Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

1989. január 21., szombat

Somogyi Néplap

LAZAR ERVIN*

Asszony, gyermekkel

(Az 1988 őszén lebontott Alsó rácegres emlékére)

Azon a télen néni akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötét vacogásból jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem •tudni merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem is kopogott.

— Az Istenért, jöjjön be, hiszen megfagy — mondta neki anyám.

Az asszony nem mozdult, szemét szüléimre emelte, és csendesen így szólt:

— Engem üldöznek.

— Egy nőt? Csecsemővel? Miért? — kérdezte apám.

Anyám szelíden megfogta a karját.

— Jöjjön már be.

— Nem követtem el semmi rosszat — mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. — Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.

— Jöjjön csak be.

Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa, aranyszegélyű, világoskék köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránknevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.

— Csak karácsonyig. Karácsonykor mér lesz hova mennünk — mondta az asszony.

Anyám ránk nézett.

— Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?

— Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene — mondta apám —; itt, Rác- pácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.

Tudom, akkor mándany- nyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülő-féle volt. Lelövöldözite a határba tévedt kutyáinkat, meg- ríkatta a gyerekeket, ijesztgetve az ebédvivő asszonyokat.

Igen, őtőle félni kellett.

Pedig mióta az asszony a gyermekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk,. s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett.

A katonáik terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják.

Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e. De nem; odébb- álltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb, sőt, megindult a házunk felé.

— Ha akarja, most rögtön elmegyek — mondta az asszony apámnak. — A kerten át, nem veszi észre senki.

— Nem megy sehová! öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!

Bederik Duri estig ott ült. Fülelt. Gyereiksírásra Lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odalkint, a gazdasági épületek takárásában, megjelent Jósvai Jancsi, addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.

— Mit akar, János?

— Az asszony meg a gyerek miatt...

•Az MTI—Press pályázatán II. díjat nyert novella.

— Milyen asszony ? —rebbent meg anyám.

— Ne tessék félni. Tud róla az egész puszta... Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetne.

Így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri' körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, azitán a fölső házba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, aki ne búj- tatat volna, ha csak fél órára is. Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.

— Sötétedés után a pál- fai öreghegy alatt várnak rám.

Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte azasz- szonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóri- cált! Előlépett a fák közül Bederik Duri.

— Állj! Kit visz maga?

Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta.

Vágtázva értek az Öreghegy alá; valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, s a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába. '

Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most már az országúton, egyenesen. Amikor a Pap-hegy tövébe ért, az út menti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölgetett a szél.

Másnap hajnalban föl- bolydult Rácpácegres. Jönnek! Ki hozita a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ö vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű keik köpeny.

Egy darabig hihettük, hogy csak ijeszités, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is; igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta, mint a szögesdrót tüskéi, az őrszemek szuronyai, körös-körül a ráadási úttól a Pap-hegyen át a Vitéz tanyáig, mindenütt katonák, körülzártak bennünket.

Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?

A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagy- szederfa alatt.

A monstrum már a Kis- sarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:

— Odanézz!

A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, ide látszott az Erzsé- bet-domb fenyőfája, a lőrinci torony. A házaik mégis elmosódnak, tünékenyen lebegnek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem! Tényleg, mintha el- párállana .a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye... de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.

A had hökkentőn áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét; itt volt, itt van, itt kell neki lenni. A páncélosról leszáll egy tisztféle; Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog kezében az aranyszegélyű kék köpeny. Altiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet; csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat: sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, gazember. Most már a többiek is ütik. Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember.

A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, s mennek dolguk végezetlen. Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön.

Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk; belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mintegy szélűzte ballangkóró.

Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, föl- ködük a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhelkben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.

■ **•<» 4«,

A i f * s* &?f t ?

/ . * t >%-, / s

vx /■$. f f t t

f 7 .» £ V . / ~

• <■ At * é/ 4, ./

Wi

7

7

tzM

I

»e-yr .

X . , " V - ,1

r.—— ^. -‘f 3

zí*

X"

I«», < ■ z

’ ;£****

$,t Pázmány Péter JHat&v&r&d, 15? október 3.

Híres

kézírások

Történelmünk híres személyiségeinek névaláírásai címmel nyíllt kiállítása Magyar Országos Levéltárban. Az időszaki kiállításon több mint 250 irat, lavél, oklevél, leirat látható — fényképmásolatok, metszetek, pecsétek között — a XV. század közepétől a XX. század közepéig terjedő időszakból. A tárlatot történelmünk alakításában szerepet játszó magyar és külföldi hírességek kézirataiból Szigetvári Éva, a levéltár munkatársa rendezte.

Fedák Sári színművész egyik levele (1907. augusztus 17- érői). (A felső nagy képen)

Pázmány Péter esztergomi érsekbíborosnak, a nagy- szombati egyetem megalapítójának 1635. október 3-án kelt levele. (Középen)

A kiállítás előzetes bejelentés alapján tekinthető meg. (Alul)

(MTI-fotó — Rózsahegyi Tibor felvétele)

A haza hálája elhalasztva

„Fájdalom, nem követhetjük ebben tisztán a szívünket, hanem a lehetőséget is szemünk előtt kell tartani, és a dolgok jelen állásában én nem tartom kivihetőnek, hogy a fizetések magasabbra emeltessenek ... Részemről meg vagyok győződve, hogy a haza idővel meg fogja hálálhatni néptanítójuknak azit, amivel nekik tartozik ...”

(1. lecke: A haza még mindig tartozik.)

Mikor és ki beszélt a tanítók csekélyke napszámáról? Nem, nem mostani keletű a panasz. Eötvös József fogalmazott így 1868-ban egy parlamenti felszólalásában. Már akkor élénk viták folytak a pedagógusbérek körül. Ugyanebben az évben a Néptanítók Lapjában megjelent cikkében hangsúlyozta: „míg a néptanítóknak anyagi jólétéről nem gondoskodunk, addig tőlük lelkesedést nem várhatunk”.

A vita azóta is tart. A haza azóta sem volt hálás. Ennek ellenére csak magam ismerek több tucat pedagógust, aki lelkesedését, tudását soha nem a fizetség arányában osztotta szét tanítványai között, hanem pazarló bőkezűséggel.

A haza háláját illetően én csak az ezredforduló utánra jósolok lényegi változást. Nemcsak jelenlegi anyagi helyzetünk akadálya a nagyobb lépéseknek; szemléletünk sem emelte még trónra a pedagógust. Sajnos, a gazdaságra koncentráló reformtörekvésekben nem kap kellő hangsúlyt az oktatás, a művelődés hajtóereje. Pontosabban csak szavakban fogalmazódnak meg ezek, míg a valóságban látványosan romlik ifjúságunk műveltsége, a tanítók, a tanárok, a professzorok pedig tűrésküszöbükhöz érkeztek.

(2. lecke: Isten nem wer bottal.)

Még mindig időszerű az a közmondás, amelyet A Molnárleány című elbeszélésében idéz Eötvös: „Csak akit az isten megver, abból lesz iskolamester”. Némi

vigaszt nyújt e másik mondás: isten nem ver bottal. De gyakran ver rossz tanítókkal, akik a kontraszelekció évtizedek óta tartó áramával tömegesen jelenitek meg az iskolákban. Ennél nagyobb csapás pedig, az egyén és a társadalom szempontjából, aligha létezik.

Nemcsak a tanítók elégtelen megbecsülésének

gondjai rímelnek a mával, a népoktatásra fordított anyagi erők miatti aggodalom is ismerős. „Jelenleg legföljebb négymillió forintra tehetjük azon összeget, amely hazánkban a népnevelésre fordíttathatik: ha karba akarjuk népoktatásunkat helyezni, annak évi szükségleteire 8 millió 500 ezer forintnál bizonyosan több keilend évenkint”. Gazsó Ferenc szociológus,' művelődési minisziterhe • lyettes szerint: az oktatás , évtizedek óta a nemzeti jövedelem 4,5—5,2 százalékát kapta. Ha ez a rossz hagyomány — amely nemzetközi összehasonlításban is a hátul kullogok közé soroljaen- nünket — nem változik lényegesen, helyrehozhatatlan hátrányokat teremt. Az ötéves tervre ütemezett 1800—2000 tanterem helyett 3200—3500-at kellene megépíteni, az oktaitás strukturális változtatásaihoz szükséges anyagiakról nem is beszélve.

(3. lecke: Mit tud és mit akar a pedagógus?)

A tárgyi feltételrendszer hiányai miatt kevésbé aggódom, bár a korszerű pedagógiában az eszközök szerepe is hangsúlyosabb. Ennél azonban sokkal fontosabbnak tartom a pedagógus emberi minőségét és megbecsülését, mert ezen áll vagy bukik minden, pontosabban azon, hogy ez az értelmiségi réteg mit tud, mire képes, és mit akar megvalósítani az új törekvésekből.

A jövő század minden bizonnyal fizetni tud, mert fizetni kénytelen. És addig?

Mi fizetünk rá az évszázados mulasztásokra.

Zágoni Erzsébet