Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-15 / 298. szám

1988. december 15., csütörtök Somogyi Néplap 5 Legyen új játék: Tájak, korok, múzeumok — és a hazaszeretet ELEKTROMOS VEZETÉKEK ÉS MADARAK Talán éppen ez az örök fiatalságnak évszázadok óta kutatott titka: nem szabad abbahagyni a játékot! Még­hozzá az olyat, amelyben az ember rákényszeríti ma­gát, hogy járjon-keljen, utazgasson, s közben új is­mereteket és — nem utolsó­sorban — új barátokat sze­rezzen. Ha valakinek kétsé­gei lennének efelől, kérdez­zen meg bárkit ama több ezer ember közül, akik évek óta részt vesznek a. Tájak- korok-múzeumok mozgalom (illetve ma már egyesület) társasjátékaiban. Az egyesület vezetői ugyanis megkérdezték a részvevőket. Nem is egy­szer. Legutóbb például ar­ról, hogy legyen-e új játék. Mert volt már jelvényszer­ző verseny, aztán olyan, amelyben egy-egv „mester­ségben” céhlegényt meg mesteri fokozatot lehetett elnyerni, majd Barangolás hazai tájakon címmel zaj­lott le országos vetélkedő. Korábban együtt volt a három témakör: a tájak, a korok és a múzeumok, a Barangolás hazai tájakon már úgy indult, hogy kü- lön-külön feladatlapokat kaptak a versenyzők. Vá­laszthattak: melyik tárgy­kör érdekli jobban — leg­jobban — őket. Közben az egyesület (amely számos más kör, egyesület, szövet­ség stb. hazánkban immár szinte kötelező szokásával ellentétben mindössze egyet­len szobában, két munka­társat foglalkoztat) időről időre elküldte a benevezők névsorát a többi versenyző­nek: hadd vegyék fel a kap­csolatot egymással. Járták az ajánlott tája­kat, felkeresték a történel­mi emlékhelyeket, megláto­gatták a múzeumokat a versenyzők. Az sem volt ritkaság, hogy a program­ban szereplő nevezetessége­ken kívül újaikat találtak. Például helybeli híres em­berek emléktábláit, sírját. Jó lenne egyszer az „ille­tékeseknek" azt is végig­gondolniuk: mennyi kultu­rális értéket őriznek meg a feledéstől ezek az amatőr versenyzők! Meg azt is, hogy mennyibe kerülne, ha az ilyesfajta országjárásokat hivatalosan próbálnák szer­vezni és támogatni. Talán akkor nagyobb nyilvánossá­got is kaphatna mindez. Mert bizony kissé megkese­redett néhány versenyző — s talán a rendező egyesü­letbeliek — szájaíze, amikor Pörzse Zsigmond 1949 " nyarán megtudta, hogv Ágostont internálták, s at­tól kezdve egyre többször járt hozzá az orvos. Gyön­gélkedem, mondogatta szo­morúan, elfáradtam, semmi haszna többé az életemnek. A motorbiciklis, térdnadrá- gos körorvos hosszú, lelki­ismeretes vizsgálatok után sem állapított meg mást, mint hogy „Zsiga bácsit a lelkében támadta rmeg vala­mi betegség, s ezen ugyebár nincs mit csodálkozni”. A rossz hírek pedig ez­után sem kímélték az öreg­embert. A veje nem kapott állást és nyugdíjra sem szá­míthatott. Még örülnie kel­lett, hogy a malmos (míg el nem vették a kis kócerájt) rábízta az adminisztrációt, és lisztet, korpát .adott a munkájáért. Bálint pedig egy hétvégén nagy utazóbő­rönddel és több kisebb cso­maggal állított haza. Elhoz­tam az értékesebb- ingósá­gokat, mondta leventen, mert úgy tetszik, hamaro­a beígért televíziós döntőt szinte teljes csendben, a második műsorban és főmű­soridőn kívül sugározták. Talán éppen ezért is volt kíváncsi az egyesület veze­tősége: ugyan folytatnák-e a versenyzést a korábbi részvevők, ha valamilyen új címen ismét elkezdenék a játékot? Szeptember elején küldték el a leveleket, s azóta egyre érkeznek a vá­laszok. A siklósi Batthyány Káz- mér általános iskola csa­pata így ír: „Szeretnénk megköszönni azt a sok él­ményt, ismeretet, amit a já­ték során