Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-20 / 302. szám

1988. december 20., kedd

Somogyi Néplap

5

KÖNYVESPOLC

A háború valóban nem asszonyi dolog

Borisz Vasziljev A hajnalok itt csendesek című regényének olvasásakor, majd a belőle készült film megtekintésekor jutottak eszembe azok az orosz katona nénik, akiket mint gyerek nagy csodálkozással nézegettem 1944 őszén. Addig csak katona bácsikat ismertünk, s ez olyan szokatlan, meglepő volt számunkra. Szinte ezek az élmények elevenedtek főt bennem a tüzér lányokról szóló Vaszil- jev-mű nyomán. Annál inkább. hiszen a kisregény ennél előbb, 1942-ben játszódik, s a fegyverhez nem szokott lányok igazi katonává éréséről, majd hőssé válásáról szólt.

Az emberiség történetében még soha nem vett részt háborúban annyi asszony, mint a második világháborúban. Szvetlána Alekszi- jevics könyve most jelent meg magyarul A háború nem asszonyi dolog címmel a Zrínyi kiadó gondozásában. A ni por tér nő olyanokat keresett föl és szólaltatott meg, akik nem híres mesterlövészek és nem közismert pilóták vagy partizánok. Egyszerű történeteik mégis megráznak.

..Amikor a' mi asszonyi szemünkkel nézed a háborút, hát az borzalmasnál is borzalmasabb” — mondta Szvetlánának Alekszandra Ivanovna Misutyina szani- téc szakasz vezető, aki végig részt vett a háborúban, aztán férjhez ment, szült három gyereket, s most unokáit dajkálja. Igaza van a szerzőnek: az ő szavaiban

benne foglaltatik könyve fő eszméje.

Amikor az olvasó megismerkedik a hadak útját megjárt lányok és -asszonyok elbeszéléseivel, ugyanazt érzi, mint a riporternő: a női emlékezet a háborúról az érzelmek feszültségét, a fájdalmat rögzítette a legtartósahban. S éppen ez teszi annyira érdekessé a könyvet. ^

Jellemző például, amit Antonyina Fjadorovna Va- legzsanyinova híradós lány mondott el a sztálingrádi csatáról: ..Mélyen megmaradt bennem az egyik ütközet. Rengeteg halott volt... Ügy feküdtek ott szétszórva, mint a krumpli, amikor az eke kifordítja a földből. . . Még a ló is, az a tapintatos állat. Hisz az úgy megy. hogy fél letenni a lábát, ne. hogy rálépjen az emberire. Már az sem félt a halottaktól ...”

Mennyi drámai pillanat volt ott a harctéren. Va- leptyina Pavlova Kozsemja- kova partizán például elsírta mágát az első sebesült fölött. A férfi utolsó leheletével azt suttogta: „Magadra vigyázz, te lány! Neked még szülni kell... Látod, hány férfi esett el?”

Valóban úgy van, hogy az asszonyi emlékezet azt őrzi meg, ami általában elkerüli a férfiak figyelmét. Az elbeszélések szerint a nő nehezebben viselte a háború „férfias" hétköznapjait, mert a bombázás, halál, szenvedés még nem jelentette számára az egész háborút.

Szinte az utolsó pillanatban fedezte föl a riporternő ezt a témát, hiszen a nagy honvédő háború frontjait megjárt s még életben levő nők már nagymamák. Közülük nem egy leírta az emlékeit, hogy továbbadhassa a gyerekeinek, az unokáinak. A legtöbben azonban nem vetették papírra emlékeiket, s ha nem volna, aki összegyűjtse, akkor elvesztek volna számunkra.

A nők sorsa drámaibban alakult a háború után is, mint a férfiaké. A háború elvette tőlük az ifjúságot, a férjeket, korosztályukból nem sokan tértek vissza a frontról. Anasztazija Szer- gejevna Gyemcsenko ápolónő ezt így fogalmazta meg a könyvben: „Annyi volt a sebesült, hogy úgy látszott, már az egész világ sebesült”. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a minszki Tamara SZtyepanovna Um- nyagina, aki egészségügyis- ként szolgált, ma is annyira az átélt borzalmak hatása alatt van, hogy nem bírja látni, amikor a gyerekek háborúsdit játszanak.

A riporternő érzékenyen, jól válogatva adta vissza a beszélgetéseket, Kulcsár Valéria pedig szépen fordította mtagyarra. Ennék a műnek az az érdeme, hogy az eddigi férfiarcú háború helyett megismerkedhetünk a nőarcú háborúval is. Az ember azzal teszi le a riportkönyvet, hogy ilyen soha többé ne történjen, ne történhessen meg!

Lajos Géza

Muzulmánok a Szovjetunióban

A hívők számát tekintve a pravoszláv után az iszlám a második legnagyobb vallás a Szovjetunióban. Mivel az iszlám követői a Szovjetunió több ezer kilométerre kiterjedő területén élnek, s egyes helyeken a vallásgyakorlási módja is eltér némileg — a muzulmán vallás irányítására .négy, egymástól független központ alakult ki.

A közép-áizsiai és kazahsztánii muzulmánok egyházi központja Taskentben működik. Ott van a középázsiai muzulmánok fejének, Samszutdinhan ibn Isan Ba- bahan muftinak a rezidenciája is.

A központ és a köztársasági alközpontok (számuk négy) Irányítása alá sokmeA mecsetek és más muzulmán vallási intézmények leendő szolgálói a buharai Mir-Arab medreszében és a Taskenti al-Buhara imám Iszlám Főiskolán készülnek hivatásukra

Az Altin-Abad-mecset imám- hatibja, Aripdzsan Juldasev a Korán szuráját magyarázza

eset és más vallási célt szolgáló épület tartozik. Ezeket a hívők adományaiból tartják fenn. (Ez az összeg nem adóköteles.) A mecsetek és egyéb épületek felújítását, restaurálását az állam is támogatja. Ha szükség van rá, a hívők adományaiból új mecseteket építenek.

A muzulmánok vallási központja több mint nyolcvan ország iszlám szervezeteivel és személyiségeivel áill szoros kapcsolatban ; részt vesz a nemzetközi iszlám konferenciákon. A közép-ázsiai muzulmánok egyházi központja aktív béke- harcos-tevé|kenységet folytat. A muzulmánok, mint a szovjet emberek áltáléiban, bekapcsolódnak a békemozgalomba, az általános leszerelésért, a nemzetek közötti barátság és együttműködés megteremtéséért folytatott küzdelembe.

SZAPUDI ANDRÁS ■■■■■■■■■■I

Nagybeteg mesterünk

Pörzse Ferenc éppen • az. orvosért indult, amikor az hívatlanul megérkezett. Motorbiciklin jött. A kis Csepel pöfögése fölverte az utca csendjét.

— A templomban keltett meghallanom, hogy Zsiga bácsi rosszul van — mondta szemrehányó hangon. — Miért nem hívtatok?

— Mi is csak a misén értesültünk róla — felelte Ferenc. — Lonci csak Júliának és Jolánnak szólt. No, meg a plébánosnak. Éppen most készültem hozzád, kérlek.

— Az ima igen fontos — mondta a doktor. — De azért a tudományt sem szabad lebecsülni.

— Nyilvánvaló — mosolygott halványan Ferenc, aki valaha kedvtelésből orvos- tudományt is hallgatott. —

, Én különösen a falusi körorvosok tapasztalatában bízom, öregkorotokra csaknem annyit tudtejk már, mint egy patkányűzéssel és angyalcsinálással is foglalkozó javasasszony.

— Köszönöm, barátom, igazán jólesik az elismerés

— húzta el ia száját a körorvos, aki a gimnáziumban osztálytársa volt Ferencnek.

— Kérlek — felelte Ferenc és kinyitotta előtte az udvarra néző szoba ajtaját.

— Parancsolj !

— Isten hozott, komám uram! — fogadta odabent kitörő örömmel Júlia. — Hát hegy van éz én aranyos kis keresztlányom, a Zsuzsika?

— Panaszkodik rá a tanító néni, hogy nem akar megbarátkozni a számokkal — felelte a doktor. — Talán, ha Zsiga bácsi foglalkozna vele egy kicsit...

— Szívesen megtenném,

— szólt az öregember bágyadt mosollyal. — De hát, most, mint látod, gyengélkedem.

Az orvos megvizsgálta, injekciót adott neki és gyógyszert írt föl.

— Meg kell hozatni mielőbb — nyújtotta át a receptet Júliának. — Ügy tudom, holnap a malmosék a

városba mennek. Egyébként semmi különös ...

— Semmim se fáj, lázam sincsen — mondta az öregember. — Egy kicsit gyenge vagyok. Más bajt nem érzek.

— Nincs is más baja — mondta az orvos.

— Nos, mi a véleményed? — kérdezte a konyhában Ferenc.

Az orvos kezet mosott, elvette Loneitól a törölközőt.

— Szervi baja eddig sem volt — ráncolta a homlokát —, és most sincs. De veszedelmesen fogy az életereje. Aggasztóan gyenge. Erősítő injekciót adtam neki, de őszintén szólva, pesz- szimista vagyok. Most hazamegyek, és utánanézek egy-lkét dolognak a szakíró dalomban. Holnap újra eljövök.

— Köszönjük — mondta

Ferenc.

— Nincs mit — sóhajtott az orvos, és búcsúzott.

Estefelé átjött a plébános, és a názáreti mesterről beszélgettek az öregemberrel.

Loméi begyújtott a cirádás vaskályhába, s a szanitlélek- re emlékeztető piros nyelvek röpdösték körül a homályba merült szobát. Végül Pörzse Zsigmond megkérte a fiatal papot, hogy másnap mise után jöjjön el hozzá újra, és hozza magával az oltári szentséget.

— Gyónni és áldozni szeretnék — mondta.

Nyolc óra tájt mindenki elment. Lonci kisasszony, miután mindent elrendezett a beteg körül és a konyhában, visszavonult a szobájába. Elhatározta, hogy vir- rasztami fog az éjszaka, fél- órán(ként benéz majd az öregiembenherz. A kisasztalon meggyújtotta a lámpát, kikészítette az írószereit, mappáját.

Az öregember eres keze a paplanon pihent. A kályhában most már nem lobogott a tűz, eltűntek a vörös nyelvek a falakról, az ablakon esőcseppek kopogtak. Szerette az esőt. Nemcsak a zöld bokrétát lobogtató, tán- coslábú tavaszi záport, hanem ezt a lassú, szöszmötö- lő őszi esőt is, amely fáradt, beteg bogárként dö- nögi kaparászik az ■ ablakon, miközben odakint a föld ázott levél- és krizantémillatot áraszt.

(Folytatjuk.)

I

________________TV-NÉZÖ

E

z + Az

Mi fér bele egy magyar szórakoztató műsorba? Ez + Az. Ez is, az is, ahogy szombat este láttuik a Televízió esti programjában. Tücsökkel és bogárral együtt, de ez rendszeres rovata a magazinnak, mint Antal Imre FotóalBuma is, amit rendszerint fölüt, más és más képes felét mutatva..

A szórakoztató műsorok sok fajtáját ismerhettük meg már a tévé képernyőjéről. Az az érzésem: akár Szeszélyes évszaknak, akár Ez + AZ-nak hívják, a lényeg ugyanaz. Habkönnyű magyar szórakoztató magazin.

Hiába próbálta lepipálni Növényi Norbertét, a testes kiok-boksz-karatést a műsort elegánsan vezető Dér y János, mégsem győzött. Növényi jól tette, hogy nem ment bele a játékba. Déry mit bizonyított azzal, hogy egy csapásra szétverte az egymásra helyezett, három cserepet japános mozdulattal? Alighanem azért tette, mert a műsorvezetőnek nincs beleszólása, hogy miről szól a műsor, s valamit neki is kell önállóan produkálnia.

Szombaton ismét bekövetkezett a magyar csoda: nekünk is van már Benny Hitünk. Tahi Tóth László személyében elevenedett meg a népszerű angol humorista — másolata. Nem tudom, miért kell magyar Benny Hil, amikor van eredeti? Még ha paródia lenne. De nem az! Lemásolt fényképezési trükk, angol humor — magyar módra. Nem mintha nem nevetnénk rajta,, csupán néhány perc múlva vagy másnap — ha egyáltalán még emlékezünk belőle valamire — fog el a méltatüankodás, hogy miért kell nekünk másolni.

Pedig szükségünk van ki- kapcsolódásra, nevetésre, ám nem olyan kényszeredettén, mint a tévé előtt tesszük. Aczél Endrét én töhbre tartom, mint ő önmagát. A magyar szexfilmről körülbelül ugyanazt hallottuk tőle, és másoktól is, mint ami az én véleményem a magyar szórakoztatásról. Nem igazán az, aminek lennie kellene. A magyar szexfilm csupán azt kerüli meg az elmondottak alapján — még nem volt módomban személyesen meggyőződni róla —, ami egy szexfilm lényegének tekintendő. Az Ez + Az fórumán neves tévés személyiségekből egyébként nem csörgött a humor. Legföljebb csöpögött. Érdekes, hogy az utca embere menynyi viccet tud vagy hali. Jobbaknál jobbakat! Valahogy ilyen komolyan kellene venni a humort is. Amiről egyik neves szaktekintélyünk azt mondta: nem ismer benne .tréfát.

Az eddig leírtakból is kiderül ellenben, hogy a szombati szórakoztató műsor nem volt egysíkú. Volt benne Ez + Az. Ügynevezett action is. A filmcsemege jobbára a videósok előtt ismert, ők hajszolják, de most betekinthetett egy ilyen film készítésébe az a néző is, aki kénytelen megelégedni az egyszerű televíziós készülékkel videó nélkül. A Terminátor forgatásáról készült népszerűsítő filmről az jut eszembe, ez az (nem Ez -f- Az), amit nem hiányolok a családi képernyőről. Ha választhatok, akkor A vadon vándorait választom, amit vasárnap szívből ajánlhattam mindenkinék megtekintésre.

Horányi Barna

CSENGŐSZÓ

A tél makulátlan leplével mindent beborított: a parányi házakat, kerítésfogakat, a szalma- és szénakazlakat, a templomtornyot és a gólyafészkes kéményt.

Nagyszilleim állatállományát az istállóajtóra akasztott vastag pokróc, a jól eltömített ablakok védték a mínuszoktól. Két pár ló, négy jól tejelő tehén és három borjú lehelte be a tágas, téglával lerakott helyiséget. Nagyapám éppen fényes szőrű lovait kínálta zabbal, amikor magához intett:

— Fogd és vidd ki az udvarra — mondta, s kezembe adta díszes ostorát —; mindjárt vezetem a lovakat!

A pajta előtt kemény fából készített, nagy lovasszán állt.

Méltóságteljes léptekkel baktatott ki a két fölszer- számazott pej. Nagyapám lépdelt közöttük, kezében két sárgaréz csengettyű. Gyakorlott mozdulatokkal fogta be kedvenceit —- Babát is Sárit — à szán elé, s fölerősítette a csengőket.

— Szaladj, öltözz fel gyorsan! — fordult felém. — Elmegyünk, behozzuk a csu- tát.

— Micsodát? Csutát? Mi az a csuta? — kérdeztem tudatlanul.

— Mát a megszáradt kukoricaszár, amit összekötve, kupacokban hagytunk kinn a földön, amikor nagyanyáddal kukoricát törtünk az ősszel — magyarázta.

— De jó! Végre ráülhetek erre az öreg szánra — uj- jóngtom, s boldogan futottam be kesztyűért, kabátért és meleg sapkáért.

Mindennél nagyobb volt az örömöm, hiszen életemben először ültem szánon, először hallottam a monoton lódobogással vegyített üde csilingelést. Nagyapám kezéből kikönyörögtem a

gyeplőt, s megújult örömmel, lelkesülten „kormányoztam” Sárit és Babát. Előttünk, mellettünk és mögöttünk végtelen tejszínmező tárult fel, amelynek hószűzességét őz-, szarvas-, vadnyúl- és fácánnyomok törték meg. Néhol friss, zöld fű kandikált ki a fehérségből.

A szán könnyedén — bennem a repülés boldogságával — siklott a havas úton. En tartottam ujjaim között a gyeplőszárat.

Hamarosan jobbra, egy keskeny dűlőre kanyarodtunk. Megérkeztünk a kukoricáshoz. Mindkettőnk arca kipirult, amire felpakoltuk a kötegeket.

Visszafelé a csutarako- mány petéjéről szemléltük a tájat, a hófödte örökzöldeket, a lombjukvesztett, kopár fákat, bokrokat, és a szeplőtelen sík vidéket... A gyeplőt én szorítottam hazáig. Boldogságomat tetézte az élénk csengőszó, az egyhangú ügetés, a levélzizegés és az erősödő szélsüvítés okozta hangharmónia.

Tízegynéhány év telt el az első — és talán nem utolsó — szánkózás óta. Az akkori kamaszban mára emlékké kristályósoidott ez a téli kép. A két pej azóta új gazdához került, helyük üres az istállóban. Gondos nagyanyám nem boríthat többé kendőt a vállaimra, nagyapámat ágyhoz láncolta a betegség.

A lovas szán a fészek oldalához támasztva pihen, fájában szúcsaládok tanyáznak; vasalt talpát kikezdte a rozsda. Vajon kötnek-e még elébe erős paripákat? Megszólalnak-e még valaha azok a csengettyűk, amelyeknek utánozhatatlan, szapora szavát mindig hallom, amikor ellátogatok gyerekkorom kedves falujába?

Lőrincz Sándor