Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
1988. október 1., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A szobrász maszkja Egyszer csak megjelentek a szobrok a kaposvári Csokonai közben. Mint egy fényes vonulás, úgy érkeztek a térre. Nyomukban pedig az emberek. Bors István Munkácsy-díjas szobrászművész Kaposváron született. Csupán a főiskolás évek szólították el a városból. Itt él. Szabadtéri kiállításán szerepel a Négy évszak címen ismert kompozíciója, amely a szülővároson belül is annak a környéknek állít emléket, ahol gyerekkorát töltötte. — Ha azt mondom, Hifzi Semzi Akker, mi jut eszébe róla? — Az ifjúságom. A Honvéd utcában születtem. Itt éltem hosszú évekig. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt Hifzi Semzi Akker. A Honvéd utca ifjúsága a csodájára járt, törökcukrot ettek, nyáron fagylaltot. Talán hétéves lehettem, amikor megjelentek. Az asszony igazi török bugyo- góban járt. Olyan utca volt ez,' ahol semmi esemény nem történt, mert minden rendben volt. Három fűszeres volt és egy gyönyörűséges tejcsarnok, ahol a túrók fölött tiszta üveg- búrák csillogtak. A Négy évszaknak nevezett szobrokat pontosan arra a helyre szántam, ahol ez a cukrászda állt. Az utcában ugyanis a világon minden megtörtént, ami egy gyerek számára fontos. Voltak kertek, tehenek, voltak birkák, kertészetek. Mindez tömör csodája valaminek, ami most már nem létezik. Ha létezik is, elvétve, és kü- lön-külön valahol. — Kalandozzunk el a Honvéd utcából. Már csak azért is, mert a gyerekkor színhelye Kaposvár. — Az általános iskola alsó osztályait a Petőfiben- jártam, majd a Berzsenyiben végeztem. Akkor már működött' a Balázs János képzőművészeti kör. Egy kedves, akkor még ifjú tanár tanított, Gerő' Kázmér, aki azóta szeniora lett a megye képzőművészeti életének. — És a nagy kirándulások, a síelések, a korcsolyázások...? — Amíg az általános iskolát el nem végeztem, addig ezek a kalandozások kicsik voltak. A gimnáziumi évek voltak a nagy kirándulások, horgászatok, rákászások időszakai. Amikor elvégeztem az általános iskolát, volt a szakköröknek egy dunántúli kiállítása Pécsett. Ezen én is részt vettem. Festettem akkor, a szobrászatról még szó sem volt. Munkáim alapján fölvételi nélkül mehettem volna a pécsi képzőművészeti gimnáziumba. Családhoz, helyhez kötött ember voltam, most is az vagyok, ezért föl se merült bennem, hogy elmenjek. Any- nyira nem, hogy abbahagytam mindenfajta képzőművészeti tevékenységet. A gimnáziumi években nem tanultam jól, hanem elkezdtem élni. Akkor fedeztem föl mindent. Nagyszerű telek voltak, sose felejtem el. Nem lehetett átlátni az utca egyik oldaláról a másikra, mert olyan magasra hánytuk föl a havat. A lovak füle hegye látszott ki a hóbuckák mögül, és csilingeltek a szánkók. Rengeteget korcsolyáztunk és síeltünk. Akkor — valami rejtélyes módon — elkezdtem korcsolyázószobrokat csinálni. Nagyon rossz szobrok voltak ezek. Le akartam másolni, hogyan korcsolyáznak. Egészen jól sportoltam, atlétizáltam. Tagja voltam a Táncsics gimnázium atlétikai csapatának. Csodálatos tanár, Stetner Miklós volt a testnevelő tanárom. Életemben nem felejtem el. Két tanárt szerettem négyéves pokoljárásom alatt. A másik Radnay volt, aki matematikát tanított. El lehet képzelni, mi— Nehéz évek teltek el azóta. Föl is jegyezték az ars poetica értékű véleményt, miszerint „Számomra gyönyörűség valamit tenni és vállalni érte a felelősséget”. — Ez teljesen nyilvánvaló. A tisztesség, a tartás, a méltóság fogalmaim szerint az, ami egy embert emberré tesz. S ha ez a három dolog nem. sugárzik egy szoborból,, akkor az nem szobor. Nem mindegy, hogy ezt a hármas egységet hol hozom létre, mennyire kell. Amikor 1961-ben hazajöttem, akkor is állítottak fel a megyében szobrokat. Csak szobrász nem kellett. Akkor sem, most se nagyon. A szobrásszal baj van, a szoborral nem sok. A szobor oda kerül a helyére, ott ázik, rothad, rongálják, nem törődik vele senki, — Mi a véleménye a szobrász nyilvános szerepléséről? — A szobrász ne jelenjen meg. A szobrász maszkja a szobor. A szobrász a szobrában legyen szobrász. — Az ars poeticájával összecseng az, amit a Táncsics szobor egyik részletében olvashatunk: „Minden erőmet, tehetségemet arra fordítom, hogy magyar hazánk az európai nevezetes országok sorában méltó helyet foglaljon el, hogy a magyar nép a nagy nemzetek nevei között tisztelettel említtes- sék.” — Emlékművet csak mindannyiunknak lehet csinálni. Ez a felirat fjedig derék. Mindannyiunk közös feladata az, hogy úgy éljen, ahogy ezt Táncsics megfogalmazta. Bors István végigkalauzolt kaposvári szabadtéri kiállításán. — Minden tisztességes