Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
Somogyi Néplap 1969. január 7., szombat A költségvetés struktúrája Az elmúlt húsz esztendő során a pénzügyi szervek szerepe, társadalmi megítélése alapvetően megváltozott. 1968 után a Pénzügyminisztérium lett a legfontosabb operatív gazdasági irányító, amely vállalati szintig és konkrét termelési célokig hatóan bűvészinasként használta a pénzügyi ösztönzőket, mint akkor hívták, „emeltyűket”. Ezek elsősorban egyedi adókedvezményekből és dotációkból álltak. A népgazdasági terveknek megfelelő célok érdekében a minisztérium tisztviselői vállalati szinten módosítgatták ar költségvetési kapcsolatokat. A vállalatok hamar felismerték, hogy pénzügyi helyzetük sokkal jobban függ a költségvetési kapcsolatoktól, mint jó vagy gyenge munkájuktól. A bűvészinas seprűje addig sikerrel seperte ide-oda a pénzt, amíg bőven futotta a külföldi hitelekből. 1988-ra azonban kiderült: már csak beseperni lehet, adakozni nem. Elérkezett a tényleges reformok ideje. Mostanra azonban a reformok bajnokának tekintett pénzügyi apparátus a mindenki közös ellensége szerepébe került. Mindenki hangosan követeli, hogy tőle kevesebbet vegyenek el, és neki többet adjanak. A Pénzügyminisztérium tekintélye a mélypontra süllyedt. Nem is ez a fő baj, hanem az, hogy a reformok jövőjét fenyegeti az a szituáció, amelyben minden ágazat, minden érdekképviselet csak kapni akar, áldozatokat hozni nem.. A növekvő költségvetési hiány mellett megfékezhetetlen infláció származik abból, hogy mindenki kevesebb adót akar fizetni, de mindenki több költségvetési juttatásra tart igényt. A veszély annál nagyobb, minél gyengébb a központi hatalom. Sürgőssé vált tehát olyan költségvetési reform, amelyOlvasztás, hegesztés elektronsugárral A modern technika egyre fokozottabb következményeket támlaszt. Az elektronika például a mind parányibb alkatrészek gyártása felé tart, s ugyanakkor hihetetlenül szigorú anyagtisztaságot és munkamódszerek kidolgozását tette szükségessé. Az elektronsugaras olvasztást például elsősorban a reaktor-, a félvezető- és a rakétatechnikában alkalmazott magas olvadáspontú anyagok nagy tisztaságú előállítására vezették be. E berendezéseknek ma már többféle változata is ismeretes. Az elektronsugarak hegesztésre is felhasználhatók, méghozzá olyan anyagok összehegesztésére is, amelyek hagyományos hegesztési módszerekkel csaik nehezen, vagy egyáltalán nem köthetők. A hegesztéskor fontos szempont az automatizálha- tóság. Képünkön: egy elektronsugaras hegesztőberendezés. ben az újraelosztási feladatok megoldása nem úgy történik, hogy a Pénzügyminisztérium egy nagy kalapba begyűjti az adókat, és ebből aztán — a mindenkori erővis zony o knafc megfe 1 élőén — eloszt. A jelenlegi és a belátható jövőn belüli erőviszonyok ugyanis nem1 biztosítják sem a megfelelő összeg begyűjtését, spm a túlosztozkodás megakadályozását. Olyan rendszert kell tehát teremteni, amelyben közvetlenül szembekerülnek egymással azok, akik fizetnek és azok, akik kapnak. Ennek érdekében a költségvetést három alapvető részre kellene felosztani: — az államháztartás költségvetése ; — a munkaerő újratermelése során fölmerülő társadalmi feladatok költségvetése; — a vállalkozási szektor költségvetése. Az államháztartás költség- vetésébe tartoznának az államapparátus és a hadsereg fenntartásával járó költségek. A munkaerő újratermelése során fölmerülő feladatok költségvetése két csoportba sorolandó: a) A munkaerő újratermelési költségeihez való állami hozzájárulások. Ide tartozik az egészségügyi