Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

1988. december 24., szombat Somogyi Néplap 9 Michèle Giambono: Trónoló Mária gyermekével más mozaikján Szűz Mária császári trónon ül megköze­líthetetlen fenségben, ölében tartvia gyermekét. A gyer­mek áldó kézmozdulata év­századokig továbbélt a mű­vészetben, és ma is gyako­ri az oirosz ikonokon. Sienáhan és Velencében a késő gótika idején már ol­dódott a bizánci trónoló Ma­donnák távoli méltósága; a művészek a kar szemle töt követve valóságos, földön járó alakká változtattak Szűz Máriát éppúgy, mint a bibliai történetek más sze­replőit. Jacobello del Fiore Mária gyermekével című képén a mélyen elgondol­kodó Mária kecses finomsá­ga és a kisgyermek naiv bá­ja ezt a tendenciát mutatja. Michele Giambono, a követ­kező festőnemzedék tagja már perspektivikus térbe helyezi az építészeti részle­tekkel gazdagított, hatalmas trónusemelvényen ülő, hím­zett palástot viselő koronás Máriát, aki korabeli velen­cei nemesasszony, egyénített vonásokkal. A jobb kezét áldásra emelő kis Jézus is valóságos gyermek. . Ezt a típust követi a lombard B. Montagna Madonnája a XV. s zá zad végén. ■* Az érett .reneszánsz világ­hírű festői Olaszországban és Németalföldön alakítot­ták ki Jézus születésének legáhitatosabb, feledhetet­len ábrázolásait. Brestyánszky Ilona Néhány fenyő Mikor e sorokat írtam — írom —, még nem tudom, milyen lesz az idei kará­csony. (Szegény.) A színét sem sejthetem. Fekete? Fe­hér? Olyan szűk a válasz­ték, jósolhatnék alkár, ha az időjósokat nem is, de ma­gam kipróbálandó. Igazán csak az fáj, hogy olyan idő­ket élünk, amikor azt se lehet tudni, lesz-e egyálta­lán karácsony. Valószínűbb, hogy lesz. Ugyanis postá­sunk már elhelyezte ládi- kónlkban karácsonyi és új­évi üdvlapját, s e postásnak költői neve van: Nagy Lász­ló. A költők, a költők nevét viselők nem tévedhetnek e honban. Szóval: karácsony. A szó­val, a szókkal itt nem me­gyünk semmire. Nem új ke­letű baj ez. Az ünnepet hol az állam, hol az egyház rendeli el, a nép kap az al­kalmon, és „ünnepel”. Ez az ünnep, a karácsony mégis, valahogy: más. E napokon a pápista az anyaggá izmo­sait szeretettel foglalkozik, s elhül erején, a nem hívő szerettei körében lógázza lábát, de felállva énekli el a Mennyből az angyalt. E n/apra régtől és solkan, ké­szülünk. E nap a szeretet ünnepe, és a családé, mert születni és nevelkedni csak családiban érdemes. — Ha- szontalankodó gondolat, de elűzhetetlee : ki lett volna Jézusból, ha József sokat iszik, Mária idegeire megy, mire Mánia... a kisded ál­lami gondozásba kerül... Hittünk volnta-e így is ne­ki? Szóval a születés. A sze­retet megszületése. Nem lesz itt semmi csattanó. Valami mégis ki fog kenékedni. Ta­lán egy dallam, egy ünnepi énék... — Reménykedjünk. Ünnepelni igazán csak a gyerékek tudnak. (Talán mert ők vannak a legköze­lebb a születéshez?) Mert az ünnep a vállakózással, a nincstelenséggel kezdődik, hiszen az ünnepre várni kell, s az ünnepbe minde­nünket bele kell adnunk, egész addigi életünket, sőt, számvetéseink ferdén beeső fényében még a jövőnk egy darabját Is. S mindezt egyetlen napon, egyetlen órán! Es épp azok előtt, akik legközelebb állnak, él­nék hozzánk. A gyerekek ... Ök az iga­zán várakozók, a valódi nincstelenek. Caak az van nékik, amit álmodnak ma­gúiknak — még hányat kell aludnunk? —, és csak tő­lünk remélhetnek bármit, bármennyire is hisznek az ajándékhozó angyalokban. S mi, persze, angyalkodunk. Cseppet sem angyalhoz il­lő kéjjel nyújtjuk a vára­kozás idejét, énekeltetjük őket, neveljük őket az utol­só utáni pillanatig, a csen­gettyűszóig, minden pillanat kín és gyönyör a számukra, nekünk csak a nyers hata­lom jut, hogy adhatunk, hogy angyalkod'hatunk. Nálunk ,a kertben áll két fenyő. Kettő, az már majd­nem néhány. Nem is jó szó ide az, hogy áll. Inkább: él. Sőt: nő. Mert egyfolytában nőnek. Már magasabbak, mint