Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
1989. február 25,. szombat Somogyi Néplap 9 .5 . ^ - » y . _ _ -v « IRODALOM, MŰVÉSZET, ÄililiiSi mm ■ WWíS' % W& Tisztelet Szalag Lajosnak E kkoriban készültem arra, hogy (legényes kajánsággal szólván) negyedszer hajtsam a fejem igába, azaz házasságra lépjek ismét. Szörnyűséges idők! No, nem ezért, hiszen köztudomású, hogy ez a megkötött állapotom máig változatlan, hanem úgynevezett történelmi napok rengették kicsike országunk túlontúl fekete földjét megint. Tudniillik, az a bizonyos őszutó. Az ötvenhatos. Meg a rákövetkező hónapok. Amikor százezrével vágtak neki, borostás arccal, bátyúra kötött kendővel, mad- zagos gyerékbakancsban, semmilyen céllal, bele az árvaságba akár, de mindenáron túl a határon. Viszont éppen én nem, »kit anvja naponta csöngetett föl telefonon Rómából sírva, fuldokolva, hogy mindenki jön, csalk én nem, s hallja, hogy mi történik itt; nekem nem kellene lágerben meghúzódnom, nekem nem kellene menedékjogot kérnem, nekem nem kellene alantas munkát vállalnom egy falat kenyérért, nekem semmit se kellene, nékem ott az anyám, lakással, .fűtéssel, gondoskodással, nem is akárhol, hanem a dolce vita közvetlen szomszédságában, mégse indulok, mert nekem nem fontos az anyám, szívtelen vagyok, nem törődöm vele most sem, aki pedig meghal. ha nekem valami bajom esik itt. És így tovább. Másnap, a jövő héten, újra. Telefonon, levélben, táviratok sorozatával. Rómából. Mégse szedtem a sátorfám. Csak akkor szálltam vonatra, miután megkaptam az útlevelemet. Hát ilyen okmányhoz — akkor! — valóban nem sokan jutottunk. A gyékényest (vagy a murakeresztúri?) határállomáson nem is maradt más „turista” a fülkében rajtam kívül. Alighanem az egész szerelvényen egyedül utaztam. Üldögéltem magamban, de az idő múlatása végett sem fütyürészni, sem dúdolni nem kezdtem. A szolgálatos vámtiszt, amikor fölfedezett, csaknem beütötte fejét a fülkeajtó üvegébe a meglepetéstől: nemigen szokhatott még hozzá, a látvány talán idegesítette is, hogy valaki, ebben az új történelmi időszakban, egyszerre ím ilyen „törvényes” módon kíván túllépni az országhatáron. Közelről, távolabbról, majd még közelebbről, percekig vizsgálta a piros borítású útlevelet, mintha meg akarná tanulni, hogyan is néz ki az ilyen. — Csomagjai — hallatszott végreAegy emberi hang- — Ennyi. — Hm . . . Ne vicceljen. — Látja. S mutattam, és akasztottam a csuklómra azt a kis barna bőrholmit, amit úgy szoktak hívni, hogy kulcstáska vagy autóstáska. ö meg tétován megfordult, kezdett megnyúlni a nyaka, körözött a tekintet? nem tudta levenni szemét az üres csomaghálók tájékáról, pedig már-már úgy érezhette, rá kell seánnia magát végül arra is, hogy lehajoljon az ülések alá. De ott is: semmi. A csuklómról lógaszkodó levélborítéknyi táskámban fogkefe, zsebkendő, öt dollár, három cent barackpálinka, fütyülős üvegben, jelképes ajándék gyanánt, ceruza, vonatjegy és hely az útlevél részére* Fésű a belső zsebemben. És egy külön papírzacskóban két szendvics, két keménytojás; egy gyönyörű alma. Megnézte. A kis táskát is, a papírzacskót is. — Hogyhogy? — kérdezte egy gyönge köhögés