ellátásnak, kultúrának, sportnak az a része, amit a társadalom közös feladataként kell finanszírozni. b) A társadalom szociális feladatai, amelyeket a szociálpolitika állami feladatnak tekint. Ide tartozik a nyug- díjnak az államilag garantált része, a családi pótlék, és minden olyan szociálpolitikai támogatás, amit a társadalom feladatának tekintünk. A fenti felsorolás a költségvetési kiadások oldaláról történik. Jóval problematikusabb a források hasonló alapokon történő szétválasztása. Márpedig az a feladat, hogy a felhasználási célokkal a pénzforrások közvetlenül álljanak szemben. Abból Lehet kiindulni, hogy a munkaerő újratermelésével kapcsolatban fölmerülő költségvetési kiadások forrásait a munkaerő újratermelési költségeként keld felfogni. Ebből- fakadóan annák forrásai a munkaerő költségeiként merüljenek föl, vagyis bérjárulékként vessék ki. Ha példáiul az oktatást mint a munkaerő újratermelési költségét kell felfogni, akkor az a bérköltségek százalékában legyen kivetve a munkaerő hasznosítóira. Egyértelműen így kellene kecelni az egészségügyi ellátás, az állam kulturális, tudományos és sportcélú feladatainak pénzfedezetét is. A nyugdíjakat úgy kell felfogni, mint a munkaerő aktív korában kiérdemelt ellátási kötelezettségét. Ezért a nyugdíjak fedezetét szintén a munkajövedelmekre kell kiróni. Ebből a szempontból a családi pótlék is a munkaerő újratermelését biztosító kiadás, tehát fedezetét a munkaerőnek kell megfizetnie. Nem kell hangsúlyozni, hogy a munkajövedelmekre kivetett minden adót végsősoron a dolgozók fizetik, az csak technikai különbség, hogy a munkaadó vagy a dolgozó köteles a konkrét befizetésre. Az első esetben a dolgozók nettó munkajövedelmet kapnak, a másik esetben bruttót. A gyakorlatban mindenütt valamiféle középút a jellemző. Például ma a nyugdíjjáruLókból a dolgozók fizetnek körülbelül egyharmadnyit, a kétharmadnyi részt pedig a munkaadók bérjutalékából fedezik. Problematikusabb az államháztartás fedezetének elkülönítése. A fentiekből következik: erre elsősorban a személyi jövedelemadó szolgálhat fedezetül. Ezért érdemes volna a szorosan vett állami kiadások forrásának tekinteni. Ez azzal járna, hogy az államapparátus fenntartásának terheit a jól kereső rétegek éreznék elsősorban, ezek a rétegek emelnének szót a drága állam gyakorlata ellen. Az átlagosnál lényegesen jobban kereső értelmiségiek, kisvállalkozók jelentik azt a legdinamikusabb politikai erőt, amely sikerrel veheti föl az államapparátus növekedése, az állami bürokrácia elleni politikai harcot. A nemzetközi tapasztalatok szerint ez az a réteg, amely a legkevésbé ad hitelt az olyan ideológiáknak, amelyek a társadalom problémáinak a megoldását a nagy újraelosztó szerepét vállaló, központosított államtól várják. A vállalatok nyereségadója nyújtana fedezetet az álltam gazdaságpolitikai céljait szolgáló támogatásokra. Ebben az esetben a vállalati szektor tiltakozna az ellen, hogy a vállalati szektor nem gazdaságos részei jelentős dotációt élvezzenek. Kopátsy Sándor Érme helyett értékkártya Világszerte egyre inkább elterjednek a korszerű chi- peket magukban foglaló aktív memóriakártyáik. 