a házunk. Ha elgondo­lom, hogy így 'karácsony tájt hány ezer ekkora fenyő hal hőhalált a lakótelepeken, a putrikban, a villákban, el­szomorodom, előre. De mi is veszünk egyet. A pénz sem­legesíti a fahalálhoz súrlódó érzelmeinket. A kertben ál­ló fenyők belátnak hozzánk, elsirathatják fölcicomázott rokonukat. A karácsonyfák földíszítve halnak meg. De legalább á kát kinti... az él Már nem díszítjük föl őlket, mint kiskorukban. El se érnénk a csúcsukat. A gallyakat se nagyon. Kinőt­tek a kezünk alól. Ahogy majd a gyerekeink is. Ha nem lesz nagyon hideg, rnaijd kimegyünk a kertbe, és el­énekeljük nekik is aízt a ke­vés karácsonyi dalt, amit tudunk. Igen, egy dallam. Egy ün­nepi ének. Ennyit ígérhe­tünk. Apáti Miklós MÁTYÁS FERENC BETLEHEMI CSILLAG Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag -s megszületett végre a Jóság és levetette maszkját sa hazugság arca — ó, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasított élet hangját új láz rázza fel és végre megvívhatja harcát, ami élni akar —, a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az idő s a józan érzelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna, hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, 'mely letépi a becsukott ajkakról és bezárt szívekről a lakatot, hogy felszabadítsa a föld szánandóit a magány börtönéből — hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek s a tiszta levegőben elém jöjjön az elűzött jóságos angygal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a sötét ködbe — bizony, mondanám, hogy feljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember s a lábujjhegyén járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. BOTTYÁNBA MENNI... A karácsonyt Szárszón sze­rették volna tölteni a legidő­sebb fiúknál. A 77 éves Ta­kács István egy angyalarcú babát vásárolt a dédunoká­jának, s úgy gondolta, hogy a citeráját is magával viszi. István fia ügyesen bánik a hangszerrel, gondolta, elmu- zsikálgatnak egy üveg bor mellett — apa és fia —, mint hajdanán. A felesége, Margit néni is izgalommal készült a látogatásra. Régen voltak Szárszón. Az utóbbi években a telet a lányuknál töltötték, Szentgyörgyön, közel a bottyánpusztai házukhoz, amelyet semmi pénzért sem hagynának el. A szárszói vendégeskedés előtt István bácsi még egyszer körülné­zett a bottyáni portán, az­után visszakerekezett Szent- györgyre. Leült a konyhába, s már kezdte volna monda­ni, hogy mi újság „otthon”, amikor megfordult vele a világ. — Vesd meg gyorsan az ágyat! — szólt a feleségé­hez. — Rosszul vagyok... * * + — Most már nem me­gyünk Szárszóra — mondta szomorúan, miután az orvos elment. — A legfontosabb, hogy meggyógyulj — felelte Mar­git néni. — Mi lesz a babával? — szólt aggodalmasan az' öreg- ember egy kis csend után. — Szeretném átadni a babát. — Átadhatod. Majd eljön érte a dédunokád. Amikor meglátogattam, már jobban érezte magát; mosolygott, mesélt. — Amikor a betegség olyan váratlanul ledöntött a lábamról, azt hittem, sosem látom többé Bottyánpusztát — mondta. —- Nem is tud­tam gondolni másra, csak Bottyánra, meg a házunkra, ahol oly sok évet eltöltöt- tünk a feleségemmel; az Utakra, amiket bejártam; az emlékekre, a régi emberek­re, akik eltűntek közülünk, egyszóval az életem minden szépsége, öröme, gondja és szomorúsága eszembe jutott ezekben a napokban. Le­hunyt szemmel feküdtem itt, ezen a heverőn, a lányom szentgyörgyi házában, és mintha egy másik ember szemével néztem volna vé­gig, mint egy színdarabot vagy mozit, az életemet. Ke­mény hóviharban küszköd­tem (ez az emlék sokszor visszatért) egy pár lóval; bábáért jöttem Szentgyörgy- re (vagy talán Vörsre, nem emlékszem már pontosan), mert egy bottyáni cseléd­asszony vajúdott. Rajtam kívül még két ember jött lapáttal, hogy segítségemre legyenek, ha elakadunk a hóban. Sűrű sötétségben, ostoros viharban mentünk karácsony táján. Hazavittük a bábát, de a kisgyerek se- hogyse akart a világra jön­ni; már úgy volt, hogy Keszthelyre kell vinni az Először egy bizonytalan, hang, aztán így másik kapcsolódott bele, s a végére itt álltak körbe, és énekeltek. Ö hátat fordított, s megindult por- dójával. Jó negyedéig volt a csajka, s eeresztett kezéből néha kilottyant. Ki- épett a lövészárok peremén, s ment, naga se tudta hová. Elmaradtak vonalaik, s közeledtek ■zemből az ellenséges állások. Kürt lángját vielte hallani, és eszébe sem ju- :ott, hogy alakja a fel-felviüanó fény­ien kitűnő célpontul szolgál. Egy nagy gödörhöz ért. Az aljáin egy jmber feküdt, s furcsa hangot hallatott. Megállt. — Ki vagy? — kérdezte. Az arcra borult embertől nem kapott .'ál asz-t. Leereszkedett hozzá. Felísmer- e: egy munkaszolgálatos. Hanyatt for- lította. A fiatal, elkínzott arc, mint a emplom ablakának festett üvegén. — Te i,s — motyogta maga elé, aztán dikezdte dörzsölni a jéghideg, lilára fa­gyott kezét. A lassuló dobbanásokkal elző szív fölött a mellkast, az átvérzett tötés mellett. A fiatalember kinyotta szemét, és ré- nület ült ki arcára. — Ne . félj ! — mondta Ézsiás. — Igyál... — és száljaihoz segítette a csaj­kát. Az ifjú nagy kortyokban nyelte a ru­mot, aztán köhögési roham fogta el. — Merre indultál e világba, testvér? — kérdezte Ézsiás. — Angyalt látni,.. — Nincsenek erre angyalok, ha csak a halálé nem — horgasztotta le a fejét Ézsiás. A fiatalember megérintette. Remegő keze sercegett arcá borostáján. Aztán kihúzott egy papírlapot a belső zsebéből, és Ézsiás felé nyújtotta* — Hátán a cím ... Nagyon várják ... Ézsiás átvette, és a fellobbanó fény­ben szeme - önkéntelenül végigfutott a sorokon. ... Tengerparton jártam csillagporos éjszakában, lábam meleg homokba süppedt, s a hullámok halk morajában neved zenéje csengett fülembe ... Kezem hiába nyújtom, az álmot nem lelem, hová tűntél, szép kedvesem ... Üres világ. Lépted nyoma fakul, a dal megszakad, és újra sajog, arcomra tört mosolyod ... — -Sa cím? — kérdezte Ézsiás, meg­fordítva a lapot. — Ott vtan a- sorok alatt — felelte mellére csuikló fejjel a fiú, és végigdőlt a havon. Teste görcsösen megrándult. Ézsiás feltekintett a mennyboltna. Mint szurokba ragadt gyémántok, ragyogtak a csillagok. Halk zúgást vélt hallani, az­tán egy vékonyika csengő hangot. Meresztette a szemét és hitte, hogy megjöttek az angyalok. Leszállnak hoz­zájuk. Már érezte is, mint teríti be egy puha szárny. Tömjén illata szállt, gyer­tya fénye lobbant... — Istenem, hát nem hagyod el a ma­gára maradottat. Emelj magadhoz, és ezt a szegényt, megszenvedtünk mát mindenért... Dörrenés riasztotta; hatalmas volt. Az égre felkúszott egy rakéta, és mint vér­vörös üstökös szállt alá. Aztán csend lett újra, s látta, hogy az angyalnak nyoma sincs. Föltápászkodott, nyögve a hátára vet­te társát, s indult vissza, állásaik felé. Rogyadozó lépteit és görnyedt alakját, hátán az élettelen teherrel, megvilágí­totta a felröppenő rakéták fénye. A hó angyalhajjá: változott, és valahonnan tá­volról, egy magányos szájharmonika hangja szólt. Ézsiás halkan vele dúdol­ta: ... békesség a földön a jóakaratú embereknek... asszonyt. Ott álltam, ké­szenlétben a szánnal és a lapátos emberekkel. A hóvi­har dühöngött. Egyszercsak kiszóltak a cselédlakásból, hogy minden rendben van, a gyermek megszületett. Ügy örültem neki, hogy sírva fa­kadtam. Az emberek is könnyű szívvel ballagtak haza. Akkoriban központi kocsis voltam a bottyáni uradalomban, afféle pará­déskocsis; én vittem-hoztam a bérlőt és a családját, én fogtam be, ha bábáért, orvo­sért kellett menni, de még a vörsi tisztelendőt is én vit­tem Szentgyörgyre, hogy az itteni népnek misét celeb­ráljon. Vörsön két pap volt, Szentgyörgyön egy sem, ezért az egyik, rendszerint a káplán, itt misézett ünnep­napokon. Az volt a rend, hogy nekem is részt kellett vennem a misén, egészen