Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
Somogyi Néplap 1988. október 8., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Néptánc — múlhjnk vagy jövőnk is? BESZÉLGETÉS FELKÁI LÁSZLÓVAL Öröm. Furcsa és ugyancsak ritka szó manapság. Lapozgatom a Zeneműkiadó Magyar néptánchagyomanyok című kötetét és ami a leginkább szembeötlő, az az arckifejezések derűje. Nézem őket. Nemigen szólhatnak a kamerának. Elég, ha emlékeimet idézem. Táncolni — valami semmi mással össze nem hasonlítható jó. — A tánc az ember legősibb kifejezőeszköze még a szavak előtti időből — mondja Felkai László, aki a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében a táncosztály vezetője. Fiatal ember, ahhoz a korosztályhoz tartozik, amely megismerhette a közös mozgás örömét. — Sajnos, a néptáncot ugyanúgy kevésbé becsülik, mint e korban értékeink nagy részét. Voltak azonban még a közelmúltban is kultuszkor szakai. Gondoljunk csak azokra a mozgalmakra, amelyek lendítettek rajta! Bartók, Kodály nemzete vagyunk. A gyökereknél a tánc és a zene összeforr, ök még fonográfhengerrel járták a hegyek ölében megbúvó falvakat az ősi kincsért. A tánckutatók pedig a húszas évektől már kamerával, és így gyűjtötték gazdag örökségünket. 1945 után ez a kutatómunka a tánckultúra felvirágzásával új lendületet kapott. Ortutay Gyula kiváló néprajzos növendékei — Martin György, Andrásfalvy Bertalan, Pesovár Ernő és Ferenc, Vargyas Lajos — tárták fel azokat az értékeket, amelyek tartalmat adtaik a további munkának. A néptánc a közösségi kultúra része volt, amellyel a gyermekkorban meg lehetett ismerkedni. Tudományosan ez a tevékenység — akár a mesekutatás — az egyéniségékre épül. Minden közösségben a hagyományőrző és továbbvivő a legügyesebb, aki a motívumkincset nemcsak az eleitől átvett formával, de a maga képességeivel is gazdagítani, építeni tudta. — Aat hiszem, külön kell beszélnünk a tánckutatás általános értékeiről, és arról, hogy mit is adhat ez ugyancsak általánosan napjaink emberének. — Azzal, hogy a tánckutatás tudománnyá vált, A tánc: öröm eredményei által igazabb képet kaphattunk a Kárpátmedence népeinek életmódjáról, szokásairól, viselkedéséről. Ezeken a területeken a néprajztudomány a szociológiához közelít. A tánchagyomány kutatása feltárja azokat a rokoni szálakat, amelyek az egymástól földrajzilag távol kerülő embereket összefűzik. Nemcsak történelmünkről tudunk meg általa sokat, hanem azokról az emberekről is, akik élték ezt a történelmet s volt erejük ezt az értéket továbbörökíteni. A tudományos munkának lendületet adott, hogy Kodály kezdeményezésére 1964-ben a Zenetudományi Intézetben Martin György irányításával megalakult az a csoport, amely feladatának a magyar tanc- folklorisztikai kutatást tűzte ki célul. Eredményeit sok-sok dokumentáció és filmszalag őrzi. Ami a kérdés második részét illeti: szoros kapcsolatot tartunk a volt Népművelési Intézettel, amely az amatőr csoportok munkáját irányítja, valamint azokkal az együttesekkel, akik tánchagyományaink színpadi megjelenítői. Besegítünk a Balettintézet szakoktatásába, kapcsolatot tartunk az egyetemek néprajzi tanszékeivel, s a B, illetve C kategóriás táncoktatók számára speciális kollégiumokat szervezünk. — A néptáncmozgalomnak voltak na'gy korszakai. Most milyen korszakot élünk? — Az anyagi támogatás elmaradása megnehezítette a működő csoportok életét, de egyelőre nincsenek veszélyben. Körülbelül négyszáz csoportról tudunk ma az országban. őket háromszáz videofilmmel tudjuk -segíteni. Azokon az országrészeken, ahol a hagyomány mélyebb, ott ma is eredményes a munka. Ilyen Vas, Békés, Csongrád, Győr-Sopron, Sza- bolcs-Szatmár megye. Szerencsére ma is vannak olyan gazdasági szervezetek, mint például az Okisz, a Szövosz, amelyek e csoportok működését támogatják. Az Amatőr Néptáncosok Országos Tanácsa javaslatára az amatőr néptáncosok és a néptáncot szerető emberek anyagi segítségével az Országos Közművelődési Központ és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Martin György (1932—1983) tiszteletére 1987-ben alapítványt hozott létre; ezzel — pálya- díjak és ösztöndíjak révén — azok munkáját támogatják, akik a magyar néptánc jobb megismerése és terjesztése érdekében az ő szellemében tevékenykednek. — A hetvenes évek elején a néptánc új hullámának lehettünk tanúi : a táncházmozgailomnak. — A Röpülj páva népdalvetélkedő adott lendületet a falusi hagyományápolásnak, amely a városokban is új életre kelt a hangszeres népzenével összefonódva. Halmos Béla és Sebő Ferenc 1971-ben fogott hozzá Lajtha László széki felvételei és más újabb hangszeres telvételek tanulmányozásához. Ennek eredményeként gyakran már tánc kíséretével szólalt meg ia hangszeres népzene. Tímár Sándor Bartók Együttese, s Novák Ferenc tanítványai, valamint a négy vezető budapesti szak- szervezeti együttes, a HVDSZ, a VDSZ, a Vasas és az Építők tagjai népszerűsítették egyre szélesebb körben. 1973 tavaszától a Bartók Együttes tagjai rendszeres tánctanítással egybekötött nyitott táncházakat indítottak a Fővárosi Művelődési Házban. Megindult a táncházmozgalom „osztódása”, s újiabb zenekarok alakultak. Köztük máig is legkiemelkedőbb a Muzsikás együttes. Ez a rendezvényforma egyre népszerűbb lett az egész országban. — Ma is beszélhetünk még táncházmozgalomról? — A fővárosban a hét . minden napján van valahol magyar, bolgár vagy gorög táncház. Vidéken pedig minden olyan városban, ahol van zenekar, megtalálhatjuk körülötte a táncházat is. Körülbelül ötven együttesről tudunk. Nyaranta népszerűek a népzenei táborok. A mozgalmat az tartja életben, hogy általa és benne fiatalabbak és idősebbek egyaránt igazi közösségre, a mozgás, a tánc örömére leljenek. J. A. 'erdélyi képek Győrfi András rajzai A jól ismert tréfa szerint két székely ballag az erdőben. Addig ballagnak, amíg egy teknősbékára nem találnak. Sohasem láttak még ilyet, megállnak fölötte, semmi meghatározhatóra nem hasonlít; hosszú töprengés után mégis kiböki egyikük a meghatározást : „Tudom mán mi ez. Vagy valami, vagy mén valahová.” Nos, ezt ai helyzetet, a tréfabeli két székelyét nevezem én „mámög-helyzetnek”. A reflexet, amely működésbe lépett bennük, nevezem „mámög-reflexnék”. Ballagunk az erdőben, ballagunk keresztül az életünkön, s ha megpillantunk vagy megnal- lunk válami újat, ismeretlent, ezt kérdezzük magunkban, ezt kérdezzük másoktól: „Mámög micsoda ez itten?” S kibökjük válaszul, hogy ez itten egy tengeri herkentyű. Hogy ez itten egy elénk (tolakodott izé. Egy marhaság. Egy pihentagyú kitalálás, amelyik vagy valami, vágy mén valahová. Beszélhetnénk szelíd mosollyal is érről a) mámög- reflexünkről, ha nem késztetne komolykodó tűnődésre a belátás, hogy ez a reflex bizony történelmet meghatározó erő. Mert a történelmet persze olyan súlyos gazdasági és társadalmi erők formálják, dmelyek a természeti törvények személytelenségével hatnak, de itt vagyunk mi is. Es itt van bennünk a reflex, amely a törvényeket is képes módosítani. Hogyan és-.^ miként, számtalan példa van ra; találomra mondok néhányat. Valamikor, az évezredek mélyén és valahol, a délnyugat-ázsiai vizek mentén, folyami kultúrák virágoztak. Valahonnan, talán nyugatról is, északról is, furcsa népek kezdték nyugtalanítani őket: négylábú valamin száguldoztak ide-oda, a négylábúnak (hosszú nyakaié je volt, és nyerítő hangot hallatott; a furcsa idegenek ellen csak az használt volnál, |ha a derék folyammenti földművesek is négylábúra pattannak, ők azonban azt mondták: ilyen állat pedig nincs. El is tűntek, kultúrájukkal együtt. Illetve: a kultúrájuk éppenséggel megmaradhatott volna1. Hiszen új birtokosa támadt: a száguldozó lovasok. Micsoda büszke hódítók voltak! Birodalmakat alapítottak a térbeli végtelenség és az időbeli örökkévalóság jegyében. Csatornákat, vízátemelő szerkezeteket, öntözéses gazdálkodást találtak, |az azonban új volt nekik, idegen, méltatlan ily lovas vitézekhez, azt mondták rá: mámög. Es a csatornák I eliszaposodtak, a szerkezetek összeomlottak, az öntözéses gazdálkodást betemette a homok, a lovas vitézekkel együtt. Még keletebbre innen, Ázsia 'közepén és a világ tetején kegyetlen^ környezetiben élt egy nép. Es ez a nép, hogy sorsa még kegyetlenebb legyen, már-már önkínzásul, nemet mondott a kerékre. Azt mondta rá tibetiül, hogy mámög. Ami gurul, az ördögtől való. A földön vonszolt, a vállán cipelt, a juh hátán fuvarozott mindent. Történelme megállt, évezredes elmaradottságot cipel máig. Egészen keleten pedig, az ázsiai partokon túli szigeteken élt egy szorgalmas és tehetséges nép. Am ha vitorlás tűnt fel kikötői közelében, fehér bőrű, nagy orrú emberekkel, azt mondta rájuk: mámög. Minden rossz, ami kívülről jön. Gőgös szegénységben élt, avult erkölcsi törvények foglyaként, a világ peremén. Aztán jött a felismerés: minden jó lehet, ami kívülről jön, ha magunkhoz hasonlítjuk. Es most ,a japán csodán irigykedik a világ. Itt pedig, ahol mi élünk, a magyar Pató Pálok, a szegény-büszkén vegetáló lengyel nemesurak, a cselekvésbénult orosz oblomovok Ke- let-Európájában, máig nyögjük a itörténelmi mámög következményeit. )Nem csak réges-régiét, hanem tegnapiét is. Hiszen tegnap volt, hogy azt mondtuk: gének pedig nincsenek, a genetika tehát burzsoá áltudomány. Burzsoá áltudomány a kibernetika és a szociológia is. Aki pedig sajnálkozik emberi értékek pusztulásán az éleződő osztályharcban, az burzsoá álhumanista. S mos!; panaszkodunk, hogy a vonat elment: lemaradtunk a géptechnikában, számítógép-nemzedékekkel járnak előttünk mások, kapkodva pótoljuk szociológiai ismereteinket saját társadalmunkról }és hiábavalóan siratjuk elveszett értékeinket. Tíz évvel ezelőtt talán azzal a jámbor intelemmel kötöttem volna csomót erre a történelmi példaláncra, hogy lám, mire vezet a má- . mög-reflex, hogy bizony, illene szabadulni tőle, hogy léphetnénk már befogadói jóindulattal minden új , és ismeretlen elé, hogy ez a befogadói magatartás nemcsak történelmi léptékben, hanem a magánéletben is kívánatos volna: ne morogjunk az új nemzedékek divathóbortjain, fogadjuk jó lélekkel az emberi kapcsolatok fellazult normáit, vessünk magunkra, ha egy ba- sic-nyelven beszélő világban egyre nehezebben értetjük meg magunkat. Csakhogy az elmúlt tiz év alatt történt valami. Valami, amitől megnőtt az óvatosság becsülete az újdonságok fogadtatásában. A fontolva haladásé. Azé az új konzervativizmusé, amely a régi értékek pártján áll. Az új, a legújabb, a modern, a szupermodern becsületén pedig folt esett. Hogy egy tudományos nyelven — vagyis nem magyarul — fogalmazó szakembert idézzek: „Kérdésessé vált abszolút értékként való tételezése.” Mert az újról, ha technika, az derült ki, hogy javunkat szolgálván ellenünk is fordulhat: környezetet szennyez, embert nyomorít. Ha településkörülmény, fogságba ejthet: zsúfolt, betonrideg városok lakójává ront. Ha erkölcsi norma, embertele- níthet: a szabadosság áldozatává szégyenít. Ha pedig művészet, éhhalálra ítélhet: kalóriátlan, íztelen táplálékkal etet. És mert ez derült ki, az elmúlt itíz év alatt válaszok fogalmazódtak meg ellene. Környezetvédő mozgalom a nyomorító technika ellen. Vissza a természetbe, vissza a faluba-mozgalom a rontó nagyváros ellen. Hagyomány- és erkölcsvédő mozgalmak a szégyenítő szabadosság ellen. Vissza az emberhez, vissza a természethez, vissza -az- erkölcsi-és kulturális hagyományhoz, vissza az érzelmekhez és a meséhez — vissza a régihez. Nőtt-e velük a mámög-ref- lex becsülete is? Akinek úgy tetszik, juthat arra a következtetésre, hogy nőtt. Nekem nem tetszik úgy, ezért megfontolásra ajánlok két dolgot. Az egyik: a mámög-ref.lex- ben a butaságunk rándul védekezésbe, e mozgalmakat pedig a védekező okosság hívta életre. A másik: ezek a „vissza a régihez" mozgalmak — vadonatújak. Fogadtatásuk a szokatlannak szól. Árulkodó, ha így .kérdez valaki rájuk: „Mámög micsodák ezek itten?” Es árulkodó, ha azt válaszolja a tréfabeli székellyel, hogy: „Vagy valamik ezek itten, vagy mennek valahová.” Faragó Vilmos