'Az elektronikus kártyák egyik legkézenfekvőbb alkalmazási területe a nyilvános állomásokról történő telefonálás. A sok országban már bárki által megvásárolható ilyen kártyák bizonyos mennyiségű díjegységet tartalmaznak, s a készülék a hívó és a hívott közötti távolságnak, díjövezetnek megfelelően a díjegységeket a beszélgetés során a kártyáról „lehívja”, onnan lézersugár segítségével letörli. Az eljárás előnye nyilvánvaló: nincs szükség tantusz- ra vagy meghatározott értékű pénzérmékre a telefonáláshoz. A kártya egy kártya- naptár méretű és vastagságú, tárcáiban, zsebben köny- nyen elférő lap. Értéke nem nagy, így a hamisítása nem kifizetődő. A nagyobb értékű fizetésekre is szolgáló hitelkártyák esetében az említett tisztán passzív eljárás helyett a kártya használatakor már egyfajta „párbeszédre”, dialógusra is sor kerül az azonosítás, a jogosultság ellenőrzése céljából, szükség van a fizetés egyéb adatainak (például a számlaszám, összeg) közlésére vagy a hitelkeret túllépésének jelzésére. Ehhez a kártyának már olyan kisméretű_chipat kell tartalmaznia, amely a hálózat egy perifériájaként az említett műveletekre alkalmas. A csalás elleni véFT I dekezés egyik módja ilyenkor az lehet, hogy a kártyát az egymást követő két fel- használás során véletlenszerűen választott kódokkal azonosítják, s ugyanígy állapítják meg a jogosságot is. így csalás akkor sem lehetséges, ha használat során ezeket a digitális kódokat — a vonalra illegálisan rákapcsolódva — „lehallgatják”. Maga a chip a mechanikai, hőmérsékleti, elektromos, vegyi stb. hatásoktól védetten egy kis lapos fémIK rútokban van, a fémtok egyúttal a chip és a készülék közötti érintkezőként van kiképezve. Ezt a tokot végül a műanyag kártyában rögzítik. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az egész kártya, tehát a tokozott chip vastagsága csupán a hitelkártyákra szabványosított 0,76 milliméter lehet. Képünkön: egy, az angol repülőtereken rendszeresített, hitelkártyákkal működtethető nyilvános telefonkészülék. OLVASÓGÉP VAKOKNAK A japán Ipartudományi és Technológiai Ügynökség kifejlesztette gép 3000 írásjel „elolvasására” és kb. 80 ezer szóban történő hangos visszaadására képes. A 600 millió jenes költséggel hét év alatt létrehozott gép egy másodperc alatt kilenc szót olvas el, és automatikusan tud lapozni. A vakok számára készített szerkezetet tavaly, a nemzetközi rehabilitációs szervezet világkongresszusán mutatták be. A vállalatok világútlevele A magyar turistáknak az az özöne, amely elárasztotta a bécsi Mariahilfer strassét, meggyőzően és látványosan mutatja, mennyire igénylik a háztartások a jó minőségű, márkás külföldi árukat. Hasonló importéhség jellemzi a termelő, a forgalmazó, a szolgáltató és az egyéb váll álatok at, s z övét kéz ete két is, ám ők — jelképesen szólva — még nem kapták meg a világútlevelet. Nem kaptak még lehetőséget arra, hogy ha pénzük van, szabadon dönthessék el, mire fordítják. A szigorúan központosított devizagazdálkodás körülményei között máig is csak az a gazdálkodó szervezet importálhat, amelyik arra hatósági engedélyt kap. Ez a helyzet több okból is tarthatatlán. A számos ok közül most csak egyet ragadunk ki: ha a termelők nem jutnak hozzá a valóban korszerű technológiákhoz, gépekhez, műszerekhez, akkor aligha várható tőlük, hogy sokat és gazdaságosan exportáljanak. Márpedig ha nem fognak a jelenleginél lényegesen többet és lényegesen gazdaságosabban exportálni, akkor aligha lesz képes az ország visszafizetni tetemes külföldi adósságait Bármennyire nyilvánvaló is ez az összefüggés, bizonyos pénzügyi és kereskedelmi körökben erős ellenállás tapasztalható az import liberalizálásával szemben. Többen ugyanis azon a véleményen vannak, hogy ha csak részben is, ha csak valamelyest is feloldják a behozatal adminisztratív kötöttségeit, akkor elszalad a szekér: felborul a kereskedelmi mérleg, fizetésképtelenné válik az ország. A tapasztalatok azonban ellentmondanak ennek a véleménynek. Itt van mindenekelőtt azoknak az országoknak a tapasztalata — példaként említhető Spanyolország v^gy Törökország — amelyek a mienkhez hasonló helyzetből lábaltak ki az import- és a devizagazdálkodás fokozatos liberalizálásával. Azután itt van a mi negatív tapasztalatunk is: a legszigorúbb, a legközpontosítottabb deviza- és importgazdálkodás körülményei között is súlyosan eladósodtunk. Tehát hiába, hogy a hatóságok osztogatták a deviza- és az importkereteket, a magyar gazdaság az elmúlt években végül is áru vagy hitel formájában sokkal több forrást vont be külföldről, mint amiennyit képes volt kibocsátani. A keretosztogatás nyomasztó, a vállalkozókat fojtogató hátrányainak ismeretében és az eladósodás tudatában most már nem is azon folyik a vita — legalábbis nyíltan nem azon —, hogy egyáltalán liberalizá- landó-e a behozatal, han^n azon, hogy milyen mértékben, milyen feltételek mellett, s milyen veszélyekkel számolva kell a behozatal felszabadítását megkezdeni. Míg a korábbi gyakorlat a vállalatok egy meghatározott, kivételezett körét juttatta importhoz, addig a most formálódó elképzelés szerint ezután a termékek egy meghatározott köréhez kötődne a szabályozás. Ügy szólnak — persze csak erősen leegyszerűsítve fogalmazva —, hogy bizonyos gépékhez, alkatrészeikhez, műszerekhez, licencekhez bármely gazdálkodó szabad'on hozzájuthat, ha van elegendő pénze. Ez a „ha” az import felszabadításának kulcskérdése. Mert ahol a gazdaságtalanul működőknek is bőven van pénzük, ott valóban elszalad a szekér. Az import liberalizálása ezért csakis szigorú pénzpolitikával együtt járva vezethet eredményre. Akkor, ha csakis azoknak a vállalatoknak van pénzük jelentős importra, amelyek sikeresen működnek, valós jövedelmet produkálnak. Ezt a pénzpolitikát nem lesz könnyű se kialakítani, se gyakorolni. Vannak azonban az import liberalizálásának más veszélyei is. Elszaladhat az a bizonyos szekér akkor is, ha az importtermékekhez túl olcsón lehet hozzájutni. Hogy mennyibe kerül a forinttal fizető gazdálkodó szervezetnek az importáru, az attól függ, hogy milyen a forint árfolyama a konvertibilis valutához képest. Ha ez az árfolyam mesterségesen magas — s mint tudjuk, ma az —, akkor az import olcsó, tehát így és ezért is bekövetkezhet a nyakló nélküli vásárlás. Ha viszont a forintot hirtelen leértékelik, akkor a belső piacon minden megdrágul amiben import tudás, import anyag, import alkatrész van, miáltal elszabadul az infláció. Mérlegelve e veszélyeket, az az álláspont van kialakulóiban, amely szerint egyelőre nem kellene leéf- tékelnd a forintot, hanem meg kellene várni, hogyan reagál a gazdaság a mai árfolyam mellett az import részleges liberalizálására. Vállalva azt is, hogy átmenetileg valóban, félrebillenhet a kereskedelmi mérleg. Később, néhány hónap tapasztalatainak birtokában lehetne azután a forint árfolyamát valamelyest módosítaná. Lehetne, ha okvetlenül szükségesnek látszana. Vagyis óvatosan ki kell puhatolni, hogy milyen árfolyam mellett táplálható a gazdaság a termelés szerkezetét korszerűsíthető importtal úgy, hogy az infláció elviselhető keretek között maradjon. Ésszerűnek látszik ez az álláspont, hiszen feltehető, hogy az importéhség rövid idő múltán önmagától is csillapszik, és remélhető, hogy a szabadabb behozatali lehetőségek nyomán erőteljesebb exportképesség fejlődik ki. Végül is ez a célja annak a világútlevélnek, amit — az import részleges liberalizálása címén — jövőre a vállalatok is többé-ke- vésfoé megkapnak. G. Zs. KÖZGAZDASÁGI, MŰSZAKI ÉLET
