Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
1989. február 11., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS M ások tülekedtek, ő azonban türelmesen várt, így lökdösődés nélkül léphetett föl a trolibuszra. Majdnem utolsóként, persze, iskolaköpenyes csit- rik, kefehajú srácok előzték meg rajban, ám ez egy csöppet sem zavarta. Az ülőhelyeket is a rohamozó tizenévesek foglalták el, ezt meg régen természetesnek tartja. Csak annyi hely maradjon a hátsó traktusban, amennyire a lábát leteheti, s valami rés a karok erdejében, amelyen át a fényes kapaszkodó rudat elérheti. A csengő már berregett, amikor a kis cukrászdából kiugrott, s az összezáró ajtók között a járműre prése- lődött a taréjosra nyírt kamasz. Kezében magasra púpozott, duplatölcséres fagylalt, vállán henger alakú sportszatyor; ennek végét oda is csippentette a szusz- szanva csukódó ajtó, a kölyök azonban egyetlen vállrándítással kiszabadította. A táska így derekához igazodott, annak támaszkodva, s az ajtóhoz nyomulva, mindenkinél kényemesebben utazhatott a fagylaltozó kamasz. Üjabb erőlködő sziszegés- sel megmozdult azonban a kétszárnyú ajtó, s noha a fickó a táskát könyékkel is szorította, végül mégis csak kinyílt. A hangszóróból ugyanekkor előrecsengett a türelmetlen női hang: — Kérem, a fagylaltos fiatalember azonnal szálljon le! Csend. A villanymotor is megszeppenve zümmög, ép- penhogv le nem áll. — Ismétlem: a kékpólós fiatalember azonnal szálljon le! — Melyik? — kédezte valaki távolabb, röhögve is mindjárt saját tréfáján. — Igaza van — sipított itt hátul a szemüveges, ősz hölgy. — Szálljon csak le, ha fagylaltozni akar! Néhányan odanéztek, de szót sem szóltak. A fiú eközben mohón nyalta a fagylaltot, fejét is ingatta hozzá, mintha dúdolná: hű, de finom! — Addig nem indítom a kocsit, amíg le nem száll — mondta a géphang a dobozból. — Most mit szívózik ez? — kiáltott valaki középen. — Miről van szó? — nézett föl az újságból a háj- fejű pasas, aki közvetlen az ajtó mögött ült. Nyitott táskájából időnként karcsú sós rudacskákat húzott el, s azt ropogtatta. — Cirkuszolnak itt — rántott egyet a fején a mellette kucorgó nő, alighanem a kövér újságolvasó felesége. A fölötte kapaszkodó platinaszőke szépség a száját * Az MTI—Press pályázatának III. Jíjas alkotása tárca kategóriában. húzogatta, szemét forgatta, mint aki méltatlannak érzi már azt is, hogy ezzel a közönséges bandával kell utaznia, s ehhez jön még az alantas torzsalkodás. Szólni akart talán, mert mély lélegzetet vett, ám hangtalan fújta ki a levegőt mégis. Nem így a sipító néni: — Ennek aztán mondhatja, lelkem, ezek ilyenek. Ezeket senki nem neveli... — Szálljon le maga, mutter, ha olyan jólnevelt! — kiáltott hátra a másik sorból egy hosszú hajú, pely- hedző bajszú kamasz. Körötte a csitrik szaggatott vihogásba kezdtek, mintha csiklandoznák őket. A lármában is érzékelni lehetett: leállt a duruzsoló villanymotor. Hallatszott elöl az ajtó csattanása, majd a korábbi géphang immár élőben süvített a hátsó ajtónál : Annus lóxcef A fagylalt* — Nem érti maga, amit mondok, fiatalember?” Azt mondtam, szálljon le! És maguk is miféle emberek: ahelyett, hogy lelöknék a taknyost, csak bámulják, hogy itt zabái... — Hülye kis hisztérika — rikácsolt most egy hang távolról, de jól hallhatóan. — Ezt kinek mondja? — lábujjhegyezett föl az alsó lépcsőre a vezetőnő. Nyakát nyújtogatta, hátha kiválaszthatná a tömegből a sér- tegetőt. Erre azonban semmi esélye, minden dühével a kamasznak esik újra: — Szállj le, fiam, mert most már úgy leváglak innen ... — Azt próbálja meg ... — Na jó, majd leszed a rendőr, ne félj . . . — Miért szedne, mi? — emeli a karját a levegőbe a srác, majd ugyanazzal a mozdulattal föntről a magasból leejti a fagylaltot. Az puhán pottyan a járdaszegélyre, néhány centire az ágáló nő cipőjétől. — Na, most már indulhatunk — fújtat a kövér. — A casus belli megsemmisült . . . — Ne gúnyolódjon, kérem — fordul most feléje a nő. Szeplői szinte lángolnak az arcán. Idegesen tagolja: — Addig nem indulunk, amíg ez a szemét kölyök le nem száll! Megmondtam Adamecz Kálmán Találkozás — Bocsásson meg, hogy mgszólítom, de maga olyan ismerős . . . — Maga is nekem, csak nem tudom, honnan . .. — Együtt jártunk a Lótusz utcai általános iskolába . . . — Nahát! — A „bé”-be . . . — Mit nem mond ... — Ahol a Kovásznál volt az osztályfőnök . . . — Nem emlékszem. Az utóbbi időben egyre romlik a memóriám. — És egy padban ültünk nyolc évig ... — Azt mondja, egy padban? — És azután együtt jártunk a Ló utcai gimnáziumba .. . — A mindenit! — És egy padban ültünk négy évig ... ' — A kutyafáját! — És az egyetem alatt közös szobában laktunk ... — Hihetetlen! — És én voltam az egyik tanú az esküvődön ... — Jé! — Aztán tanúskodtam a válópereden is ... — Megáll az eszem! — És te vagy a lányom keresztapja .. . — Megőrülök! — No, most már bevallód, hogy te vagy a Balogh Pali? — Várjunk csak ... Tényleg . . . Én vagyok a Balogh Pali! Köszönöm szépen. Viszontlátásra! — Igaza van! Szálljon le! — jön a sipítás az ősz hölgy felől refrénszerűen. — Nincs igaza! — tör ki most a platinaszőke. — Nincs már fagylalt, fölösleges a további cirkusz. — Én csinálom a cirkuszt? — Ki más, ha nen? maga? Maga..., maga liba! — Ezt nekem mondja? Nekem? Hallotta? Maga hallotta? Hajlandó tanúskodni? Mert én följelentem ezt a kidekorált ribit, de föl én ... — Micsoda? Ezt kinek mondja.... te repedtsarkú, te ... — Hölgyeim! Na de, hölgyeim! ha lehetne emberi módon... — tartja föl a kezét békebíróként a hájfejű. — Ne avatkozz bele — markolja meg a könyökét az asszony. — Azonnal menjen visz- sza a helyére és induljon! — nyomakodott most hátra a barna zakós, szöghajú férfi. — A dolgát végezze, azért fizetik. Nem népnevelő maga — mondta olyan határozottan, mintha övé lenne a trolibusz, a közlekedési vállalat, talán az egész város. — Főnöke mag a hölgynek? — kérdezte a sipító idős hölgy. — Mindannyian a főnökei vagyunk. Mi fizetünk . .. Wéber Klára: Nővérek II. KISS BENEDEK Szűkülő szemmel Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, homokpart gyehennájára vetve testek kagyló-kitárulása, combok közt gyöngy-ígéret, csalánzó sötét moha, az örökkön-örökké-várlak, s a tiéd-nem-leszek-soha. Szítja szomjad a sós szél, de szemed egyre szűkül, és szűkülő szemedben minden nő egyre szőkül, már nem lányt keresel régen, mégis mind lánnyá válnak, bőrük feszes, .nem rontja ránca tapasztalásnak, mint elsőt, mind úgy nézed, miként az Örök Évát, s nem tudod: öregedés ez benned, vagy fiatalság? Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, egy hete még a tenger, s most kész vagyok megint a halálra. A legjobb operatőri munkáért „Olyan a filmem, amilyen vagyok” A vágyak néha teljesülnek — Juj, kedves uram, ilyen lapos demagógiával azért mégsem kellene.. — Demagóg a maga öreganyja. De ha itt kíván ücsörögni estig, csak tessék.JVéd- je csak ezt a ... hölgyet! — mutatott megvetően a járdán remegő nőre. — Szállj már le, öcsi, az istenedet, haladjunk már... — jött hátra egy borgőzös hang valahonnan középtájról. — Miért szállna le? — rikácsolta a platinaszőke. — Lassan elolvad a fagylalt, már nyoma se marad, csak ez a kerge tyúk szívóskodik itt... — Fogja be most már a száját! — Fogja be maga! E lengedte a kapaszkodót, órájára pillantott. Bizony, közel tíz perce időznek már itt. — Szabad? — tolta félre a mellette álló kislányt, majd a fagyialtos fiút. — Szabad? — ismételte meg a vezetőnőnek, aki szó nélkül engedett utat neki. Lelépett a járdára, óvatosan, hogy a fagylalt szétterült rózsaszín tócsáját elkerülje. Csak a következő sarokról nézett vissza. A trolibusz még mindig a megállóban vesztegelt, sőt: a vezetőnő egy kampós póznával éppen most húzta le a himbálózó drótokról a hétágú áramszedőt. Fiatal ember, mégsem kezdő. 1972-ben lépte át először a Magyar Televízió kapuját, és a kijevi főiskolai éveket leszámítva mindig s ott dolgozott. Igazában csak egy dologban járatlan még: sohasem nevezett fesztiválra, nem leste az eredményhirdetés pillanatát, nem készült a díjátvételi ceremóniára, így esett, hogy Horváth Miklós, a 28. miskolci televíziós fesztivál legjobbnak ítélt operatőre táviratból értesült a kitüntető cím elnyeréséről. Az ünnepélyes pillanatokban a Parlamentben forgatott, mert a megtiszteltetés szép dolog, de a beosztáson már nem lehetett változtatni. Harmincnégy évesen ezen a pályán senki sem tekinthető még a szakma nagy öregjének, de azért van már mire visszatekintenie. A modell, az Inna Csuriková- ról készített portré, a Japánban felvett Zen buddhizmusról szóló ismeretterjesztő film, vagy a szovjet film történetét bemutató sorozat, mind-mind újabb jelentős állomása az önállósulásnak, az ösztönös és tanult filmkészítési technikák, világítási és kamerahasználati trükkök kipróbálásának. A televízió pedig óriási lehetőség: az egyik nap sportot közvetíthet, ahogyan azt az olimpia idején tette, másnap már egy tudományos magazinműsorban dolgozik, harmadik nap akár a színházból, a színészek megunhatatlan világából adhat képet. Az Ultimátum, a díjazott alkotás megrázó és felkavaró- élményekből született. A társadalom perifériájára szorult, önkényes lakásfoglalókat kísér a kamera, megszólalnak a „bűnösök”, a kilakoltatást végző hatósági emberek, látjuk az igazi áldozatokat: a vétlen gyerekeket. „Végig, a forgatás alatt az az ellentmondásos érzésem volt, hogy sajnálom ezeket, sokszor a saját hibájukból reménytelen helyzetű embereket, igazat mégsem adhatok nekik. Ezt az ellentmondást, a bennem kavargó, váltakozó érzelmeket igyekeztem a képekben visszaadni — mondja, amikor a filmről beszélgetünk. — Az operatőrnek alkalmazkodnia kell szinte valameny- nyi munkatársához, persze elsősorban a rendezőhöz, hiszen az ő elképzeléseit valósítom meg a képi hangulat megteremtésével. S ma már nem divat a lélekről i Horváth Miklós, az operator beszélni, pedig anélkül csak szép színes fényképeket lehet csinálni, üres, semmitmondó filmek születnek. A filmem olyan, amilyen én vagyok, itt azonnal lelepleződik, aki nem őszinte.” Egy kicsit zavarban van: nem szokott hozzá, hogy tervekről, álmokról kérdezzék. Csak azt tudja, fontos, hogy megmutathassa magát; hogy kipróbálja, mire képes, ha színészekkel, játékfilmet készíthet. Vágyott rá, hogy nyerjen, de nem hitt benne, hogy sikerül. Pedig a vágyak néha teljesülnek. R. A. Próba. Szabados János festménye Kerék Imre Henry Moore; király és királynő ülnek a tájban mozdulatlanul súlyos kezük ölükbe ejtve mögöttük dombok mezők nézik a felhőnyájak vonulását Nap Hold csillagok gyúltát hamvadását hallgatják némán lábuk előtt a víz toriodó szerteporló hullámainak robaját kerékre-koptatott kavicsok ovál kagylók koccanását párban örökké szikár-meztelen testüket kitárva szélnek hónak esőnek szembefeszülve az idő meg-megújuló lovasrohamaival fejükön a korona rezdüleílen ülnek a tájban fölmagasodva ősi nyugalomban király királyné