szobrász csinált piétákat. Az elesett emberekkel való együttérzés jelenik meg ezekben a szobrokban. A kiszolgáltatottság, a szenvedés, a pokol. Miért van ez? Ami miatt van, azt kellene megszüntetni. Az élet a‘ jó és a rossz közötti küzdelem. A Keresztek hazajövetelem után érlelődtek bennem. Folytatódtak a kirándulások, és az útszéli kereszteket nem tudtam elfelejteni. Arra inspiráltak, hogy ezeket a Dózsa-kereszteket amiket nem tudom, ki nevezett el Dózsa-kereszteknek, mert semmi jelentősége sincs — megcsináljam. A régi kismesterségeknek, a bognároknak, kovácsoknak állítottam emléket. Minden meghal. Arra gondoltam, ezeknek az utolsó szikráit még össze kellene kötni egy csokorba. Ezek somogyi szobrok. Ide valók, innen gyökereznek, innen táplálkoznak. Ügy csinálok szobrot, mint a mesterember gereblyét, kaszát vagy kapát magának. Nem csinálok belőlük hatvanat. Csak annyit, amennyire a lelki.ismeretemnek szüksége van. — A Vadásszal akartam megjeleníteni, hogy egyenlőtlenné válik minden küzdelem, ha az egyik embernek van fegyvere, a másiknak meg semmi. Ezt akartam kiélezni. Arról van szó ebben a szoborban is, hogy azt, ami gyönyörű, azt, ami mélységeiben, gyökereiben szép, nem szabad elpusztítani. Az Alakoskodó sajnos nem szerepel ezen a kiállításon. Azért fontos .ez a szobor számomra, mert sikerült úgy rétegenként egymásra építeni a kultúránkat, mint ahogy egy ásatásnál elénk kerülnek. A bronzkori kacsától indulva a tarsolylemezen át napjaink még élő népszokásáig, ami még valahol él... Kaposváron kívül Veszprémben, Balaton- földváron, Komlón, Nagyatádon, Mikében, Mosonmagyaróváron, Siófokon, Székesfehérváron és Igáiban vannak szohráim. — Mindig visszamenőleg valósultak meg a szobraim. Amikor egy kis szobor megszületett, abból mindig úgy lett nagy szobor, hogy eltelt tíz vagy tizenkét év. Egy kivételével, amely Táncsics emlékére készült. — Miért nem lett szobor a Széchenyi-pá- lyázatra készült alkotásból? — A napnál világosabb volt, hogy nem lesz belőle szobor. Azért indultam a pályázaton, mert úgy döntöttem, hogy a kiírás ellenére olyan szobrot csinálok, amit hitem szerint ide szántam. Így tisztességes. Ez a szobor sem Széchenyit ábrázolja, hanem a jó és a rossz örök küzdelméről szól. Ez volt Széchenyi sorsa, ez az élet. lyen jó matematikus lehettem, meg fizikus ... Ezt az embert mégis nagyon szerettem!. — A rákászásról még nem beszélt. — Egy Fekete István-novellát vár tőlem? Vénségemre — ha nagyon rossz állapotba kerülök —, ami gyakran előfordul, akkor a Fekete István könyvekhez nyúlok. Vidéki rokonoknál töltöttem a nyarakat, a téli vakációkat, és ezek messziről is úgy hatnak rám, mint egy-egy Fekete-novella. Hogyan vettek föl a főiskolára? Az író jut az eszembe. A történet ez: a gyerekek megkérdezik Miska bácsit: hogyan nyerte meg a sífutó bajnokságot? Szép lehetett. „Hát szép is volt. Futottunk, mint a bolondok, aztán első lettem...” A főiskolán a kerámia szakra jelentkeztem. Tájékozatlanok voltunk, azt se tudtuk pontosan, milyen szakok vannak, mit kell csinálni. Egyszerűen oda jelentkeztem. Gondot okozott, mert rossz tanuló voltam. Nem tudtam ezzel a szakkal foglalkozni. Borsos Miklós vetette föl: miért nem akarok szobrász lenni? Mire közöltem: meglepő, hogy van Itt szobrász szak is. Dehogy nem akarok. Így lettem szobrász. Akkoriban a főtanszakvezető személyes joga volt fölvenni a növendékeit. Vagy belelátott a fiatalokba, vagy nem. Az föl se merült, hogy ki tud a legjobban rajzolni. A mester fölvett maga mellé olyanokat, akikről úgy gondolta, ők lesznek a tanítványai. — Mit bizonyítottak az együtt töltött évek? Fölfedezte benne a mestert? — Természetesen. — Borsos Miklós hetvenedik születésnapján a Művészet című folyóirat felkérte — mint volt növendékét —, hogy írjon róla. Ez elmaradt. — Megírtam, csak nem jelent meg. A vallomás lényege az volt, hogy aki Borsos Miklós légkörében nem töltött el legalább egy évet, annak teljesen fölösleges róla beszélni. A gimnázium és a főiskola között óriási volt a kontraszt. A főiskolán egyenrangú emberként kezeltek, szerettek minket. Szívesen és örömmel foglalkoztak velünk. A főiskola reneszánsz értelemben vett műhely volt. Velünk dolgozott Borsos Miklós is. Hol lehet látni ma egy olyan művészt, aki mer a növendékei között dolgozni? Maradhattam volna a főiskolán, ha Borsos Miklós is. Hova menekültem volna? Pesten élni nem szerettem. Persze, tudnék élni Budán egy gyönyörűséges ; villában, azért ennyire hülye én sem vagyok. Vége volt, megkaptam''a diplomát. • Felültem a vonatra, utána elmentem a Balatonra, és ott maradtam hat hétig. A hat hét egy kicsit hosszúra nyúlott. Horányi Barna
