Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-01 / 261. szám

1988. november 1., kedd Somogyi Néplap 5 SOHA, SEHOL, SENKINEK Kitelepítés, ötvenes évek. A megtörténtekről soha, se­hol, senkinek — szólt az apai intés, s a ma már negyvenes éveit taposó egykori gyer­mek megszegi a tiltást, be­szélni kezd. Elmondja azt, amit egy nyolc éves kisfiú látott... Gombóc volt a tor­komban — vallotta Téglásy Ferend, a film rendezőjej s hozzáfűzte: — Talán ezzel véget ér az én kitelepítésem is. A valamikori őrnagy apa, aki a történet kezdetén so­főrként dolgozott, tanárnő feleségével és két gyermeké­vel megkapta a véghatáro­zatot: 24 órán belül hagyja el Pestet. Az ötvenes évek elején dörgedelmes szólamok zengtek az osztályharcról és az osztályellenségről, s az egykori polgárokat, értelmi­ségieket, a veszélyes elemek­nek tituláltak tízezreit szám­űzték az alföldi tanyavilág­ba vagy isten háta mögötti falvakba. FILMJEGYZET és nincs vád. Közlés van: a túlélő közlése. S ezért mind­egyikük nagy árat fizetett. A filmbeli család szétesik, hiá­ba érkezik meg a kényszer- lakhely megszüntetéséről szóló határozat, a megtör­téntek többé már nem for­díthatók vissza. Nem feled- hetők az embertelenségek, a megaláztatások, a kibírás (kínja ugyan elmúlik, de nem múlhat el nyomtalanul. Téglásy története minden­kié, azoké, akik ott ülnek a nézőtéren, akik — hiszem — nem tudnak közömbösek ma­radni, akik mindannyian ott vannak vele együtt a félel­mek Magyarországán, ahol minden lehetséges. Ebben olyan színészi alakítások vannak a rendező segítségé­re, amelyek méltán megér­demlik a szuperlatívuszokat. Téglásy hősei az Alföldre kerülnek — oda, ahol egy­formán szenved a paraszt és a kitelepített, mert a hata­lom (ott is) egyformán vezé­nyel. Oda, ahol érthetetlen­né válnak a mindennapos dolgok, és a Himnusz is csak egy szomorú, érthetetlen dal csupán ... A tanyán az apa lépten- nyomon szembe kerül az embertelenséggel, a túlélés érdekében kifejthető végső alkalmazkodással és (vagy) a mártírsággal. Legalábbis az anya szemében a férj tet­tei e kettő között ingadoz­nak, s ő jobb szeretné, ha a család érdekében az össze­tartozásért inkább az alkal­mazkodást vállalná. Az apa azonban mást akar: szólnia félelemben is, bátornak len­ni, ha az kell. Az egyiknek mártírság, a másiknak szin­te kötelesség — mindez a gyermek szemével, aki csak évei számában gyermek. Mert nincs ideje gyereknek maradni, s neki, a nyolcéves fiúnak kell a világra segíte­nie kistestvérét. Téglásy Ferenc kitűnő fil­met csinált. Nem is film va­lójában, hanem tényközlés. Olyan dokumentumértékű alkotás, amelyikben nincse­nek hősök, nincsenek jók és rosszak; nincs igazságtevés Kozák András kiváló alakí­tása az apa szerepében, a végletekig kimunkált, így életszerűen természetes já­téka igazi élmény. Jolanta Gusznic —T. Katona Agnes magyar hangjával — az anya megdöbbentő mélysé­gű, őszinte és tiszta bemuta­tása a túlélés, az alkalmaz­kodás művészi láttatásával. Antal Tibor a fiú szerepében mindvégig egyenrangú társ­ként, a legkevésbé kisfiúként marad meg emlékezetünk­ben. Pap Ferenc kamerája nem mutat többet, mint ami feltétlenül szükséges; lágy, egyszerű, kristályosán tiszta képeivel fogva tartja a né­zőt. Téglásy Ferenc alkotása nem kínál felhőtlen szórako­zást. Története ott motosz­kál a fejekben, s nem hagy nyugodni. Olyan film ez, amely ráébreszt újra és új­ra a zsarnokságra, az em­bertelenségre, megmozdít valamit, amit talán félelem­nek vagy inkább óvatosság­nak hívnak. Gondolkodásra késztet. S bátorságot ad, hogy ne feledjük: ki szépen mondja a rettenetét, föl is oldja... De a fejekben to­vábbra is ott motoszkál, elég-e kibírni, túlélni, s Ie- het-e nyugodtan élni ezután. Balogh P. Ferenc Két tö árvácska A csavargó megállt a te­mető bejáratánál és körül­nézett. Régen volt, amikor utoljára