után. — Ennyi vontam meg ismét a vállam. — Miért? — Tessék? — Nem értem. — így van. — Hm. — Igen. — Akkor? —, Akkor jónapot. — Jónapot — tisztelgett, és rám húzta a fülkeajtót. — Jó utazást! — Köszönöm. M ert ugyan miért te hurcoltam volna magammal Rómába csomagot? Még pizsamát sem! Minek?! Majd ott föltankolok, annak rendje és módja szerint, földönfutó keleti vándor a békében izzadó nagyvilágban! Persze, a. túlsó oldalon, az olasz közeg is alaposan megnézett: ilyen útlevelet talán nem is látott mostanában. De ezzel már igazán nem törődtem, a csodálkozás személyi joga mindenkinek, ettől szép a világ, valameny- nyire legalább. ...Hanem aztán hazafelé! Mire kellett volna már az a bizonyos táskácska, mi értelme, mire jó?! Amikor nyolc (8) tisztességgel kibélelt, fényes bőröndöt fellett célszerűen elhelyeznem oda- fönt, a csomaghálókban. Nyolcat, igen, ami azt jelezte, hogy a római hat hetemet nem pazaroltam üres játszadozással, s nemcsak sétáltam az ezeréves tárgyi emlékek között, és nem mindig botladoztam leszegett fővel. Semmi vész: elfért minden kényelmesen. Mondhatnám, bőven. Mert most se tolakodtunk nagyon. Ugyan miféle csillagtalan vándor tülekedett volna onnan „kintről” éppen ebbe a komor látványtalanságba?! Lökdösődő igyekezetre semmi szükség, sőt ahogy közeledtünk a határ felé, egyre csak fogytunk. Vagyis, rövidesen: Gyér kényesen is árván üldögéltem a fülkémben, színegye- dül, pontosan úgy, mint hat héttel előtte, kifelé. Az összehasonlító emlékezés csak annyiban sántít, hogy ugyebár az a 'fényes nyolc bőrönd odafent!.. Amit a benyitó vámtiszt az első hunyorításkor, a legelső lélegzetvétel pillanatában, csalhatatlan szakmai szimattal, késedelem nélkül fölfedezett — és nagy rutinnal sikerült azonnal megállapítania —, hogy sok. Igen. Ami azért jegyzendő fel külön, mert óriási szerencsémre (?) ugyanaz a nyílt arcú férfiú állt előttem, mint ama nevezetes hat héttel korábbi napon. Any- nyi különbséggel csupán, hogy most alkonyodott már. A kérdezősködés is ahhoz hasonlóan indult. De egy pici lelkesedés is, mint amikor régi ismerősök lelik föl egymást ismét. Tudniillik: — A!... Jó esét! — Jó estét! (Mondanom kellett volna, hogy: örven- dek?) — Csomagja? — Ennyi — mondtam rá; hisz az én szókincsem se ekkor kezdett gazdagodni. ö (azt hiszem, mímelte a csodálkozást): — Mind?! — Hát... •*- mutattam, hogy egyedül vagyok, láthatja. — Ejha! A fölháborodást is csak mímelte (azt hiszem): — Mit képzel?! — tárta jelentőségteljesen szélesre a a karját. — Lehetetlen! Egész Olaszországot haza alkarja vinni?! — Majdnem — kényszerültem némi mosolyra. — Az egész világot?! — Nyolc ... Ennyi csomagom van, snem több. . — Tö-ö-öbb?!... Mit tehet ilyenkor az ember? Vitatkozzam? A hazatérés első -pillanatában? Magyar ember egy másik magyarral? ... — Vagy inkább nevessek? De hiszen fölöslegesen a hülye se tud nevetni ! Képtelenség utólag megállapítani, miféle kisördög sugallatára, mintha ősrégi cimborával hozott volna össze a sors: épp csak váljon nem öleltem szegényt, akkora cinkos hejehujával kaptam a dicsekvésbe, férfi a férfinak: — Nézze! Négy feleségem, három lányom, négy anyósom ... — Mi-i-i ? ? ?! — Bent találja őket a személyi igazolványomban! — Hallgasson! Csakhogy akkor már nem hagyhattam abba: — Számoljon! Ha mindegyiknek csak valamit!.., A száját még nem csukta be. azért futott ki rajta ennyire meggondolatlanul: — Mind nő?! — Ugye. S mihelyt a kérdés butaságtartalmát fölfogta, elfojthatatlan jókedv öntötte el az arcát: — Négy anyós?! — pukkadt ki, s a combjára csapott volna. De inkább a hasához kapott, majd kipördült (vagy inkább kiugrott) a folyosóra, onnan intette vissza: — Szegény ember! Nem nézett meg semmit. Dehogy. Egyetlen bőröndöm zárát se kellett fölcsattinta- nom. Még a folyosó végéről is hallottam a rémületes nevetést: — Szegény ember!... Vigye nekik!. . . Nyolcvanéves a több évtizedes külhoni bolyongás után tavaly Miskolcra hazatért Szalay Lajos, a modern magyar grafika világhírű mestere. Csak a szerencse hiányzott ahhoz, hogy nevét ma kontinensek visszhangozzák, ’ mint kegyesebb csillagzat alatt született kor- társaiét, Picassóét, Daliét. Szalay Lajos szárnyalását azonban megszabta indíttatása, az állandó harc a sors szabta hatalmas erők ellen. Elhagyta a hazát fiatalon, tehetsége teljében, de a külhoni állapotokba beleilleszkedni nem tudott. A se- holse otthon keserű érzése, az állandó készenlét az erőszak elleni tiltakozásra, az együttérzés, a szolidaritás az éhezőkkel, a meggyötörtek - kel,' az üldözötekkel, mely jelentkezett, évtizedek során már itthoni műveiben is az expresszív parokszizmu- sig fokozódott, világhírűvé tette grafikáit. 1909. február 26-án született a Zemplén megyei őrmezőn. 1927-től 1935-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. 1941-ben kiállítása xnyílt a Nemzeti Szalonban. Ekkor jelentkezett nagy hatású könyvillusztrációival, amelyek egy csapásra ismertté tették nevét, egyebek közt a Villon-kötet, Cervantes Don Quijote, Dosztojevszkij Karamazov testvérek című alkotása. A fiatal titán forradalmasította a magyar grafikát, munkái oly elemi erővel hatottak kortársaira, mint Kondor Béláéi a hatvanas években. Örök témája az ember volt, az ember küzdelme a sors ellen, önmaga ellen. A fekete-fehér grafikára specializálta magát, annak egész eszköztárát mesterfokon műveli. Kifejezőeszköze a toll és a tus. Monumentális kompozícióira legjellemzőbbek a szélsőséges, bravúros rövidülésekben ábrázolt expresszív figurák, amelyek már helyzetükkel is kifejezik a mondanivaló drámaiságát, olykor szemérmes líráját. Egész életében szigorú etikával csak olyan feladatot vállalt, mellyel azonosítani tudta magát, csak szabad grafikát készít, ami lehetőségeit nagymértékben behatárolta mindenütt. A nélkülözés és küzdelem fiatal kora óta sorstársa lett. A hír, a külhoni dicsőségesem boldogította, ő mindig haza tekintett, bármerre járt. A II. világháború után Párizsban találjuk, majd viszonttagságokban bővelkedő útja Argentínába vezetett, ahol 1949-től a tucu- mani Művészeti Akadémia, 1958-től pedig a Buenos- Aires-i Képzőművészeti Főiskola tanára volt. 1960-ban New Yorkba költözött. Stílusa már a negyvenes években kialakult, az elmúlt évtizedekben csak mondanivalója mélyült el, a kifejezés- mód lényegesen nem változott. Picassón kívül más művész nem is hatott ró, ha csak Goyát nem érezzük hasonlónak hozzá a mondanivaló mélységeiben, a rajzokból kiáradó indulatok szenvedélyességében. ö kortársainak, leginkább pedig a magyaroknak akart fáklyája lenni. Budapesten csak 1972-ben nyílt — fergeteges sikerű — gyűjteményes rajzkiállítása a. Magyar Nemzeti Galériában. Ezt követően adta ki a Magyar Helikon kiadó 1976-ban New Yorkban megjelent főművát, a Genezist. ' Brestyánszky Ilona Téli mese Hó volt, hó nem volt. Ha viszont volt, akkor úgy hullott, hogy még a havat is belepte a hó. Valahol az Alkalmi Hómunkások Gyülekezőhelyén innen, de a Rottenbiller utcán túl élt-éldegélt egy szegény ember. Többen is éldegéltek, ám. ez a mese most róla szól. Pontosabban a legkisebbik fiáról, aki feleségével és két apró gyermekével apja lakásának legkisebbik szobájában éldegélt ahogyan az egy legkisebbik fiúhoz illik. Nos, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ennek a legkisebbik fiúnak már elege volt a tanácsi lakásosztály meséiből, és egy szép napon elhatározta, hogy elindul szerencsét próbálni. A reggelek borotvaélesek voltak, pakolt is hát hitvese/a hamuba sült krumplifőzelék mellé timsót, .gondosan. Ment, mendegélt a legkisebbik fiú, mígnem elérkezett a Blaha Lujza térre. Nézeti jobbra, nézett balra, de sehogyan sem tudta eldönteni, hogy merre tovább. Közben pedig remegett a téliesített dzsekijében, mint ózdi kohász ablakában a miskolci kocsonya. Ekkor hirtelen elébe toppant egy ősz öregasz- szony. — Szép jó napot, öreganyám — köszönt illendően a legkisebbik fiú. — Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítoltál — kezdte az öregasszony. — Meri ha például lenyugdíjasoztál volna, telkemre mondom, íziben mákos bejglivé varázsollak! — Tudom az illemet, öreganyám, hiszen KISZ-tag vagyok! — Aztán mi járatban vagy ebben a benzingőzben, ahol még a madár sem jár? Hej, elbúsult erre a fiú, mint főkönyvelő a zárszámadás előtt. Hátára kapta az öregasz- szony cekkerét azzal a negyed kiló kenyérrel meg a tíz deka parizerrel, s mentek, men- degéltek. Eközben elmesélte szép sorjában minden búját-baját, s bizony késő este volt már, amikorra befejezte. — Sose búsulj, édes fiam.— vigasztalta az öregasszony. — Jótett helyébe jót várj . .. S kötöttek is legott olyan eltartási szerződést, hogy utána még hetednap is szólt a muzsikaszó. Aki nem .hiszi, járjon utána ... Walter Béla Szcntmihályi Szabó Péter ESTE Este van, tudom. Este van, <érzem. A világ estéje, és az enyém. Tudom, máshol mappal van éppen, de'most én ülök k csend fenekén. A ikép majdnem idilli: könyvek sora 'a Ipolcon, lábamnál a ikutyám, egész map ragozhattam a birtokos:'személyragot: gyermekem, feleségem, házam, h fiazám. Hálás vagyok érte. Csak la sorsnak, hogy engedélyez néha szünetet: évente lecsendesedik p bilág, amikor ö egyszer megszületett. De most szenet kell rakni la tűzre, nem összkomfortos még ez a csend, robbantgatják a jövőbe bezető utakat, szabotálják a rendet idebent. Ám ez az este meghatároz. Érzem. Más leszek tőle megint. Lenézek a Város fényeire. Országos köd készül odakint. Kende VÁM- Séndor 55 ▼ KEDVEZMÉNY”