kaptunk, s min­denekelőtt a sok kedvcsi­náló ötletet.” (Igaz, ennek a csapatnak külön oka is volt az újabb játékba benevezés­re: a legutóbbi versenyt a televízió nyilvánossága előtt ők — tanulók és tanárok együtt — nyerték meg.) A mai, sokszor emlegetett nehéz gazdasági viszonyok között a részvétel nem egy­szerű. De a barangolók op­timisták. Minden levélíró kifejezi reményét, hogy a következő vetélkedőben is részt vehet. Szövődnek a kapcsolatok, „barangoló ba­rátságok”, mint például egy péti szocialista brigád és egy Tolna megyei, tengeli- ci csapat között. S az is ki- csendül valamennyi levél­ből, hogy szeretnénk az emberek újabb tájakat — és hobbitársakat — megis­merni. Folytatni a játékot, ameddig csak lehet. Már régen nem is a „pe­csétekért”, még csak nem is a díjakért folyik a játék. Sokkal inkább az ország kulturális értékeinek jobb megismeréséért. Bizony, ér­demes lenne ezt hathatósan támogatni. Például kedvez menyes vasúti és autóbusz- jegyekkel, netán még olcsó szálláshelyekkel is. Hogy ne csak rohanvást kelljen meg­tekinteniük a részvevőknek egy-egy távolabb fekvő vá­rost, tájvédelmi körzetet vagv múzeumot. A „barangolók” i hazai nevezetességekről, látniva­lókról beszélnek. Nem szok­tak melldöngetve hazafiság- ról szavalni. Ám ideje len­ne elgondolkozni azon: mi más ez a barangolás, a ha­zai tájak újra felfedezése, mint frázisok nélküli haza- szeretet. Amire pedig ille­nék nagyobb gondot, figyel­met, talán még némi költ­séget is fordítani. Várkonyi Endre san szétzavarnak bennün­ket. Pörzse Zsigmond kifo­gástalan öltönyben, kikemé­nyített gallérral, nyakken­dővel állt a vadszőlővel ba- fuittatott tornácon. Eszerint nem lesz olyan szép teme­tésem, mint édesanyádnak volt, mondta; hiányozni fognak a bencések. Jolán a Gondosék 300 holdjából visz- szakapott 100 holdnak alig a felére tartott igényt. A házat körülvevő parkosított területre, a jókora kertre, gyümölcsösre, egy kis erdő­re, legelőre és némi szántó­ra. Volt igiásállata, egy trak­tora, cséplőgépe, s apósa néhány régi alkalmazottjá­val közösen gazdálkodott. (Egy jól működő gmk volit, emLékezett ezekre az évekre Pörzse Jolán 74 éves korá­ban.) Később a gépállomás az általa felajánlott major­ba települt, s amikor a fel­ajánlást dokumentáló papírt a fiatalasszony aláírta, az egyik kiküldött elvtárs meg- h'atottan szólt: „Asszonyom, ön most egy nagy lépést A késő ősz ezüstös-ara­nyos verőfényben járjuk ornitológus társaimmal a pusztát. Csak a végeláthatat­lan gyep üde zöldje emlé­keztet a nem is olyan rég volt, meleg nyárra. A ka- tángkóró, naprajárófű kék virágai régen lehullottak, kocsányai kiszáradtak, nem követik már a nap járását. Az út menti bogáncsasok most „veszélyesek" igazán: ragadós terméseik meg a koldustetű kétfogú kaszaijai ezrével tapadnak a ruhánk­ra. A távolban barnásfekete szántás, rajta nagy fehér folt. Szikes terület lenne? A távcsőben látható közeli kép megadja a választ: vagy másfél ezer dankasirály sze­degeti ott, a frissen feltört hantokon a pajorokat, apró rágcsálókat. Civakodásuk idáig hallatszik. A tömeg­ből délcegen kiemelkedő, nagy testű ezüstsirályok a tengerről ideszármazott jö­vevények. Számos fekete madár is feltűnik a táplál­kozó nyájban: csókák. Egerészölyvek köröznek, vörös vércsék „szitálnak” zsákmányra lesve az azúr­kék, finom rózsaszín fátyol­felhővel díszített ég alatt... Élű a puszta a maga életét. Az ember is jelen van technikájával és bizony meg­zavarja a puszta életének természetes ■ összhangját: több emelet magas „kétlábú" vasállványokra, meg beton­oszlopokra