erre járt; amikor elment ebből a városból. Azóta nagyra nőttek a fák, megváltoztak az emberek. Idegen volt a szülőhelyén, már nem ismerte meg sen­ki. Ki is figyelne ilyenkor egy koldusra . . . Megborzon­gott, rongyai közé fújt a novemberi szél, bakancsába lopakodott a sár. A kapu­ban gyertyát árultak meg virágot. Jó lenne vinni a sírra, a .szülei sírjára — gondolta. Tétova mozdulat­tal a zsebébe nyúlt, de ab­ban nem volt semmi, csak nagy üresség. A bejárati nagy kepeszt előtt gyertyákat gyújtottak. Azokra emlékeztek így, akik ismeretlen helyen, messze pihennek szeretteiktől. Va­jon őérte gyújt-e gyertyát valaki? Elfecsérelt életére gondolt, a gyermekkorára, amikor az anyjával járt itt és csodálattal nézett a szí­nesre festett piétára, amely alul már egészen fekete volt a gyertyák kormától. — Vi­gyázz kisfiam! — szólt rá ilyenkor az anyja, nehogy piszkos legyen a ruhád! Anyjának hangját hallotta most is. Végignézett nyomo­rúságos külsején, aztán el­indult a sírok felé. A kerítés mellett, a gyo­25 éves a lábodi művelődési ház TV-NÉZÖ Rícse-jelenség Színes rendezvénysorozat Egyre rangosabb rendez­vényekkel ünnepli jubileu­mi évfordulóit a lábodi mű­velődési ház. 1978-ban, fenn­állásának 15. évében hon­ismereti és néprajzi megyei konferenciának adott ott­hont. Akkor volt 15 éves a művelődési intézmény hon­ismereti szakköre is. A hu­szadik évfordulóról a lábodi napokon emlékeztek meg, a 25 éves jubileumot pedig egyhónapos, színes rendez­vénysorozat teszi emlékeze­tessé. A negyedévszázados múltról, a jubileumi hónap programjáról. Palánki Lász­lóval, a művelődési ház igaz­gatójával beszélgettünk. — Tizenegy éve vezetem a művelődési házat, amely­nek zavartalan működése a helyi tanács támogatásának köszönhető — mondta. — Most készül például a ház teljes villamossági felújítá­sa. Évente a lábodi tanács­tól kapott 300 ezer forint­ból, valamint a nagyatádi áfész és a helyi téesz támo­gatásából, valamint a saját bevételünkből, összesen mintegy félmillió forintból gazdálkodunk. — Milyen művelődési for­máknak, tevékenységeknek ad otthont az intézmény? — öt gyermekszakkörünk közül a néptánc-szakkör a megye legjobb együttesei között szerepel, öt felnőtt­szakkörünk pedig számos résztvevőnek nyújt kikap­csolódási és művelődési le­hetőséget. Citeratriónk az idei körzeti művészeti szem­lén arany minősítést kapott. Tanfolyamaink és ismeret- terjesztő előadásaink is igen népszerűek. Évente — ha a mozi látogatóit nem is szá­mítjuk — csaknem húszez­ren vesznek részt a rendez­vényeinken. Az elmúlt év­tizedben mintegy ötven kép­zőművészeti kiállítást ren­deztünk, a tárlatokon me­gyénk alkotóművészeit igve- keztünk bemutatni. lelkes es egyre szaporodó tagságának például dr. Dió- fási Lajos, hazánk egyik leghíresebb szőlésze, a pécsi szőlészeti kutatóállomás igaz­gatója tartott előadást. Dr. Benda Kálmán professzor a magyar nemzeti öntudat történeti alapjairól beszélt a s?ép számú közönségnek. A jubileumi programunk­ban szerepel többek között egy filmszínházi díszelő­adás: az érdeklődők a Soha, sehol, senkinek! című új magyar filmet láthatják, s ezt Téglásy Ferenc rendező és Kozák András színmű­vész részvételével közönség- találkozó követi. Az idősebb korosztályt várjuk az ismert előadóművészek és népi ze­nekar nótaestjére, a fiata­lokat pedig az ifjúsági bál­ba. Záró akkordként a me­gyei közművelődési szakem­berek részvételével szakmai tanácskozást rendezünk no­vember 14-én. November 7-től az elmúlt tíz év tevékenységének do­kumentálásaként kiállítás nyílik Lábodon. Ez fotókkal, meghívókkal és műsoros fü­zetekkel ad képet a 25. évét ünneplő művelődési házról. T.R. Kik (voltak) azok a csöve­sek? Minél többet gondolko­dom erről, annál távolabb jutok az első, legkézenfek­vőbb választól. A Beatrice- kendős, szakadt farmeros, hetvenes évekbeli csavargó csövező alakja képzeletem­ben elhalványodik; s eszem­be jut: a társadalom pere­mére szorult (szorított) sor­sok mindig is léteztek az emberiség történelme folya­mán, csupán elnevezésük, megítélésük változott. Kik hát a csövesek? Meg­eshet, hogy mindazok, akik bízvást tekinthetik ősatyjuk­nak Diogenészt, a hordólakó, lámpásos cinikust, aki elő­ször csinált fiozófiát abból, hogy hajléktalan. Kedden este abban a re­ményben ültem a tévé elé, hogy — ha késve is — ennél valamivel többet, pontosab­bat tudok meg majd mind­arról, amit legkedvesebb ta­nárom, S. King (Esterházy Pétertől ered a „névválto­zat”) nemes egyszerűséggel csak így nevezett: a Rícse- jelenség. Vonzott a' dokumentum­film címe: Az őszinte szó ke­vés ... ügy sejtettem, a há­rom pont mögött valami olyasféle rejlik: az igazságot nem elég csak kimondani, tenni is kell valamit az ag­gasztó társadalmi tünet „te­rápiája”, megszüntetése ér­dekében. Tévedtem. Az el­hallgatást jelző három pont a címben ugyanis — a film láttán-hallatán ez egyre nyilvánvalóbbá vált — azt fejezte ki: az őszinte szó ke­vés: jó adag trágárság is kell, attól „sokkírozódik” csak igazán a néző, aki — feltételezem — nemcsak a csövesek, hanem az alkotók szemében is pukkasztani va­ló nyárspolgár, semmi egyéb. Tévedés ne essék: híve vagyok annak, hogy lehető­leg minél több, korábban évekig dobozban tartott vagy — mint esetünkben — csu­pán szűk körben levetített film végre teljes nyilvános­ságot kapjon. De nem lenne szabad ebből elvtelen kam­pányt csinlálni, átesni — na­gyon is régi módszer sze­rint — a ló túlsó oldalára! Az őszinte szó kevés... című, 1979-ben forgatott film igen­is csak zárt vetítésre való! Nézzék meg a rendőrök, a pszichológusok, az árvaneve­lők. Esetleg a nyelvészek, ha éppen a bűnözőnyelv leg­újabb, nyomdafestéket nem tűrő szóalkotásaira kíváncsi­ak. Nem hiszem, hogy mond­juk egy tizenévesnek vagy egy tisztességben megőszült öregnek fontos lenne meg­tudni, mit hogyan csinálnak egymással a „köcsögök” a börtönben vagy milyen szel­lemesen trágár kifejezések szolgálnak a nemi erőszak, a striciskedés, a bűnelköve­tés kifejezésére. Értem én jól az alkotók szándékát. Meglehetős di- daktikussággal a csövesek három jellegzetes típusát ki­választva igyekeztek bemu­tatni a különösben az álta­lánost . A szereplők közül az egyik kőkemény, már- már rokonszenvet keltőén dörzsölt vagány, a másik el­lenben akaratgyenge, tehe­tetlenül sodródó leányanya, míg a harmadik az intellek­tuális változat példája — nincs lakása, hát (mi telhet­ne tőle) kivonul a zöldbe, a dzsumbujból a „dzsungelbe”, de egyébiránt a légynek sem árt. Mindannyiuk helyzete paradox: a hazugnak mon­dott világból menekülnek, de közben éppen ők azok, akik a lehető legképtelenebbek az őszinteségre. A kamera előt­ti szereplés ugyan mi egyéb lenne számukra, mint a jó balhék egyike: lozsó jár ér­te, s minél többet lökik a rossz vakért, annál több. Ezért veszekedik aztán a ka­mera előtt olyan hitelesen a megesett, tékozló leányzó az anyjával, mintha a stáb ott sem lenne. Spontán ... Amit pedig a szereplők nem mondtak el, elénekelte helyettük Nagy Feró. „Nem kell, semmi, semmi nem kell, ez a nem kell sem kell” — üvöltötte a mikrofonba. Ha erre a filmre gondolt, ta­lán igaza is van. Fodor Tamás — A jubileumi hónap rendezvénysorozata a műve­lődési ház tevékenységének szinte a keresztmetszetét adja... — A lábodi tanács és a népfront segítségével úgy állítottuk össze a programot, hogy ezzel bemutassuk mű­velődési házunkat. Figye­lembe vettük a különböző korosztályok, rétegek igé­nyeit: helyet kaptak a faj­súlyosabb rendezvények mel­lett a szórakoztatók is. A programot, valamint az in­dító rendezvényt, Csurgói Máté Lajos festőművész ki­állítását dr. Horváth Sándor megyei tanácselnökhelyettes ajánlotta a közönség figyel­mébe. Országosan is elis­mert előadókat hívtunk meg a szőlészeti, valamint a mé­hészeti szakmai napra. Tíz­éves szőlész-borász körünk mok között két tő árvácska éldegélt. Talán a magjukat hozta ide a szél, talán gyomlálás közben dobta ide őket valaki. Nem kellettek, mégis kivirultak. A saját életére gondolt, kivirul-e még valaha. Atlopakodott az emberek sokaságán. Szégyellte az el- esettségét, idegenül érezte magát ezen a helyen. Könnyen rátalált a kere­sett sírhalomra. Dísztelen volt, bozót nőtt rajta. Az ágak között, mint egy ég felé nyúló kéz, meredt ki egy csonka fakereszt. A környező sírokon gyer­tyák lobogtak. Megmelegí­tette kezét a gyertyák láng­jánál. Volt, amelyik már el­hamvadt; volt, amelyiknek még világított a kanóca. Megint a gyermekkora ju­tott az eszébe, amikor össze­Kiállítás a Táncsicsban Látomás és valóság Sikernek érezte, ha a ta­nítványai megszerették a rajzolást, megismerték az alkotás örömét — mondta megnyitójában dr. Sótonyi Sándor, a megyei tanács művelődési osztályvezetője Molnár Józsefről, a Kapos­vári Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolája néhai rajztanáráról. A nagy­szerű rajzpedagógus emléké­nek adózik az a kiállítás, amelyet a kaposvári Tán­csics gimnázium közművelő­dési bizottsága rendezett, és a gimnázium .kiállítótermé­ben látható. Dr. Sótonyi Sándor meleg szedegette a gyertyák ma­radványait, összegyúrta őket, kis figurák készültek belő­le. — Ejnye, kisfiam, milyen lesz a kezecskéd? — hallot­ta anyjának figyelmeztető szavait. Körmével kaparta ki a gyertyák csonkjait most is. Mécsest készített belőlük. Meggyújtotta, égett! Diadal­érzés fogta el. Lám, gyertya ég az ő sírján is, világító, igazi gyertya! Hideg szél söpört végig a sírok között. Fázott, egyik lábáról a másikra állt. A szél dúdolt a fák között, fáj­dalmasan, keservesen... Megpróbált emlékezni egy régi imára, amelyre az anyja tanította, de csak ennyi jutott az eszébe: — Bocsásd meg a mi vétkein­ket .. . szavakkal emlékezett egyko­ri kollégájára, a közös él­ményekre, a gyermekszerető művész tanárra. — Molnár József nem volt forradalmi újító, „csupán” jó festő — mondta. — Ak- varelljein néhány könnyedén A gyertya fénye megnyug­tatta, de virág még nem volt a síron. Levette a szom­széd sírról a virágot, hogy rátegye az övére. De mint­ha tűz égette volna meg a kezét, visszatette. — Még itt is lopsz! — hallotta anyjá­nak feddő hangját... Eszé­be jutottak az árvácskák a temető kerítése mellett. Ki­kaparta a virágokat, és a sírra ültette őket. Most már igazán megtette a kötelessé­gét. Egy könny gördült le az arcáról; letörölte, aztán elindult. Búcsúzóul még visszané­zett a sírra, a két kis ár­vácskára. Késő volt, utoljá­ra lobbant a gyertya lángja. Észre sem vette, hogy egye­dül maradt a temetőben ... Lévai József odavetett színfolttal tárgya­kat, alakokat és távlatokat érzékeltetett, olajfestményei színeit pedig rendkívüli ér­zékenységgel vitte vászonra, faroslemezre. Alkotásait, főként az ak- varelljéit finom, árnyalt színvilág jellemzi. A falu télen című alkotás hangula­ta a papír fehéren hagyott foltjai, a leheletnyi tónusár- nyalatok között bensőségessé oldódik. Többször visszatérő témája a Balaton: festmé­nyein a badacsonyi hegy szo­katlan érzelmi telítettségé­vel, szinte látomásos erejé­vel tűnik ki. Elhagyatott tájakat ábrázoló alkotásain a színek érzéki pompája, egymásba mosódó megjele­nése nemhogy tompítaná, in­kább hangsúlyozza a vidék kietlenségét. A kiapadhatat­lan festői lelemény tanúi le­hetünk, amint olajfestményei közül a Sziget címűn a kék szín ezernyi árnyalatát fe­dezzük föl. Zománcain pedig ott vibrál a színskála egész gazdagsága. Molnár József, a Székely Bertalan-díjjal kitüntetett rajzpedagógus tárlatát de­cember 1-jéig láthatják ,az érdeklődők. ,,, „

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents