Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-11 / 269. szám
1988. november 11., péntek Somogyi Néplap 3 LELKIISMERETILEG TISZTÁN... A változás elkerülhetetlen A megyei pártbizottság október 7-i ülésén — többek között— dr.Sarudi Csaba gazdaságpolitikai titkár >is kifejtette jelenről, jövőről vallott álláspontját. A szűkös beszámoló után indokoltnak tartjuk, hogy részletesebben is vsszatérjünk álláspontjára. — Mi volt a véleménye a tíztagú bizottság beszámolóidról és miben látja a fő feladatot?-----A szóbeli beszámolót r endkívül tanulságosnak tartottam. Azt szűrtem le belőle, hogy Somogybán is attól függ a stabilizálás, a kibontakozás, hogy miként tudjuk megújítani a pártmunkát, helyreállítani a párt iránti bizalmat. De az sem elhanyagolható: tudunk-e pozitív elmozdulást felmutatni megyénk gazdaságában ...- Mire gondol a párt- munka megújítását illetően? — Mindenekelőtt arra, hogy meg kell tanulnunk „kijáró”, ügyintéző pártból politikai, mozgalmi módszerekkel dolgozó politizáló párttá válni. Nem köny- nyű feladat ez, hiszen a pártmunkásokat, a különböző beosztású tisztségviselőket sokáig annak alapján minősítették, hogy milyen összegű fejlesztési, beruházási ügyeket tudtak elintézni a minisztériumokban, a főhatóságoknál. Ügy gondolom: ezektől a beidegzetfcsé- gektől, az évtizedek alatt kialakult gyakorlattól el kell szakadniuk a tisztségviselőknek és az apparátusnak is. A pártmunka megújítására persze nincs biztos és mindig, mindenhol és mindenre alkalmazható recept. Itt, helyben, nekünk kell kitapasztalnunk, hogy milyen módszerek és megoldások vezethetnek célhoz, előtérbe állítva a hatékonyságot. Ügy látom, a bizottság adott néhány kapaszkodót ehhez. De van néhány — korábbi ismereteimből leszűrhető — tapasztalat is ehhez. Mindenekelőtt át kell gondolnunk a pártirányítás eddigi tartalmát, s ezen változtatnunk kell. A pártbizottságnak és apparátusának fő figyelmét a megye meghatározó jelentőségű gazdasági, társadalmi folyamatainak irányítására, befolyásolására kell fordítania a napi operatív ügyintézés helyett. Ez csak úgy lehetséges, ha a testületi döntéseket az eddiginél sokkal szélesebb szakmaipolitikai bázisra alapozzuk.- Mi a véleménye a korábbi döntésekről, s e tekintetben hogyan képzeli el a jövőt? — Sokkal kevesebb határozatra van szükségünk, mint eddig! De az ezután születők legyenek konkrétabbak, félreérthetetlenek, közérthetők. Azt kellene elérni, hogy mindenki ugyanazt olvassa ki belőlük, s általuk legyen tisztában azzal, hogy mi a feladata, mit vár tőle a párt. A határozatoknak ezen kívül mindenképpen a valóságra, a lehetőségekre kell támaszkodniuk, azaz ne vágyainkat, álmainkat, hanem megalapozott törekvéseinket olvashassák ki belőlük az emberek. Tehát világosak és végrehajthatók legyenek! Természetesnek tartom, hogy a végrehajtás ellenőrzésére az eddiginél jóval nagyobb súlyt és figyelmet kell fordítani. S nemcsak az ellenőrzésre, hanem a végrehajtás megszervezésére is. — Mi a véleménye a politikai munka hatékonyságának fokozásáról? — Ezt a lényegi követelményt senki sem vitathatja, önkritikusan kell bevalla- nom: az apparátus bizonyos időszakokban kifullad a különböző .jelentéseik és határozatok kimunkálásával. Ha tehát kevesebb témával, a fő kérdésekkel foglalkozunk, és nemcsak az apparátusra hárul a döntések előkészítése, ha a végrehajtásra és ellenőrzésre összpontosítjuk a figyelmünket, akkor mindenképpen növelni tudjuk a pártmunka hatékonyságát. — Mit gondol az áttétetekről. a felelősség elmosódásáról? — A megújulás szempontjából rendkívül fontosnak tartom a felelősséget, az összemosódás felszámolását. Itt van például az építőipar. El tudjuk mondani, hogy ki a felelős érte? Nem! Ezzel kapcsolatban tanulmányoztam valamennyi határozatot; szinte a leggyakrabban szereplő téma volt ez a párt és a tanács testületi ülésein. A döntésekből azonban képtelenség megállapítani, hogy a kialakult helyzetért a párt, a tanács vagy a vállalatok a felelősek. Tehát nemcsak a döntés, a feladat, hanem a felelősség elhatárolása is nélkülözhetetlen, ha előbbre akarunk jutni. Az egész intézményrendszerben el kell határolnunk a felelősséget. Ha erre nem lennénk képesek, akkor az előbbrelépés is csak vágyálom marad.- ön szerint milyen viszonyt kell kialakítani a városi, a közbeeső párt- bizottságokkal és az alap- szervezetekkel? — Egyszerűen: partneri viszonyt. Konzultációs partnereknek kell lennünk, de ez kölcsönös feladat. Segítenünk kell az alapszervezeteket abban, hogy megtanuljanak felelősen élni az önállósággal, de az, hogy az önállóság ma még sok bizonytalanságot hordoz, nem változtathatja meg elhatározásunkat. Tudom, hogy ez nem megy máról holnapra, mégsem mondhatunk le róla. Tehát segítenünk kell az önállóság kibontakozását. — A pártbizottság ülésén szóba került a kölcsönös információ igénye. Erről mi a véleménye? — Munkamódszerbeli kérdésnek, a megújulás fontos feltételének tartom. S ha átléphetek megyénk határain: nélkülözhetetlen, hogy a megyei apparátus is időben kapjon megfelelő tájékoztatást a központi szervek döntéselőkészítéséről, a napirendre kerülő főbb témákról. Gyakran van — volt — zavarban a megyei apparátus, amelynek orientálnia kellene egy-egy vitát, mert késve jutott hozzá a központi elképzelésekhez. De továbbmegyek : megyei szintről is gyorsabban és pontosabban kellene tájékoztatnunk az alsóbb szerveket, több érvanyagot adni ahhoz, hogy kellőképpen eligazodhassanak. — Mit kell tennünk a párt iránti bizalom visz~ szaszerzéséért? — Őszintén szembe kell néznünk önmagunkkal. Számot kell vetnünk azzal: mit csináltunk jól, mit rontottunk el, mi az, amin változtatnunk kell. A múltat a tények alapján kell megítélnünk, ezt igényli a közvélemény és a párttagság is. E munka megkezdődött, de úgy gondolom, csak a következő pártértekezletre 'tudjuk feltárni a valósághű értékelést. — Mi a véleménye a múlt és a jelen megyei mozgásteréről? — Volt egy döntési mechanizmus, lejárt az ideje. Ha a központban megmondták, hogy milyen témát és milyen módszerrel kell továbbvinni, akkor tulajdonképpen korlátozva volt a megye mozgástere. Lehet vitatkozni azon, hogy e mozgástérben jól vagy rosszul éltünk lehetőségeinkkel. De azért van mivel büszkélke- nünk Somogybán. A hibás döntéseiket persze, mint testületi tag magamat is felelő- lősnek érzem, de azt sem szabadna figyelmen kívül hagyni a közvéleménynek, hogy nemcsak hibás, hanem nagyobbrészt eredményeket serkentő és sikereket hozó döntésekre tekinthetünk vissza. Mégis az a véleményem: nem a múltra, hanem a jelenre s a jövőre kel! összpontosítani a figyelmünket. Néhány véleménnyel ellentétben az az álláspontom: igenis van program, van, ami mögé felsorakozhatunk. Az országos — és a megyei — kibontakozási program állja az idő próbáját. Cselekedni kell! Helyileg is olyan programokat kell kialakítani, amelyek mögé jó szívvel sorakoztathatok fel a legkülönbözőbb közösségek. Arra nincs időnk, hogy minden ideológiai dilemmát tisztázzunk, addig nem várhatunk a cselekvéssel. A gazdaságban kényszerpályára kerültünk, s a fő célokat illetően nincs is vita. A legfontosabb az, hogy minden nap minden órájában és mindenütt tegyünk előrevivő lépéseket... — A gazdaság helyzetéről mi a véleménue? — Az 1985. évi pártértekezlet után új úton indultunk. Kimondtuk, hogy ezt az utat nem próbálta ki senki, tehát összeütközésekkel, feszültségekkel is számolhatunk. Gyors fordulatra nem számíthattunk, mégis ezt kérik tőlünk számon. Kellő türelmet kellene tanúsítani, s. nem szabad elszakadni a valóság talajától. Megyénkben is attól függ az előrehaladás, miként tudunk alkalmazkodni az új körülményekhez. Van mozgásterünk. Az elektronika az élelmiszeripar, a fafeldolgozás nagy lehetőségeket rejt magában. Az állami gazdaságok többsége jól alkalmazkodik a követelményekhez, tsz-eink egyharmada is képes már fordulatot elérni, az idegenforgalom . pedig „húzóágazatnak” tekinthető. A fő feladat az, hogy ami megyei, városi, helyi hatáskörbe tartozik, azt ki-ki tekintse a saját feladatának. De közvetítenünk kell a feszültségeket — amelyek nem a mi gyengeségeinkből adódnak — a központi szervekhez. A tsz-ek helyzetére, egyes ipari üzemek önállóságának hiányára gondolok, és így tovább. Meg kell tennünk e lépéseket, hogy lelki, ismeretileg tisztán tudjunk elszámolni megyénk közvéleményének ... J. B. Vita a gmk és a vendéglátó vállalat kőit Mi legyen a bezárt presszóval? Hosszú ideje zárva van Kaposváron a Bartók Béla utca elején a Csöpi cukrászda. Korábban sem örvendett valami jó hírnévnek, s a hatóság megunta, hogy néhány elemi egészség- ügyi és egyéb feltételnek sem felel meg, és bezáratta a presszót. Azóta a helyiség a Somogy Megyei Vendéglátó Vállalat lomtára; ez látszik a berácsozott üvegajtón át. A vállalat az üzletet még 1962-ben bérelte ki — határozatlan időre — a tulajdonostól. Akkoriban az ilyenfajta bérletet kiigénylésnek nevezte a köznyelv. A tulajdonosnak valószínűleg nem volt sok választása, mint az, hogy beletörődött: a tanács igénybe vette a helyiséget és kiutalta a vendéglátó cégnek. Huszonhat év után nehéz volna rekonstruálni az eseményeket. Ugyanabban az építményben működik a Donner Pékség gmk. Ennek közös képviselője, Lukics László egyben az ingatlan egyik tulajdonosa is, most szeretné a presszóhelyiséget a gmk-nak meg-, illetve visszaszerezni. Elmondta: — A pékség ajtajánál reggelente legalább száz gyerek ázik-fázik, ha hideg van. Friss kiflire várnak. Közel van az iskola, mindig útba ejtik a sütödét. Őket lehetne a volt presszóban jobb körülmények között kiszolgálni. A vendéglátó vállalat viszont nem hajlandó velem tárgyalni. A helyzetet bonyolítja, hogy — mint néhány iratból kiderült — a tulajdon- viszonyok kuszák, Lukics László az édesanyjával, aki társtulajdonos, pereskedett is emiatt a törvény előtt. (Becsületére legyen mondva: az iratot maga adta a kezembe.) Társtulajdonos még a magyar állam is. Utóbb az is tudomásomra jutott: szerződéses üzemeltetőként a Csöpi cukrászdát már vezette maga az ingatlan (rész)-tulajdonos, a pékség gmk közös képviselője, de ez ügyben is keletkeztek zavarok. Most pedig péküzletet nyitna benne, mint mondta... Vincze Lajost, a Somogy Megyei Vendéglátó Vállalat igazgatóját kérdeztem: miért ragaszkodnak annyira ehhez az üzlethelyiséghez, amely csak veszteséget okoz a vállalatnak, és amelynek felújítására nemigen van pénzük, illetve nem bizonyos, hogy megérné a befektetést. Vincze Lajos elmondott sok mindent, ám azt'is hozzátette, hogy mindezt nem kezelhetem nyílt információként. Nem járul hozzá, hogy neve alatt nyilatkozat megjelenjék a dologról, mivel szerinte az ügy egyrészt kényes, másrészt olyan kicsi, hogy szükségtelen vele foglalkozni. Annyit az igazgató is elismert: az üzlethelyiség lehető legrosszabb „hasznosítása” a mostani, amikor az enyészet fészke a Csöpi. De ezt sem ő mondta, hanem én, ő csak egy rövid iggnt bökött ki. Kár, hogy további szavait nem idézhetem, mert azokból kiderülne egy és más. Végül is érzékelhető volt mind a Lukics Lászlóval, mind a Vincze Lajossal lefolytatott beszélgetésből, hogy a két fél — finoman szólva — nem eszik egymás tenyeréből. Az is fölsejlett: a bezárt presszó ügyében valahol kettejük között lapul az igazság. Ártatlan és jóindulatú báránykát nem hiszem, hogy sikerrel kerestem volna az ellentétek útvesztőjében. Amit viszont magam is láttam, illetve megízleltem : a pékségben nagyon finom kiflit sütnek. A gyerekek — s ez a tél közeledtével mindinkább így lesz — valóban fagyoskodva tolonganak jó néhány felnőttel együtt péksüteményre, kenyérre várva. Akadt időszak, amikor legalább ötvenen tülekedtek a pékmühely kicsi szélfogó helyiségében és annak ajtaja előtt. Igény tehát van, s talán volna arra is, hogy egy rendes üzlethelyiségben — esetleg némi tejjel vagy kakaóval körítve — kapják meg mindennapi kiflijüket a nebulók. Hogy azután maszektól, gmk-tól, vállalattól vagy kitől kapják, az — nekem — édesmindegy. Viszont ket- vés reményt látok rá, hogy a felek kiegyeznek, esetleg mindkettőjüknek előnyös megoldást találnak. Pedig egy ilyen kompromisszumnak több száz iskolás és sok felnőtt is hasznát látná. Luthár Péter Kamatinfláció Az inflációt a lakosság, a társadalom elsősorban a fogyasztói árak emelkedésén méri és érzékeli. Az infláció azonban nemcsak az áraikat hajtja-űzi mind magasabbra, egyidejűleg erodálja, csökkenti a nemzeti valuta, a pénz értékét. Így azután olyan anakronisztikus helyzet jön létre, hogy a bérek, a keresetek, a pénzjövedelmek is emelkednek, erőteljesebben, mint a mostaninál jobb években, ám az árinfláció végül is a lakosság reálfogyasztását, életszínvonalát csökkenti. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy az infláció önmagát gerjesztő, tápláló jelenség, betegsége a gazdaságnak. Az év kezdetén az 1—3 évre lekötött betétek kamatai a 3 százalékos prémiummal kiegészítve 9—12,5 százalék közöttiek voltak, míg az 1987-ben kibocsátott kötvények kamathozama 11—12 százalék. Erről — az ösztönzés szempontjából nem kielégítő — szintről indult el a kamatverseny. Elsőként az OTP kamatlábai emelkedtek, áprilisban csak néhány betéti formánál és mindössze 2 százalékkal, majd júniusban általános jelleggel és nagyobb mértékben. Az 1— 2 évre lekötött megtakarítások kamat + prémium ho zama 13—15 százalékra emelkedett, mégpedig netto jelleggel, mert az OTP a ka mat után fizetendő 20 százalékos személyi jövedelem- adót magára vállalta. A kötvénykibocsátó vállalatok, pénzintézetek oly módon válaszoltak e kihívásra, hogy a korábban — 1987 végéig — kibocsátott mindössze 11 —12 százalékos kamatozású, SZJA-mentes — kötvények hozamát néhány százalékos prémiummal egészítették ki. Ezek a kamat- és hozam- emelkedések érdemben nem hatottak a pénz- és piachelyzetre, a lakossági megtakarítás nem nőtt, sem takarékbetétben, sem értékpapír formában. A kamatszint-nö- vekedés eszkalációjának következő lépését a tavasz folyamán útnak indított — mindenki, a lakosság, a kö- zületek, a vállalatok által megvásárolható — kincstár- jegy eredeti kamatlábainak fölemelése jelentette. A kamatlétra következő, magasabb fokára az új kötvénykibocsátások léptek föl. Miután az idén megszűnt a lakossági és a közületi köt- vénypiacök elválasztása, az újonnan kibocsátott kötvények hozamainak egyidejűleg mindkét vásárló számára vonzónak kell lennie. Nos, az év első felében a kereskedelmi bankok és a szakosított pénzintézetek az éves lekötésű vállalati betétekre általában 12 százalékos kamatot kínáltak, az év második felében már 15 —16 százalékot, s még többet az egy éven túli lekötésű betétekre. Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság és a gazdálkodó szervek által egyaránt megvásárolható új kötvények éves* alapkamata 15—16 százalék, kiegészítve 2—4 százalék prémiummal. Ám arra is van már példa, hogy bruttó 19 százalékos fix kamatozással bocsátottak ki új kötvényt. Várhatóan az év utolsó negyedében kerül sor a legfiatalabb megtakarítási forma, a letéti jegy forgalmazására; ezt kizárólag pénzintézetek bocsáthatják ki mind jogi személyek, mind magánszemélyek számára egyazon feltételekkel. Szükségszerűen alkalmazkodik ez az év korábbi időszakában megemelkedett kamatszinthez. Az 1—3 évi lejárattal piacra kerülő értékpapírok éves kamatlába 18, nettó mértékben 14,4 százalék. Megkerülhetnénk a tanulságok levonását, mondván, nincsenek még ismereteink, adataink a kamatinfláció hatásáról. Azt viszont tudjuk, hogy az egymással versenyző magasabb kamatlábak nem növelték sem a lakossági megtakarításokat, sem a gazdálkodó szervek kereskedelmi bankoknál lekötött betéteit. Az év eleje óta emelkedő kamatlábak, a magasabb kamatszint végül is a hitelpénz árát, költségét növeli, ami a mi viszonyaink között továbbhárítható. Ebben az összefüggésben a kamatlábak tekintélyes mértékű emelkedése is az infláció folyamatát táplálja. G. I.