a szanktuszig; akkor kijöttem a templomból, és befogtam. — Hány éves korában kezdett dolgozni ? — Tizenöt évesen már se­gítettem apámnak és a bá­tyáimnak. Gulyás gyerek voltam, aratáskor kötelet te­rítettem, kapáltam, fát vág­tam. Mielőtt Bottyánba jöt­tünk, apám Sávolyon, Sár­melléken cselédeskedett Za­la megyében, a bottyáni bérlő testvérénél, ugyancsak Festetics-birtökon. Én ott születtem, 1911-ben. Ez a Bottyán is a Fösteticséké volt, s amikor 24-ben ide költöztünk, apám,már nem dolgozott a majorban. Házat vett Szentgyörgyön szép te­lekkel. Én voltam csírás (te­henész), aztán takarmányos, kocsis, sokáig, mint mond­tam, központi fogatos, majd egészen 45-ig halőr a tavak­nál. Amikor megnősültem, egy évig az apósoméknál laktunk a feleségemmel, az­tán lakást kaptunk. A 15 mázsa búzán kívül egy hold kukoricaföld járt, ezt az ura­dalom vetette el, s mi mun­káltuk meg, aztán egy fer­tály krumpli, és egy darab rét kaszálónak. Így aztán két tehenet tartottunk és sok disznót, aprójószágot. Éle­lemben sohasem volt hi­ány, csak a pénz volt kevés. A betlehemezők, karácsonyi köszöntők nem is igen kap­tak akkoriban pénzt faluhe­lyen, pusztai házaknál. Ritka volt a fillér. Sütemény, aszalt gyümölcs annál több került a tarisznyába. Gye­rekkoromban magam is so­kat jártam betlehemezni... — Hogyan ismerkedtek . meg Margit nénivel?-- Itt nőtt föl ő is Boty- tyánban. — 16 éves koromban Ká- rolyházára vittek szobalány­nak az itteni uraság szülei­hez — szólt közbe Margit néni. — Három évig ott vol­tam. Amikor hazajöttem, megtetszettünk egymásnak. Ez az ember már akkor is szépen citerázott. Vasárnap délután összegyűltünk a puszta közepén, és jártuk a táncot. Az volt a baj, hogy nekem mindig mással kel­lett táncolnom, mert a Pista citerázott. Aztán eljártunk kukoricát hántani, tollat fosztani. Ilyen helyeken le­hetett egy-két szót váltani a szerelmeseknek. — Aztán a Pista bácsi ha­zakísérte. — Haza ám, de a kapu­ban nem lehetett megállni. — Mindjárt kiszóltak, hogy „Margit befelé” — jegyzi meg mosolyogva az öregember. — No, és a halőrség? Az milyen munka volt? — Jó. Csak éjszaka nem lehettem otthon ... Napköz­ben hazajöttem fát vágni, segíteni az asszonynak az állatok ellátásában, de éjjel a kunyhóban aludtam. Este Margit elhozta a vacsorát, ha akart, megölelt, aztán ha­zament a gyerekekhez. — Nem jártak a konyhó táján kóbor menyecskék? — Soha. Én elégedett vol­tam a feleségemmel, nem akartam magamnak kölle- metlenséget. Nekem a csa­lád volt mindig a legfonto­sabb. A feleségem és a há­rom gyerekem ... Tudja, most csak azt bánom, hogy nem kelhetek föl, és néni mutathatom meg magának Bottyánt. A házamat, amit 45 után építettem, a kis mű­helyemet, ahol a citeráimat csináltam, meg a régi majort a cselédlakásokkal, a mag­tárral, a kastéllyal... Boty- tyánba menni... Az volna jó most! A háborút, fogságot szerencsésen átvészeltem, 46-ban már itthon arattam a saját földemen. 8 holdat kaptunk. Később, amikor tsz lett, az asszony beállt a cso­portba, én meg visszatértem a „kocsis foglalkozáshoz”. A nádgazdaság lovait hajtot­tam a régi, megszokott uta­kon, mint egykor az urasá­gét. Szóval, ha meggyógyu­lok; eljöhetne velem Boty- tyánba, hogy lássa, milyen szép helyen éltem le az éle» temet. * * * Az angyalarcú babáért másnap eljött a dédunokája. Fényes, kissé ferde vágású szeme van, mint Margit nagyanyónak. Szapudi András Jelenet a Szegedi Balett „Stabat Mater' A művészeti vezető: Bokor Roland. című előadásából. Szirmay Endre Áldozatvállalás Dalol a szél, bús barmok a jászol előtt, dús ajándékkal biztat a várakozás, elnémít az idő, ha most nem cselekszel, reménykedek, mikor születik messiás ... Ének és jászol és betlehemi csillag az üldözöttek megváltásához kevés, ha nem vállalod az áldozat keresztjét, nincs többé megváltás, nincs újjászületés.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents