Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
1988. december 10., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS wmm APÁTI MIKLÓS KIDOBÓS Langyos, egyenletes őszi napsütést képzelek most Bükkös Anikó lobonc-nagy haja köré, s a vállára. És azt a régi őszt is, amikor dörögtek körülöttünk a felnőttek fegyverei, mi az el- hullajtott töltényhüvélyeket cserélgettük egymás közt; akadt olyan társunk is, akinek kézigránátja volt, persze rejtekhelyen. Anikó fegyvere a szépsége és az ereje volt, a kidobós játékban magasan ő volt a legjobb. Erőteljes dobásai — „na, most kapsz egy bükköst!” — ügyesen elkapott labdái, sebes kifordulásai az elkaphatatlannak ítélt labdák elől: felejthetetlenek. A kidobóst az iskolaudvaron játszottuk, egy nagyjából teniszpályányi területen. A pálya kialakításában döntő szerepem' volt: Deák Robi, az osztály legvadabb és legerősebb gyereke a hónom alá nyúlt, kicsit megemelt, mint a pincérek manapság a kellemetlenné vált vendéget, „zárd össze a sarkad!" brummogta pirosló, tava- szias füleimbe, és megindult velem, a leendő vonalak iránya szerint. Tévedhetetlen volt, s hiába próbáltam irányítani, ő makacsul ment a maga útján, háttal a világnak, mégis nyílegyenesen. Kis korrekciót végezhettem ugyan a sarkam enyhe, alig látható mozgatásával, de végül is minden rajta múlott. Elő- ,szőrre mindig a nagy téglalap kerülete készült el, azt feleztük kétfelé. Ellenőrizhette bárki : oly igazságosan. így lett kész a pálya, nem pedig ripsz-ropsz. Deák Robi egy majdani mérnök aprólékosságával és nagyvonalúságával dolgozott, kár, hogy később bokszoló lett belőle. A pálya csak néhány játék idejére volt képes megőrizni formáját, a pattogó labdák, a csúszkáló, fékező, forduló lábbelik, a vetődő, hasaló testek elég gyorsan megtörték a pálya egyenletes és barátságos vonala- zottságát. Ha volt időnk — s többnyire volt —, még menet közben is javítottunk rajta, de már sose lett olyan szép, mint az, amit Deákkal húztunk. Anikó gyakran és közelről . ellenőrizhette munkánkat, néha elkísért négyszögű kőrútunkra is. Anikónak volt először ínufruja az osztályban. Neki lett először bolyhos a hónalja, a lábszára. Ö hordott először lila selyemkendőt. Sokféléképpen tudta megkötni, volt, hogy a hajára, volt, hogy magasan a torkára csavarta fel, s volt, hogy csak kacéran a vállára dobta, s e kendőligetből mosolygott ránk bájosan. Ne szépítsük, ne röstell- jük a dolgot: Anikó nő volt, tizenhárom évesen. Ö volt a démonunk. Anikót céloztam többnyire én is, valószínűleg nemcsak szerelemből, de játék- szenvedélyem miatt is. Harcunkban többnyire ő diadalmaskodott, csúfolódó nevetését, dühösen toppantó lábát a cinkosság kifejeződésének véltem, talán nem is oktalanul. Játszani, szeretni — ma sem vágyom többre. Anikót — démonunkat — nem érdekelte a politika. Szülei a remíz mellett laktak, szolgálati lakásban, apja villamost vezetett, anyja kalauznő volt. Féltették őt. hisz a legközelebbről ők látták, mennyire nő már. Mi is láttuk, de igazából nem értettük, miért kell ezért félteni valakit, s miért épp a politikától. A tavaszi szünetben falun voltam, megerősödtem. Hála Juliska nénémnek, ihattam elég tejet, a segélycsomagok is lassan csörgedezni kezdtek, soha annyi csokoládét nem ettem, mint azon a tavaszon. Mire visszatértem, azt hittem, én is férfi lettem. Irigyeltem azokat, akiknek volt töltényhüvelyük, addig ügyeskedtem, míg Büdös Kis Jóska megmutatta az elrejtett kézigránátot. Deák Robi is megerősödött, valósággal kirobbant orra alatt a fekete bajsza. Megkaptuk első hosszú nadrágjainkat, gyönyörű, enyhe tavaszunk volt, járhattunk volna rövidben is, de nem, az Istennek se akaródzott mutogatni pipaszár lábaimat. Érdekes, Anikó nem sokat változott. Felnőttünk hozzá. S volt hova! Mert Anikó nagylány- sága egyre többünket, s egyre erősebben vonzott, de mert már sejtettük, milyen is egy igazi nagylány, kezdtünk félni tőle. Deák, mint régen, fölkapott, hiába lettem több kilóval nehezebb, s centikkel magasabb. Vonalaztunk. A pálya szebb lett, mint valaha, nőtt a súlyom, javult a technikám: sarkam erőteljesen feszítettem a földnek. Felállt a két csapat. Anikó megint az ellenfél csapatába került, nem is bántam. Jobb volt 'ellene lenni, mint vele. Ha csapattársa voltam, gyakrabban nyertünk ugyan, de többet veszekedtünk. így azonban tiszta sor: ellenfél, ki kell üssem. Körülötte gyorsan fogytak az emberek, mellőlem is egyre többen dőltek ki. Érdekes, Deákot csak a vonalazás érdekelte igazán, a labda nem tudta igazán foglalkoztatni. A tavaszi nap teljes erejéből sütött, kicsit szemből kaptam a fényt, s ez nehezítette dolgomat. Végül megint ketten maradtunk. Nagy erővel dobtam rá a labdát, ő kony- nyedén kitért előle, mindannyiszor. Láttam a szemén, mit akar. Azt szerette volna elérni, hogy a legjobban célzott labdát elkapja, s azon lendületből, amivel megragadta a labdát, hozzám vághassa, de úgy, hogy én, meglepettségemben, ne tudjam elkapni. Pontosan céloztam, ez volt az a labda, amit Bükkös Anikó várt. De két dologgal nem számolt. Egy, hogy sokkal erősebb lettem, s így erősebbeket dobok, a másik ... hogy megerősödött a melle. Ahogy elkapta a labdát — mert azt azért elkapta —, már össze is görnyedt a fájdalomtól. Szinte spriccelt a szeméből a könnye, ült a földön némán, a szoknyája kicsit fölcsúszott, lila kendőjét egy hirtelen föltámadt, gyors szél- roham az arcába csapta. Nem visított, nem hiszté- riázott, csak fájt. Démonunk ült a földön, szinte feküdt már, és szenvedett. Odaszaladtam hozzá, bár tudtam, hogy nem segíthetek. Én is hallottam azt a döndülést, ami a labda és a mellének találkozásából született, és láttam az arcát, minit szürkül a lila kendő árnyékában. A labda kigurult az öléből, vigyáznom kellett, hogy egy rúgással ne tetézzem a bajt. De égy villanásra elképzeltem, s ezt szégyellhetem akár holtomig is, mégis igaz marad, mert megtörtént bennem, hogy most lábbal is képes lennék eltalálni, hiszen bombaformában vagyok, s akkor Anikó feje a jól célzott lövéstől hátra- koppamna, feküdne hosszan hanyatt, a combjából még több látszódna, talán még a bugyija is, és akkor, ha ketten lennénk... de szerencsére nem voltunk ketten, ott volt már körülötte az egész osztály, a napközis tanár is elindult felénk, megérezvén, hogy már megint történt valami, hogy esemény van. Deák Robi volt az, aki a diófa cirkalmas árnyékába vonszolta Anikót, hiába kérdeztem tőle, hogy nagyon fáj-e, nem felelt, máig se tudom, hogy rám haragudott-e, vagy csak orvul megnőtt melleire, mindegy végül is, nem tágítottam mellőle; mint a rossz regényekben, a tettes nem tudott elszakadni áldozatától. Kis idő múlva Anikó jobban lett, föltápászkodott, erős száját mosolyra erőltette, s annyit mondott nekem': „nyertél”. Ami tulajdonképpen igaz volt, de most már, hogy nem a pályán voltunk, s a többiek fejéből is nyilván kiszállt az egész mérkőzés, a kettőnk küzdelme, nem volt érdekes az egész. Volt egy titkos húszasom, megkérdeztem Anikót : „Jössz délután moziba?” Sűrű szempillája alól felelt: „Veled? Egy vonzalzóval?” Bükkös Anikó mindnyájunk démona volt, most már csak az enyém lett. Rajongtam' s féltem őt, még esztendőkig. Aztán ő elment kalauznak, én még egy kicsit tanultam tovább. Úgy képzelem, hogy Deák Robi szeretője lett először, terhes lett, anyja elcsináltatta a gyereket, apja megverte a lányt, férjhez adták egy kollegájukhoz, villamos- vezetőhöz vagy kalauzhoz, ebben nem tudok dönteni. Gyerekei születtek, a férj KISZ-munkája révén lakást kaptak a Havanna-lakótelepen, s még most is élnek. r Európaiság és magyarság Emlékeiét Komis» DossSro Korniss Dezső, a magyar avantgárd festészet nagy képviselője most lenne nyolcvanéves, ha a halál el nem ragadta volna körünkből. A XX. század első felében a magyar képzőművészetnek több irányzata írta zászlajára az európaiság és magyarság szintézisét. Oly fokon azonban, ahogy a Korniss Dezső és Vajda Lajos által alapított szentendrei iskola megvalósította, másnak nem sikerült. A korszakalkotó - festő Besztercén látta meg a napvilágot, de már 1910-től a főváros lakója volt. Művészete tipikus nagyvárosi művészet, nosztalgiakeresé- ben is. Festeni Podolini Volkmann Artúr magániskolájában tanult. Serdülőkorában néhány hónapot Hollandiában töltött, ahol az új festészeti kifejezés döntő hatást gyakorolt szemléletére. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt, de Kassák Munka körében is tevékenykedett, a képarchi- tektúra akkor forradalmi kompozíciós törvényeit elsajátítva. 1930-ban egy évet Párizsban töltött. Az új hullámok igézetében határozta el magát a bartóki gyökerű, új magyar piktúra megteremtésére. A Néprajzi Múzeum gazdag gyűjteménye kimeríthetetlen forrást nyújtott számára a folklórelemek gyűjtésében, amelyet élete végéig gyümölcsözte- tett munkásságában. 1934-itől Szentendrén dolgozott barátjával, a fiatalon elhunyt Vajda Lajossal együtt. Először a szigetmo- nostori házak forma-törvényszerűségeiből szerkesztették meg absztrahált műveiket. A népi, parasztmű- vészet emlékeinek jellé sűrített szimbólumaival kívánták belekapcsolni a konstruktív látásmódot a tradíciók közönségteremtő áramába. A dogmatizmus évei csaknem két évtizedes hallgatásra kényszerítették. Új stílusfordulata a hatvanas években a kalligráfia felé vezetett. Tussal írt titokzatos jelei tudatosan komponáltak, a művész belső világának szubjektív, absztrakt kivetítődései, az én és a külvilág közti párbeszéd képi közvetítői. A hatvanas években a fiatal művészek; Bak Imre, Molnár Sándor, Nádler István sorsdöntő ösztönzést kaptak akkor a még nyilvánosság elé nem került műveiből. A hosszú némaság után 1965-ben a székesfehérvári múzeumban nyílt kiállítása. Üj műveivel átütő elismerést aratott és egyszeriben az új nemzedék tanítójává avatta. A siker szárnyára kapta nevét. 1978-ban érdemes művész címmel tüntették ki, 1980-ban gyűjteményes kiállítása nyílt Budapesten. Brestyánszky Ilona A PÉCSVARADI MONOSTOR Régészeti emlékeink közül a® egyik legérdekesebb Pécsváradon található. Az ásatások és levéltári kutatások nyomán ma már biztosra vehető, hogy a vármonostor falának alsó szintje István, sőt apja, Géza fejedelem uralkodása idején már állt, várszerűen erődített fejedelmi udvarhelyként szolgált téli szállásul. István itt töltötte ifjúkorának egy részét, s hogy mennyire értékesnek tekintette a későbbi években is ezt a helyet, bizonyítja: a koronát a pápától elhozó Aszt- rik apátnak ajándékozta a monostort. Az adományozó levélben foglaltak szerint az itt létrehozott vármonostor kiemelkedően gazdagnak számított. Hozzá tartozott 41 falu, kétszáz fegyveres harcos, akik őrizték a monostort, valamint szőlők, szántók és természetesen a földművelő családok, ezenkívül méhészek, halászok, kovácsok, pékek, fazekasok, tímárok, ácsok, molnárok, szakácsok vendéglátók, betegápolók, fürdősök, hogy „szolgálják az apátságot, lássák el a vendégeket és a betegeket...” A monostor kitűnő helyen épült, a legfontosabb utak találkozásánál. A királyi kegy folytán a Szentföldre vivő új zarándokút is erre vezetett. A lovagok és kíséretük számára itt szállást és ellátást biztosítottak, s ez jövedelmező szolgáltatás volt, A hely fontossága egyre emelkedett, olyannyira, hogy fölszentelése az 1038-as év a legfontosabb eseménye — még István halálát is megelőzve — a pannonhalmi benéések által vezetett Pozsonyi évkönyvben. Az évek során egyre bővült, gazdagodott, és rövidesen újból kapcsolatba került az Árpád-házzal. A Kálmán király által megvakított kis Béla herceg talál itt menedéket, s a rejtegető szerzetesek jó érzékkel használták ki a megfelelő pillanatot, amikoris az utód nélküli II. Istvánnak bemutatták a herceget, s az örökösévé tette. Természetesen trónra kerülve a hála sem maradt el. A pusztító tűzvész után átépítették az igen érdekes, emeletes templomot, amelynek a köznép által is látogatott alsó szintjén bizánci jellegű freskótöredékeket láthatunk ma is. Később új kolostort építettek a falakon belül, a máig feltáratlan román kori templom alapfalai között. Az 1957-ben megindult ásatások eredményeként a ma errejáró láthatja az István korabeli templom maradványait, az itt talált értékes kőfaragásokat, a töredékekből helyreállított edényeket és a gótikus templom alapjait. Szerves része lett a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal áltál helyreállított műemlékegyüttesnek Borsos Miklós István király szobra, valamint a régebben itt alkotó, nemrég elhunyt Kígyós Sándor műveinek állandó kiállítása. Az István király szálloda pedig — az eredeti falrészek felhasználásával — szemet gyönyörködtetően illeszkedik a műemlékegyüttesbe. H. A.
