Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
1988. december 10., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK SZOKATLAN VISSZAVONULÁS Munkaadóit és ismerőseit is alaposan meglepte tavaly Balogh László, a megyei tanács munkaügyi osztályának vezetője, amikor bejelentette: kérelmezi korengedményes nyugdíjaztatását, 1988. december 31-én, két évvel hamarabb be akarja fejezni a munkát, mint kora indokolná. Egészséges, tevékenysége ellen kifogás soha sem merült föl... Némi harc árán végül is teljesült a kérése. Vajon mi késztette erre a döntésre? Nehezen, de ráállt, hogy válaszoljon kérdéseimre most, amikor vészesen közeleg a maga választotta határidő. — Merőben szokatlan nálunk, hogy egy sikeres ember idő előtt leköszönjön, ön miért tette? — Sikeres volnék? Ezt inkább ne elemezzük! Igyekeztem! Szokatlan? Valóban az, és ez baj. Nálunik nincs lehetőség a visz- szavonulá^a. Ha valaki lefelé igyekszik és nem fölfelé törtet, azt mindjárt bukott embernek nézik. Az én indítékom egészen egyszerű: szépen akartam leköszönni. Nyugodtan. Jól ismerem a munkaterületemhez kötődő társadalmi, gazdasági folyamatokat. Tavaly rájöttem, hogy ezt a tempót már nem bírom, az új, a sokkal több idegtépő feladatot adó helyzethez már nem akarok alkalmazkodni. Féltem a még megőrzött egészségemet. Nagyapa akarok lenni, de nem a munkahelyemen, hanem otthon. Időben kell elmenni. Nem akkor, amikor már esetleg öisszesúgnak az ember háta mögött: „No, az öregnek nincs sok hátra.” — Elvesztette volna az önbizalmát? — Azt hiszem, félreértett. El tudtam volma látni a munkámat még két évig, de jobb, ha az új helyzetben egy fiatal ember kezdi el s viszi végig az új koncepciót. Rugaszkodtam volna neki, azután hagytam volna félbe? Tizenegy éves korom óta dolgozom, bőven leszölgáltam máir azt az időt, amit kellett. Éppenhogy nem veszítettem el az önbizalmamat ; nagyon bízom benne, hogy boldog, tevékeny nyugdíjas leszek. — Kérem, vázolja föl életútját. Negyvenhét év munkájának fölsorolása sem érdektelen, — Nyolcán voltunk testvérek; a szüleim Ladon gazdasági cselédek voltak. Én születtem utoljára. Boldog szegénységben éltünk; mindennapra jutott ennivaló, iskolába járt minden gyerek. Kemény, fegyelmezett és meleg volt az otthoni légkör. A hat elemi elvégzése után Mariettapusztán fizikai munkásként kezdtem az életet. Negyvenötben földet kaptunk, de nem akkorát, amekkorához ilyen nagy család kellett. Elmentem az állami gazdaságba dolgozni. Öt- venben lehetőséget kaptam a tanulásra. Sopronban tettem le a szakérettségit, 55- bem fejeztem be a közgazdasági egyetemet. Első munkahelyem azután a kaposvári textilművek volt. A második a Volán — akkor Akövnek hívták —, a harmadik a megyei tanács. 1967 óta vezetem ezt az osztályt. Elég rövid voltam? — Nagyoçi is. Kíváncsi volnék rá: mi késztette a tanulásra? Milyen gyerek volt? Egyáltalán tudott-e igazán gyerek lenni akkor, amikor tizenegy-tizenkét évesen már dolgoznia kellett? — Akkoriban egy cselédgyereknek mifelénk kevés lehetősége volt a tanulásra. Marie ttapuszita, Homokszentgyörgy, Lad mindentől messzire esett. A háború miatt a felnőttek sokat beszéltek a politikáról. Én pedig füleltem és igyekeztem mind többet megtudni a világról. Eleven kölyök voltam, sok csínyre kapható. Ezért néha elért az anyai, apai szigor. De akadtak visszahúzódó napjaim is. Olyankor bevettem magam valami kuckóba és olvastam. Szerettem a dolgok végére járni, mélyére nézni. Ehhez kellett az egyedüllét. A könyvespolc, a könyv a cselédek házában nem volt ott úgy, ahogyan ma a legtöbb lakásban ott van. De azért egy-egy kötet mindenütt előkerült. Ezeket egymás közt csereberéltük. Sokszor egy könyvre öten-hatan is jutottunk, akkor a betűt legjobban értő gyerek fennhangon felolvasott a többinek. Arany János Toldiját könyv nélkül fújtam. Az volt a kedvencem. És amikor már a gazdaságban dolgoztam, észrevették, hogy igyekvő vagyok, tudok ezt-azt. Csakhogy közben elrepült az idő, húszéves fejjel nem kezdhettem el a gimnáziumot. Ezért következett a soproni szakérettségi. Majd a köz- gazdasági egyetem. — Nem épp a legjobb időszakban. — Sztálinista közgazdaságtudományt tanultunk. Mi mást tanulhattunk volna? Hogy tetszett-e vagy nem, arról most már mindenki azt mondja, amit akar. De nekem később vállalati közgazdaként nem a tanult dogmatikus elvek okoztak gondot, hanem a gyakorlat hibái. Sajnos, emlékeztem rá, hogy azon a 2—300 holdon, ahol cselédek voltunk, az uraság milyen kemény következetességgel szervezte meg a munkát, milyen gördülékenyen haladt minden. Az nekem már akkor is imponált. Az meg nem, ahogy nálunk évtizedekig bukdácsoltunk rengeteg mindennel. Soha sem voltak nosztalgiáim, hiszen nincs, aki a cselédsorsot visszaikívánná. Viszont arról nem .tehetek, hogy a véremben van a pontosság, a precíz munka, a rend szeretete és nem bírom magam körül a slamposságot, amiből még ma is több van a megengedhetőnél. — Otthon is ilyen rendet követel? — Igen. De nem nehéz. Egymástól követelünk a feleségemmel, ö is munkaügyes. Ez egy rendet kívánó szakma. Homokszent- györgyi lány volt; egy bálban ismertem meg. Nekem mindig a copfos lányok tetszettek. No, ott neki volt egyedül copfja. Fölkértem táncolni. Ez lett belőle. Két és fél év udvarlás, 33 év boldog házasság. Eddig harminchárom ... — S ebből a munkából mire emlékszik vissza a legszívesebben? — A szakmunkásképzés megteremtésének időszakára. Nagyon szép feladat volt. A szociális foglalkoztatás hálózatának kiépítése és a cigánytelepek fölszámolása; a cigánylakosság nagy részének munkába állítása is sok munkát adott. Az utóbbi időszakból pedig a közhasznú munka intézményének megteremtése, amire büszke vagyok, mert ezt az országban először Somogybán szervezték meg. De ha csak egyetlenegy feladatot emelhetnék ki; akkor az a szakmunkásképzők fölépítése lenne. Fejlődni kezdett az ipar, ugyanakkor önálló intézmény egy volt Somogybán: Kaposváron az Irányi Dániel Utcában. Két-háromezer fiatal ment el egy-egy évben ebből a megyéből iparosodottabb területekre azokban az években. Csökkent a somogyi lé lek- szám. A Munkaügyi Minisztérium volt a szakmunkásképzés fejlesztésének gazdája az országban. Példás együttműködés alakult ki a minisztérium, a megyei és a helyi tanácsok között. Fölépült a Virág utcai szakmunkásképző a megyeszékhelyen, hasonló intézmények születtek Barcson, Csurgón, Fonyódon, Marcaliban, Nagyatádon, Siófokon, Tabon ... Nem is kell többet mondanom. Ez a felsorolás elegendő. Nem sikerült viszont azt az álmot valóra váltani, hogy minden szakmunkásképzőhöz hozzá méltó kollégium és épüljön. De hát az állmok ilyenek, többnyire csak egy részük teljesül. így is akárhányszor elsétálok egy- egy ilyen iskola előtt, sűrűbben veszem a levegőt. Büszke vagyok rájuk. Értük végzett munkámat a Tegyünk többet Somo- gyért! kitüntetéssel jutalmazták. Vannak úgynevezett magasabb kitüntetéseim is. De számomra ez a legfontosabb, a legmagasabb. — Most, hogy visszavonul, mit hagyományozna a következő generációnak? — Volt nekem egy vesszőparipám: a demográfiai helyzet alapos tanulmányozása. Mennyi gyerek születik, milyen családokban ... Sokat bújtam a statisztikákat, alaposan elemeztem valamennyit. Sok jelenséget, folyamatot előre láttam. Olykor hittek nekem, olykor sajnos nem. Pedig e téren ritkán tévedtem. Ez nem azért van, mert olyan nagyszerű ember vagyok, hanem mert a tények szigorú dolgok, vágyálmokkal nem lehet őket befolyásolni. Csak alapozni lehet rájuk. Mégi az álmokat is. A másik, amire fölhívnám a figyelmet: ideje lenne hozzákezdeni a valódi üzem- és munkaszervezéshez. Ez az én időmben csak jelszó maradt. Személyes kudarcomnak is érzem. Mint közgazdász, mint munkaügyes, mint rendszerető ember soha sem értettem a kapkodást, a rendetlenséget, a tétovázást... Nem tudom én már ezt megemészteni soha. — Azt hiszem, nagyon fog önnek hiányozni a munka. — Én meg nem hiszem azt. Van két unokám. A fiam üzemmérnök, a lányom pedagógus. Őket mindig szigorúan fogtam. Nekem az adott tartást, hogy velem is szigorúan bánták. Főként anyám. Ügy gondoltam, hogy ezt a módszert kell folytatni. Azután most kedves és engedékeny nagyapa akarok lenni, ha hozzájutok a gyerekekhez. Fogja őket szigorúan az apjuk, anyjuk: én már megtehetem, hogy lazítsák. De nemcsák a családi örömökre vágyom'. A feszített munkatempó miatt sok mindent elmulasztottam eddig. Most újra beiratkozom a könyvtárba. Irodalom, történelem ... Nem késő gyarapodnom egy kicsit. Luthár Péter