szerelt elektro­mos vezetékek hálózzák be a tájat. Vezetékek, amelyek az iparnak, háztartásoknak nélkülözhetetlen energiát szállítják, tehát szükségesek. Vezetékek, amelyek hazánk egyes tájain, különösen az Alföldöin pókhálószerűen szövik be a vidéket. Milyen hatással vannak a madárvi­lágra? Szomorúan nyugtala­nító befolyással. Az oszlo­pok alatt a pusztulás, a ma. dártragédiák megdöbbentő bizonyítékai, friss és mumi. fikálódott madártetemek, madárcsontvázak hevernek. Tanúsítják, hogy működik a vezetékek csapdája, pusz­tít az áramütés. Különösen Somogy megyéről jelent meg könyv a Kossuth Könyvkiadó Magyarország megyéi című sorozatában. tett a szocializmus felé.” Am ezzel a lépéssel nem elégedtek meg. Csakhamar bejelentették igényüket a házra és a kertre is, mond­ván : osztályidegenek nem lakhatnak a gépállomás mellett. Pörzse Zsigmond nem érte meg a kilakolta­tás napját, de a legkisebb (s talán legkedvesebb) gyer­meke gondja a többiekével együtt egyre súlyosabb te­herként nehezedett rá. Egy őszi vasárnap arra ébredt, hogy nem tud föl­kelni az ágyból. Ünneplő ruháját előző este kikészí­tette, s most arra gondolt, ez lesz majd rajta a kopor­sóban. Lonci kisasszony ko­pogott az ajtaján, s ő azt mondta, szabad, de olyan halkan, erőtlenül, szinte suttogva, hogy maga is alig hallotta. Lonci újra kopo­gott, majd finoman belépett a szobába. — Jó reggelt. . . Azt hit­tem, már föl tetszett kel­ni... ősszel, madárvonulás idején. Végigjárva az egyik elektromos vezeték mindösz- sze egykilométeres szaka­szát, a következő madarak maradványait találtuk : az 1. oszlop alatt: 1 holló (fo­kozottan védett madár), 2 vetési varjú, 1 szarka. A 2. oszlop alatt: 2 vörös vércse (védett), 1 szarka, 1 sere­gély. A 3. oszlop alatt: 1 fe­hér gólya (védett), 3 vörös vércse (védett), 1 seregély, 1 héja (védett), 1 holló (foko­zottan védett). Elképzelhe­tő, hogy hazánk több ezer kilométer hosszúságú elekt­romos vezetékei mentén mennyi madár esik áldoza­tul. Madártani egyesületünk több évre visszamenő megfi­gyeléséinek följegyzései is hasonló riasztó képet mutat­nak. A réten, szántóföldön me­zei egerek, pockok Légiói él­nek, amit a rengeteg „egér-- lulk” bizonyít. Ezekre va­dásznak — és ezzel jelentős hasznot hajtanak — a mada­rak. Eközben az oszlopokat kilátóiként, vagy pihenőhelyül használják. Ekkor sújtja őket halálra az áram. Nem a magas vastraverzaken fu­tó magas feszültségű, tá­volsági vezetékek, hanem a betonoszlopra erősített, a kis tájon belüli elosztást szolgáló hálózat szedi áldo­zatait. Megfigyeléseink sze­rint nem minden típusú oszlop veszedelmes a mada­rakra. Ügy tűnik, megfelelő szereléstechnika alkalmazá­sával megvédhetők ezek az állatok. A hazai áramszolgáltató vállalatok az elmúlt évek ben nemzetközi viszony Iái­ban is kiemelkedő ered ményt értek el az oszlopok ra fészkelt gólyák védelmé­vel. Talán az jtt vázolt kér­dés műszaki megoldásával is megértőek lesznek. Kívá­natos, hogy az áramszolgál­tató vállalat, a természetvé­delmi hatóság és az ornito­lógusok mielőbb lépéseket tegyenek az áramütéses ma- dárpusztuijís megakadályo­zására. Marián Miklós A kiadó megyei kirendeltsé­ge és a munkahelyi könyv- terjesztők hatezer példányt kaptak az új műből. Pörzse Zsigmond bágyad­tan mosolygott. — Látja, Lonci, még nem keltem fel. — Mindjárt másodikat harangoznak. — Ma nem megyek misé­re Lonci. Talán megbocsát­ja a jóisten. Kérem, imád­kozzon helyettem is! És ér­tem — tette hozzá egy kis csönd után. Lonci kisasszony egy gyors pillantást vetett a szék karfájára hajtogatott ünneplő ruhára, összerán­colta