Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-01 / 27. szám

1989. február 1., szerda Somogyi Népiap 5 Ibusz-klub nagy utazóknak Megújul-e a magyar film? Többségben c Az Ibusz Rt. 87 éves tör­ténetében az egyik legne­hezebb évet zárta tavaly. Az általános forgalmi adó és a világútlevél bevezetése egész évben próbára tette az uta­zási iroda munkatársait — hangzott el tegnap délelőtt Budapesten azon a sajtótájé­koztatón, amelyet dr. Szemen- kár Erika, az Ibusz vezér- igazgatója tartott a cég 1988- as eredményeiről és ez évi programjaikról. Az „áfa-csata” — ahogy a vezérigazgató mondta — háromszázmillió forint nyereséget vett el a válla­lattól. Több mint félmillió külföldit láttak vendégül M,agyarországon a múlt év­ben, s ez a korábbiakhoz képest 150 ezer fős csökke­nést jelent. A szocialista or­szágokból — az NDK-t ki­véve — mindenünnen ke­vesebben érkeztek. A világútlevél alaposan megváltoztatta a cég iro­dáinak megszokott nyugal­mát. Elhangzott, hogy 1988- ban minden utazni vágyót ki tudtak szolgálni külföl­di fizetőeszközzel — ez el­sősorban a vállalat saját valutavásárlásának köszön­z olcsóbb utak hető —, ám az idén már gyakori a sorba állás és er­re a vezérigazgató sem tu­dott megnyugtató magya­rázatot adni. A bevásárlótu­rizmushoz az Ibusz is al­kalmazkodott, egy-két napos túrákat ajánlottak, de a vál­lalatnál remélik, hogy előbb-utóbb megnő a ke­reslet a hosszabb utazások iránt is mind többen fi­zetnek be náluk több he­tes üdülésre. A nyárra szóló — igen díszes — katalógus árait látva azonban aligha ért­hető ez az optimizmus. 269 útvonalon öt világrész 31 országába 155 ezer utas ré­szére kínálnak különféle programokat. Kétezer út­nak 5000 forint alatt van a részvételi díja, s akinek legalább ennyi telik kikap­csolódásra, az Ausztriában, a Szovjetunióban és többek között Jugoszláviában is pihenhet. A legdrágább tú­rát Ausztráliába szervezik: ezért 280 ezer forintot kell fizetni. Az átlagembernek aligha telik erre. A vezér- igazgató szerint az idén igen kedveltek lesznek a dél-ko­reai túrák. Szobrok születése A belföldi ajánlat vala­melyest szegényesebb, leg­alábbis a katalógus- szerint. Tavaly 20 százalékkal ke­vesebben vették részt az Ibusz belföldi túráin, mint korábban. Elsősorban táj- túrákat ajánlanak, és túl­nyomórészt a közepes jöve­delmű családokra számí­tanak. Külföldön már bevett gyakorlat, nálunk bizal­matlanul fogadták a szak­emberek, hogy az Ibusz ki­lenc másik utazási irodá­ban is kínálja ez évtől a programjait. A vezérigazga­tó szerint ez nem jelenti azt, hogy a saját irodáiban nem tudná eladni az utakat, vi­szont korrekt kapcsolat ala­kul így ki az utaztatók kö­zött, s erre egyre inkább szüksége van az Ibusznak is. Szóba került az is, hogy építtet-e a közeljövőben Bu­dapesten szállodát a válla­lat. A vezérigazgató el­mondta: a Kempinski szál­lodalánccal karöltve ké­szülnek egy hatcsiílagos lu­xushotel építésére. Az év újdonsága pedig az Ibusz-klub. Ide azokat az utasokat várják, akik rend­szeresen igénybe veszik a cég szolgáltatásait. F. L. ÁH az új szobor a téren. Fenséges, rideg méltósággal, tekintély t sugárzóan. A járó­kelők egyáltalán nem gon­dolnak arra, hogyan készült. Ha netán mégis megfordul­na valaki fejében a gondo­lat, a szobor világraj öttét úgy képzeli el, hogy a mű­vész kettesben a kővel, ke­mény közelharcban választ­ja le vésőjével a fölösleges részt a kőtömbbe álmodott alakról... A kalapács és a véső, va­lamint a kemény munka — igaz. A kőszöbrászműhely- ben azonban nem a szob­rászművész, hanem a kőfa­ragó és a kőszobrász-meste- rek keze alatt születnek a művek. Kőfaragómesterek készítik az egyenes sílkokat, a szobor posztamensét. A kőszobrászok gipszmintáról máso'lják, alakítják ki azt a formát, amelyet a művész eredetileg elképzelt. A mű­helyben dolgozók azonban egyúttal szellemi munkát is végeznek. A kezdeti instruk­ciók után a kőszobrász ma­gára hagyatva birkózik meg a kőtömbbel, s így ő is al­kot. Képünkön: kőszobrászok ■munka közben. Február 3-án kezdődik Budapesten a filmszem’e; előtte ma osztják ki a film- kritikusok díjait. Mint min­den esztendőben, most is vita előzte meg a szavazást. A kritikusok úgy érezték, hogy azok a dokumentum­filmek, amelyek a múlt év­ben a közönség elé kerül­ték, jobbak, érdekesebbek, izgalmasabbak, mint a játék­filmek. Elég csak egy rövid fel­sorolást tartani, hogy itt a kritika és a közönség — nem is olyan gyakori — egyetértését bizonyítsuk. Eb­ben az évben láthatjuk pél­dául a Gulyás testvérek Tör­vénysértés nélkül című do- kumentumfümjét á horto­bágyi kitelepítések históriá­járól. Most mutatták be Sára Sándor Sír az út előt­tem című, a csángók há­nyatott életútját nyomon kö­vető, négyrészes produkció­ját. Az év vége felé került a közönség elé (és sok he­lyen má.g sorbanállnak a jegyekért! Bokor Péternek az utolsó Habsburg trónörö­köst, Ottót bemutató mun­kája, Isten kegyelméből cím­mel. Böszörményi Géza Fa- ludy György költőt szólal­tatta meg, aki életéről, kü­lönös tekintettel a recski tá­borban töltött időszakról be­szélt drámaian, s — ha le­het azt mondani — mégis szórakoztatóan. Közel sem voltak ilyen kedvező helyzetben a játék­filmeknél. Itt is akadt per­sze néhány érdekes munka, legalábbis ami a témát, a tárgyalt valóságot illeti. Sá­ra Sándor játékfilmjéről — Tüske a köröm alatt — ki­derült például — annyira igaz, hogy Debrecenben bí­rósági ítélet született a liba­ügyben és kapcsolt részei­ben, amit a film is bemutat. Kosa Ferenc Egy teljes élet című produkciójának másik része igazán újszerűén, az eddig kötelezőnek tartott sémáktól eltérően, tárgyalta 1956 eseményeit. Téglássy Ferenc elkészítet­te a „kitelepítés-téma” já­tékfilmes változatát Soha, sehol, senkinek! címmel. Ez utóbbi filmre sokan szavaz­tak a kritikusok közül, bár elismerték, hogy a feldolgo­zás módjában, eszközeiben a filmművészet hagyomá­nyaival él, mint ahogy ez a már-már megmerevedő ha­gyomány tette hatástalanná — vélik többen — Sára és Kosa filmjeit is. A kritikusok többsége azonban végül mást válasz­Százéves szerelem SZAPUDIANDRÁS (RÉSZLET) „Alszol?” „Nem.” „Akkor nyisd ki a sze­med!” „Miért?” „Itt van dédanyám." „Dédanyád a földben van. Már a csontjai is elenyész­tek.” „Dédanyám itt van. A csuklója, mint egy kislányé: vékony, törékeny." „Nem igaz.” „Ha kinyitod a szemed, meglátod.” „Röhejes” — mondja Sa­nyi, a férjem, és nem nyit­ja ki a szemét. A homlokán, arcán lécforma árnyak. Dédanyám finoman elmo­solyodik. „Hagyd azt az embert” — mondja. „Ha nem akarja ki­nyitni a szemét, hadd ma­radjon sötétben. Ne, itt egy alma; edd meg gyorsan, mi­előtt nagyanyád észreven­né!” „Köszönöm, dédmama” — mondom, és megölelem. Fur­csa. A derekáig sem érek. Madárhangon nevet. „Kicsi vagy még, Kisedit.” Elképedek. „Kicsi?! Hiszen már fel­nőtt vagyok. Asszony.” „Asszony? Nofene! A kö­tényem zsebében van egy kis mákoskalács. Vedd ki gyor­san és edd meg, mielőtt nagyanyád észrevenné.” „Köszönöm, dédmama.” „En is Varga Edit va­gyok, tudod-e?” „Nem tudtam, dédmama.” „Az bizony. Leánykorom­ban én voltam az Ékes Var­ga Edit.” „Ékes?” „így neveztek a faluban, mert szép voltam.” „Ekés Varga Edit... De hát miért Varga? Apám is Varga, nagyapám is. Apai nagyapám anyja nem lehet Varga ... Ha csak ... „Dédapád nem volt Var­ga.” „Nem értem.” Kuncogva nevet. „Megesett lány voltam, fiam." „Enyje, dédmama.” Kuncog. „Ügy bizony. Nem volt könnyű Ékes Varga Edit­nek lenni." „Ki volt az a legény?” „A dédapád? Az titok. A fiamnak, nagyapádnak sem árultam el.” „Miért?” „Idevalósi volt, az ivadé­kai itt élnek. Nem akartam háborúságot.” „Nagyon szerette?” „Nagyon.” „Es ő ... Ö otthagyta ma­gát?” „Nem úgy volt az, fiam... Nálunk éppen fordítva volt, mint ahogy máshol lenni szokott. Dédapád szegény, le­térdelt a küszöbünkre, úgy kérte apámat, hogy adjon hozzá feleségül. Akkor már úgy voltam a nagyapáddal, a harmadik vagy a negyedik hónapban lehettem, és bi­zony sürgős lett volna az es­küvő. Csakhogy az ém apám nem törődött a falu szájá­val. Azt mondta dédapád­nak: ha még egyszer meg­látlak a lányom körül sün­dörögni, fejszével vágom szét a fejedet. És ha megtu­dom, hogy a lányom gyere­két egyszser is megsimoga­tod vagy ■ úgy tettél vele, ahogy az apa szokott a gye­rekével, akkor is megöllek. Ezt mélyen vésd az eszedbe, hogy amíg élek, el ne fe­lejtsd. Es arra ne számíts, hogy hamar meghalok. Arra te ne számíts! Dédapád más­nap eltűnt a faluból, és csak évek múlva jött vissza. Ki­tanulta az ácsmesterséget, sok híres várost megjárt, még Bécsben is dolgozott. Amikor megérkezett, fölke­reste az apámat. József bá­csi, mondta, ne büntessen to­vább bennünket, hiszen ke­servesen megbűnhődtünk már a vétkünkért. Ha engem és a lányát nem nézi, leg­alább azt a szegény gyereket nézze! Apám végighallgatta, aztán elővette és fölmutatta az öreg fejszét. Azt mondta: — Fiam, emlékszel-e mit mondtam én tenéked? — Emlékszem, szólt dédapád szomorúan. Aztán elment. Néhány év múlva megháza­sodott, gyereket szült neki az asszonya. Én meg fölne­veltem nagyapádat.” „Jaj, dédmama, micsoda szörnyű história ez! Miért hagyták magukat, miért nem szöktek meg a faluból?! Mi­csoda bászli legény lehetett a dédapám!” „Nem volt bászli. Csak szelíd volt. Nem állhatta a hangoskodást, a verekedést, a »ki ha ő nem« embereket. Más volt, mint a többiek. Ezért szerettem.” „Megszökhettek volna.” „Ne hidd! Apám a világ végén is megtalált volna bennünket, ö meg ilyen em­ber volt.” „Úristen, micsoda apa!” „Mifelénk régen ilyenek voltak az apák.” „Valamennyien?” „A legtöbb. Aki nem ilyen volt, azt semmi-embernek, pipogyának tartották.” tott, mást tartott díjazásra érdemesnek. Grunwalsky Fe­renc Egy teljes nap című munkáját. Ez egy taxisofőr, gyilkossággal végződő egyet­len napjáról szól, a videó­technika felhasználásával oly módon, hogy a formai — szándékos — esetlegessé­gek a főhős életének esetle­gességeit hangsúlyozzák, egyben a helyzetek hiteles­ségét erősítik. Ez a filmtípus sem önmagában volt jelen a tavalyi termésben, hiszen a — főleg fiatal — rendezők sokféle próbálkozását lát­hattuk a mozikban. (Ha egy­általán egyes megyék vál­lalták, akár a szűk körű be­mutatást is.) A végeredmény, a mozihatás szempontjából vegyes eredményt hoztak ezek a próbálkozások, de — legalábbis e sorok írójának meggyőződése szerint — el kellett indulni ezen a nehe­zebb úton, mert csak így re­mélhető a magyar játékfilm megújulása. Nem arról van szó, mint sokan a filmművészeknek vagy éppen a filmkritikák­nak is a szemére vetik, hogy ami formában, technikában új, az már biztos, hogy jó, s ami régi, ismertebb, klasz- szikus filmnyelvre készült, az eleve rossz, konzervatív, ér­dektelen. Ilyesfajta leegy­szerűsítése a művészet tar­talmi és formai világának osaik falaikhoz, zsákutcába ve­zethet. A közvélemény gya­Pedig arról van csupán szó, hogy ha egy művész olyasmiről akar szólni, ami nálunk ma van — a fejek­ben, érzelmekben, gazdaság­ban, emberi kapcsolatokban vagy a kapcsolatok leépülé­sében —, s azokhoz akar szólni, akik ma elsősorban moziba járnak (a 15—25 éve­sek), akkor nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni a né­zőközönség átlagéletkorát és tapasztalatait. Aki tehát elsősorban hoz­zájuk akar szólni, az nehe­zen tud szót érteni velük hagyományos témákban és hagyományos kifejezési esz­közökkel. Amelyek — szá­mukra legalábbis — lejárat­ták magukat, amikor oly sokszor féligazságokat pró­báltak közvetíteni segítsé­gükkel. B. L. HELYZETKÉP — rendelőben, gyógyszertárban Karikatúra a Népszabad­ságban: kívülről nézve min­den és mindenki — a gyógy­szerért sorban álló betegek is — fejük tetején állnak a gyógyszertárban. Idézet egy, a Nők Lapjában megjelent olvasólevélből: „ ... A gyógyszertárban kétórai vá­rakozás után majd hanyatt vágódtam, amikor a blokkot megkaptam. A végösszeg 199 forint volt. Csak a be­harangozott 80 százalékos gyógyszerár-emelésre szá­mítottam, s nem hittem vol­na, hogy az általam szedett gyógyszerek között van 800 százalékos emelésű is ...” A kaposvári rendelőinté­zetben dolgozó főorvost hí­vom telefonon: mit taná­csol, milyen időpontban ke­reshetem föl panaszommal? A délelőtt derekán kerülök sorra, s mint megtudom, azon a napon én vagyok a hatvanegyedik páciens. A fáradtságnak és fásultság­nak megvan az oksági ösz- szefüggése... Vizsgálódás, érdeklődés, receptírás — Eres, keskeny kezét simo­gatom. „Sokat sírtál, dédmama?” „Nem volt rá időm.” Nagyanyám közeleg a ház felől. Az arca repedezett, barna, mint a föld. „Hol csavarog már me­gint!” — ordítja. „Az előbb azt mondta, fésüljem meg. Hát hogy az istenbe fésül­jem, ha mindig csavarog.” Fölemeli a fekete, nyeles fésűt, és durván belevágja dédanyám hajába. „Ne bántsa!” — kiáltok, torkomon a sírás. „Hagyd!” — legyint déd­anyám. „Látja az isten. És megfizet neki, ne búsulj. Ka­matostul visszakapja.” A haja rengeteg és szén­fekete. Egészen beborítja. „Hogy lehet ez?” — álmél- kodom. „Százéves és ilyen haja van...” Elmosolyodik. A mutató­ujját az ajkára teszi, ami azt jelenti, hogy nagyanyám előtt nem akar szólni. Később mondja: „Dédapád bolondult érte. Ha találkoztunk, mindig a hajamra pillantott először. Es valahányszor ránézett, annyiszor meg is simogatta. Azt hiszem, a tenyerében volt a varázserő. Attól ma­radt ilyen fiatal.” Sanyi hangja: — Alszol? — Valószínű — mondom. — Bár nem vagyok biztos benne. sietni kell, mert odakint még egy tucat beteg vár. A rendelőintézetben egy­másnak adják a kilincset a betegek a szakorvosoknál: a labor előtt hosszú sor áll. Türelmes, edzett emberek, semmi tülekedés, csalafinta odasomfordálás. Ki mikor érkezett, úgy rebegheti el óhaját az ablaknál. Aztán, hívásra várva, ismét türel­mes ücsörgés vagy élldogá- lás következik, és mire á beteg a gyógyszertárhoz ér, már úgy belejön, hogy ele­ve azzal kezdi: „Hol a sor vége?’ S amíg a receptjeit lead­ja, figyeli az előtte zajló eseményeket, amelyeknek alapján viszonyszámítást végezhet a várhatóan fize­tendő összeg és pénztárcá­ja tartalma között... Lá­tom, egy fiatalasszony — még jó néhányan állnak előtte — előbb egy, majd még egy receptet vesz elő, így is marad három-négy, amiért fizetnie kell... Még­hozzá nem is keveset! A gyógyszerésznő jószí­vű. Valaki recept nélkül is kapható tablettákat kér. A gyógyszerésznő már adná is, de megjegyzi: ugyanezt a medicinát, ha az orvos felírja receptre, jóval ke­vesebbért is megkaphatja... A praktikus tanács meghall­gatásra talál. Hogy az új ár­jegyzék átbogarászása, a töméntelen számítgatás közepette ilyesmire is ma­rad idő, nos, ettől még a türelmetlenebb sorbanállók ingerültsége is elillan — egy időre... A gesztus annál is inkább becsülendő, mert a türelem a pult mindkét oldalán jobbára csak látszat, amely nem kis feszültséget takar. Általában ilyenkor sokszo­rozza meg az egészségügyi­ek tennivalóit az influenza — most sem maradt el —, s akkor jött a gyógyszerárak átrendezése, azt megelőzően a napokig tartó leltározás. Hogy a mostani árkalkulá­ció mikorra válik megint rutinszerű, beidegződötl mozzanattá, s hogy az or­vosoknak mennyi idő kell ahhoz, hogy betegeik egész­ségi állapotának ismerete mellett azok szociális kö­rülményei között is ottho­nosan mozogjanak — hát ez az, amit nem tudhatunk. Azt viszont igen, hogy a je­lenlegi helyzet áldatlan, és ez senkinek sem jó. Mint­hogy változtatni már nem lehet rajta, csak kellő tü­relemmel elviselni, legalább a jövőre nézve okuljanak belőle azok, akiket illet. H. F.

Next

/
Thumbnails
Contents