a homlokát. — Ne küldjék orvosért? — Ne. — Biztos? — Biztos. — Ne maradjak én is itt­hon? — Nem venném a lelkem- re, ha elmulasztaná a va­sárnapi szentmisét. — No, de Zsiga bácsi egé­szen biztosan rosszul érzi magát, ha nem óhajt temp­lomba menni ... Az öregember arcára ár­nyék osont. — Nem vagyak rosszul — mondta. — Ma sem vagyok rosszabbul, mint tegnap. Csak nincs kedvem felkel­ni, kedves Lonci. Életemben először. ( Folytatjuk.) SZAPUDI ANDRÁS Nagybeteg mesterünk KÖNYV SOMOGYRÓL Az erdélyi menekültek megsegítésére jótékony célú képzőművészeti ki­állítást rendeztek a So­mogy megyei képző- és iparművészek. Alkotá­saikat a Kaposvári Ga­lériában mutatják be. A tárlat anyagából: Bors István: Mementó (fe­lül), Szabados János: Szántődpuszta (alul), és Gera Katalin: Pa­rasztasszony Kovács Tibor felvételei MINTA Kiállítás a Műcsarnokban Legújabbkori képzőművé­szetünk ápolása, bemutatása mellett a Műcsarnok kezde- ményezően karolja fel az önálló múzeummal nem rendelkező művészeti ága­kat, gyakran nyitja meg termeit a plakát-, a fotó-, a textil- vagy a köztes művé­szetek előtt. A sikeres nem­zetközi kisplasztikái trien- nálétk gyakorlata után most újabb kiál.lítássorozatot in­dított a Műcsarnok a Ma­gyar Képzőművészek Szö­vetségének kezdeményezésé­re, a Budaprint Pamutnyo­móipari Vállalat közremű­ködésével és finanszírozá­sával. Huszonnégy országból, hatvanöt külföldi és negy­venhat magyar művésztől érkezett az a különös anyag, amelyet I. Nemzetközi Min­ta Triennálé címen január 1-jéig láthat a közönség. Sokan és sokféleképpen értelmezték a kiállítás ki­írását, a minta szót, amely bármily anyag, technika és műfaj számára részvételi lehetőséget adott, csak a méretben volt megkötés a méterszer méteres modul és a legfeljebb kilenc négyzet- méteres felület. Ezt a lehe­tőséget jó néhányan kihasz­nálva nagy méretű műveket küldtek, úgy, hogy a Mű­csarnok három középső ter­mében hármas sorokban, de mégis levegősen sorjáznak a műalkotások. (Pedig ez az anyag már a válogatott, zsűrizett .kollekció, s a be­küldött műveknek éppen az egyhármada.) Képző- és iparművészek, grafikusok, festők, textile­sek, nyomottanyag-tervezők munkái érkeztek a világ különböző részeiből, közel­ről és távolról, Ausztriából és Japánból, Csehszlovákiá­ból és Kanadából. Volt, aki olyan festményt vagy rajzot küldött, amin éppen dolgo­zott, mások különféle terve­ket készítettek e kiállítás­ra. Jöttek hagyományos és nagyon meglepő kreációk, divatos stílusokat követő és különböző ragasztott, var­rott, tűzött, mozaikozott. dróthálóraszteres, madeirá- zott technikájú képek, raj­zok, textilek. Noha a minta szó textilmintát sugall, többségében mégis képző­művészeti alkotásokból állt össze a kiállítás. Nem volt könnyű dolga Dohai Ágnesnek, aki bravú­rosan oldotta meg a rende­zés feladatát. Csak a mű­vektől, esztétikai • szempon­toktól hagyta magát befo­lyásolni. És nem nevek, or­szágok szerint, hanem a lát­vány és a stílus szerint rangsorolt. így kerültek az alsó terembe a geometrikus ihletésű, a másodikba az átmeneti és a harmadikba a figurális alkotások. így kerültek egymás mellé az osztrák és a holland, az NDK-beli és a japán, a csehszlovák és a magyar művészek munkái, kiegé­szítve. erősítve a hatást. A kiállításhoz pompás, színes katalógust, minta­könyvet szerkesztettek, a művek teljes és kinagyított részletfotóival. Azzal az el­gondolással, hogy a költsé­geket viselő Budaprint e mintákból ihletet merítve textiltervekben felhasználja a kiállítás anyagát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents