Somogyi Néplap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-29 / 259. szám

1988. október 29., szombat Somogyi Néplap 11 KÖZELKÉPEK A VOKSOK SÚLYA Az Országgyűlésben most ülő képviselőket olyan időszak kezde­tén választottuk, amikor az ország jövőjét szolgáló ér­dekek szembekerültek széles társadalmi rétegek napi ér­dekeivel, amikor apadt az irányító testületek bizalom­tőkéje, s mikor dönteni rendszerint nem egy jó és egy rossz, hanem két egy­formán nehéz lehetőség kö­zül kellett. Hivatalos fóru­mokon sok szó esik a kép­viselők növekvő terheiről és felelősségéről, s arról, hogy a parlament tevékenységé­nek érdemibbé válása fo­kozta velük szemben a kö­vetelményeket. Most arra kerestük a választ, hogyan látja a képviselők és a par­lament munkáját az állam­polgár — kevésbé hivatalo­san „az utca embere”. Vélemények Somogygesztiben egy ma­gánrendszámú terepjáróból szállt ki Szabadkai Márton. A szüleihez jött szüretelni, egyébként Mennyén él, s mint kiderült, az ottani „Be- csali” falatozó tulajdonosa. — Ismerem a Pásztohy Bandit. Rendes ember, de hát ott fönt neki Is meg­szabják, mit kell mondania. — Ki szabja meg? — Például a kormány. Ök meg mit tehetnének, bólin­tanak. Tudom, nekik sem könnyű. Higgye el nekem, az vitte csődbe ezt az or­szágot, hogy minden válla­lat tele van irodaiakkal. Meg az, hogy elsorvasztot­ták a maszekvilágot. Nézze meg: azelőtt Mernyén 300 tehén volt, most talán ha 3—4 család foglalkozik ve­le. Hadd ne soroljam az el- néptelendő falvak gondját meg a többit. — Ha maga volna képvi­selő, milyen javaslatokkal állna elő a Parlamentben? — Először azzal, hogy jobban támogassák a kister­melőket. Az biztos, ha én vezető voLnék, másképp lenne minden. Szétosztanám a földeket... — Kérdés, hogy lenne-e, aki ezt igényelné, s az is, hogyan alakulna ezután az ország ellátása vagy a me­zőgazdasági export. — Annyi biztos, hogy én akár 20 hektárt is tudnék művelni. Persze csak úgy, ha gépesítenék. A beszélgetés után arra gondoltam, hogy képviselő­ként, mondjuk egy falugyű­lésen, hogyan is értethet­ném meg bárkivel, hogy az efféle lépések hatásai és összefüggései mennyivel bo­nyolultabbak, mint ahogy azt a „Becsali” tulajdonosa saját, részben vélt érdekei­ből kiindulva elképzeli. Csapó Istvánnal, az osz- topáni tsz esztergályosával és feleségével lakóhelyükön, Somogyjádon találkoztam. Országgyűlési képviselőjük neve nem jutott az eszükbe, ám a parlament munkájáról volt véleményük. — Nem értem meg — így a férj —, hogy az adótör­vényt miért fogadták el. Hi­szen amúgy is egyre nehe­zebb a családok megélheté­se. Lehet, hogy akik kita­lálták, azt hitték, hogy ez igazságos, mert a kisebb jö­vedelműektől kevesebbet, a tehetősebbektől többet vesz el. Csak azt nem látták, hogy van, aki nehezebben nélkülöz ezer forintot, mint más tízezret. Tudom, hogy a költségvetéssel gond van, mégsem hiszem, hogy ez a jó megoldás. Hiszen ez min­denkit csak ügyeskedésre késztet. Én nemmel szavaz­tam volna. Visszaemlékeztem a so­mogyi képviselőkre, akik az adótörvény vitája előtt fo- gadkoztak, hogy választóik véleménye alapján nemet mondanak. Azután mikor megismerték a lépést szük­ségessé tevő tények sorát s főként az esetleges, „nem” várható következményeit, mégis igennel szavaztak. Nem tudom, a somogyjádi fiatalember kitartott volna-e álláspontja mellett, ha ő is átéli azt a három napot, ha megismeri a bonyolult ösz- szefüggéseket és érzi a dön­tés saját vagy választói pil­lanatnyi érdekein messze túlmutató felelősséget. A» elöljáró érvei Sótonyi György csombár- di elöljáró nem iskolázot­tabb ember, mint az előbbi véleményt mondók. Mégsem ítélt sommásan. 1951 óta ta­nácstag, s a közéleti mun­kában telt évtizedek alatt tapasztalta, hogy az igazság nem csupán az, amit valaki a saját szempontjából igaz­nak hisz. — Sokan nemhogy a kép­viselő, de a tőlük néhány háznyira lakó tanácstagjuk munkáját sem ismerik. Nemegyszer ért engem is a vád, hogy csak bólintani tu­dok, főként ha valakinek sérelmes volt az a bólintás. Azt, hogy az évek során a falu képe alaposan megvál­tozott, hogy sokat javultak az itteni életfeltételek, hogy egy sor korábbi gond meg­oldódott, azt nagyrészt ter­mészetesnek tekintik. Ve­gyük csak a minapi tanács­ülésünket, ahol kettőtől hat­ig vitatkoztunk, mégsem tudtunk dönteni! Egyszerűen azért, mert nem lehetett volna úgy dönteni, hogy az­zal mindenki jól járjon. Azt hiszem, kicsiben hasonlít ez az Országgyűlés dilemmái­hoz. — Elöljáróként kért-e vagy kapott-e segítséget a képviselőjétől? — Jó a kapcsolatunk, és többször is találkoztunk az elmúlt években. A legtöbb segítséget azzal nyújtotta, hogy eljött, s kíváncsi volt a gondjainkra és fejlődé­sünkre. Ez valahogy erőt adott. Tudom, sokan inkább azon mérik le a képviselő munkáját, hogy egy-egy fa­lunak mit tudott elintézni. Csakhogy szerintem régen rossz, ha mondjuk, egy jár­dagonddal a képviselőhöz kell fordulni. Hiszen ez csak azt mutatja, hogy helyben képtelenek az összefogásra, a cselekvésre. — Elvállalná-e a képvise­lői tisztséget, ha erre meg­választanák? — Tapasztaltam, hogy az úgynevezett józan paraszti ésszel már nem lehet átlát­ni az ország dolgainak mai bonyolultságát. A jóakarat és a tenniakarás megfelelő ismeretek nélkül kevés. Azt hiszem, még amit értek, azt sem tudnám pontosan kife­jezni. Nem lennék tehát al­kalmas képviselőnek. „Sfros” úton — A minap egy idős néni állított meg a boltban — így Pásztohy András képvi­selő —, és azt mondta: „Édes fiam, már megint emeltétek az árakat?” Mit válaszolhattam volna erre? Hogy nem mi emeljük? De hiszen az éves tervek és a költségvetés tárgyalásakor valóban szó van egyebek között a reálbérek vagy a fogyasztás alakulásáról. S ez akkor is így van, ha a valóság nem egyszer eltér a parlament által jóváha­gyott tervektől. Valójában tudathasadásos állapot ez számomra. Hiszen vásárló­ként, vagy akár tsz-elnök- ként én is bosszankodom a drágaságon, és a saját bő­römön is érzem a szorításo­kat. Ugyanakkor látom a gazdasági törvényszerűsége­ket és kényszerűségeket, amelyek egyelőre nem ad­nak lehetőségeket többre és jobbra. Látom, hogy a meg­kezdett reformfolyamat olyan vesszőfutáshoz hasonlít, amelyben akkor ússzuk meg kevesebb kék folttal, ha mi­nél előbb a végére érünk. Látom, hogy az irányító testületek és a parlament munkája is olyan gépkocsi- vezetőjéhez hasonlít, aki sí­kos úton vezet, s tudja, hogy a gázra és a fékre lépni egyaránt veszélyes, ám azt is, hogy mielőbb célba kell érnie. Vissza kell fogni a fogyasztást, ám úgy, hogy az érdekeltség se vesszen el; csökkenteni kell az „osz­tást”, hogy csökkenthető le­gyen az elvonás. Stilusváltozá» Hogyan mondhattam vol­na mindezt a néninek? A mai gondokat nem a párt vagy a kormány jelenlegi vezetői okozták, ám sokan tőlük kérik számon. Igaz ez a képviselőre is, aki most például a falugyűlésen ak­kor lehetne népszerű, ha fölháborítónak ítélné, mond­juk a kormány egyik vagy másik döntését. Ha viszont megpróbál e kényszerű lé­pések mellett kiállni, vá­lasztói bizalmának elveszté­sét kockáztatja. Dr. Novak Ferenc, a Ha­zafias Népfront megyei tit­kára „belülről” is ismeri a képviselőcsoport munkáját, a képviselők terheit. — Néhány éve az állam­vizsgámon egy harcias pro­fesszor közbekérdezett: „Tud­ják-e, ki az országgyűlési képviselőjük?” A jelen le­vők közül egyedül én tud­tam, bár mint a társaim mondták, én is csak „hiva­talból”. Félek, hogy nem lenne sokkal jobb az arány, ha az állampolgárokat kér­deznénk. Véleménye persze mindenkinek volna. S hogy többnyire sommás, az ért­hető is, hiszen 30 évig való­ban nem a mostani vitatko­zó, politizáló munkastílus jellemezte az Országgyűlést. Az. is igaz, hogy amíg jól mentek a dolgok, senki sem kifogásolta az egyhangú sza­vazásokat. Az előítéletekben annak is része van, hogy az állampolgár sokáig a sajtó­ból is csak „sátoros ünne­peken” vagy az ülésszakok alkalmával értesült képvi­selője létezéséről. Kialakí­totta hát a véleményét, hogy a képviselő nem .tesz mást, mint évente néhányszor fel­utazik az országgyűlésre, és ott feltartja a kezét. Ugyan­akkor máig is csak keveset tudnak a parlamenti bizott­ságokban vagy a választó- ' kerületekben folyó sokrétű és fizikailag is megterhelő munkáról. Tény, hogy a képviselő nem tud rendsze­resen eljutni minden tele­pülésre, ám az is, hogy ami­kor elmegy, olykor csak 8— 10 ember kíváncsi a mon­dandójára. Mivel van öáz- szehasonlítási lehetőségem, állíthatom: a megyei képvi­selőcsoportok közül a somo­gyi az egyik legaktívabb és korrektül a legharciasabb. A képvi»cl5 követkeietefége Gondoljunk csak Reidl Já­nosra, aki évekig kellő fel- készültséggel és konokság- gal vitte végig a városi és falusi áramdíjak különböző­ségét kifogásoló javaslatát ! Még az sem tántorította el, hogy később már a képvi­selőtársai is reménytelennek ítéték harcát. Ami pedig a parlament egész munkáját illeti: az Országgyűlés az elmúlt három esztendőben több fontos döntést hozott, mint előtte 15 évben együtt­véve. — Korunk olyan törvény­hozói tempót diktál s olyan bonyolult ügyekben kell ál­lást foglalni, hogy többek szerint e feladatoknak már csak főfoglalkozású képvi­selők felelhetnek meg hiány­talanul. — A képviselők terhei valóban megsokasodtak, s ezt egyre nehezebb a mun­kahelyi kötelezettségekkel is összeegyeztetni, nem is szól­va a családról. Mégsem hi­szem, hogy egy „profi par­lament” a megoldás. Most, amikor általános gond, hogy a vezetés elszakadt a töme­gektől, igenis szükség van arra, hogy a képviselő a vá­lasztói között éljen. Kit és mit? — Egy választókerületben mintegy 30 ezer ember él. Ez rétegenként, korosztá­lyonként, foglalkozási ágan­ként és még számos más módon tagolódó érdekeket s megannyi egymással is üt­köző véleményt jelent. Kit és mit képviseljen a képvi­selő? — A kérdés utal a kép­viselők bonyolult helyzeté­re, s azokra a lelkiismereti válságokra is, amelyekről közvetlen beszélgetések so­rán több képviselő vall. Ügy gondolom, az Országgyűlés­nek elsősorban az egész nemzet hosszabb távú érde­keit kell képviselnie. Akkor is, ha ez nagyon nehéz, hi­szen a legtöbb választó a pillanatnyi, valós vagy vélt, személyes vagy csoportérde­keinek képviseletét várja. A témáról több emberrel beszélgettünk. Az idézett vélemények csak típusokat példáznak, nem utalnak vi­szont a különféle vélemé­nyek arányára. Kétségtelen, hogy a képviselők megítélé­sében több a kritikus, som­más, ismeretek helyett csu­pán vélekedésekre alapozó nézet, és ritkább a csom- bárdi elöljáró által képviselt higgadtabb és belátóbb hang. Ez arra utal, hogy a mai feszültségek sorát felszínre hozó társadalmi helyzetben nemcsak nehéz, hanem há­látlan tisztség is a képvi­selőé. De hát épp ezért tisztele­tet parancsolóak erőfeszíté­seik. Bíró Ferenc A fa oda nő ahová ültetik Az elöljáró portája köny­Éles kanyarokat tesz az autó a külső-somogyi dom­bok között, amíg a kárai el­ágazáshoz nem érünk. In­nen aztán egyenes út vezet az egyik legkisebb somogyi faluba. 1981-ben még 280-an éltek a községben. Három évvel ezelőtt már csak kilencven­nyolc lelket számoltak itt. Mára helyet cserélt ez a két számjegy. A halálozások és a születések aránya az előb­bi javára eltolódott. Nem épültek itt emeletes családi „paloták” barna szi- ladekorral festett erkély­korlátokkal. A legtöbb a hosszú tornácos, udvarára tárulkozó parasztház. Az egyik tornácon fejken­dős néni paprikát válogat. Az utca túloldalán nyújtóz­kodó, szélfújta dombokat kémleli. — Valamikor, ilyenkor friss erdei levegőt szívhat­tunk, de kivágták a szem­közti akácerdőt — panasz­kodik Maurer Józsefné. — Ültettek a tuskók mellé cse­metéket, de legalább tíz év, mire ismét szép lesz. Az erdőt újra lehet telepíteni. A fa oda nő, ahová ültetik, de a fiatalok nem marad­nak meg a faluban. Min­denki ott akar lakni, ahol dolgozik. Kárán pedig csak a termelőszövetkezet kínál munkát. Veimperné Maurer Edit kivétel. A törökkoppá- nyi tanácson dogozik, mégis Kárán akar élni. Hozzá sza­ladnak a falubeliek, ha va­lamilyen ügyes-bajos dolgu­kat kell intézniük. — Ilyen kicsi faluban össze kell fogniuk az em­bereknek, különben megáll az élet. Percek alatt végigsétá­lunk a falu főutcáján. A központban a bolt mellett segélykérő telefon. Hiába emelem föl a kagylót, s te­kerem a kallantyúját, nem jelentkezik a vonal másik végén semmilyen állomás. — Többször előfordult, hogy valaki megbetegedett a községben. Mivel tudják, hogy nekünk van autónk, minket kértek meg, hogy menjünk el Törökkoppány- ba vagy Szorosadra telefo­nálni a mentőkért. Sokszor éjszaka, az ágyból kellett kiugrani, s télen a tengelyig érő hóban vezetni az autót. Veimperné Maurer Edit a falu egyik tanácstagja. Több­ször kérte már: javítsák meg a telefont, mindhiába. Egyszer a tejet szállító autó sem indult el, s nem lehe­tett telefonon segítséget kér­ni. A legfontosabb a közle­kedés egy kisközség meg­maradásában. A település lakóinak nincs okuk panasz­ra. Könnyen és gyorsan utazhatnak Tabra, Kapos­várra, Törökkoppányba, Ta­másiba. A hat általános is­kolást Törökkoppányba, a három óvodást Somogydö- röcskére viszi reggelente az autóbusz. — Az idén két gyerek született — mondja Veim­perné. — Az egyik május­ban, a másik augusztusban. Ezzel a község jövőjét is számba veszi. Kárán német- ajkúak éltek valamikor. Ma az Alföldről, a fővárosból származtak ide a családok, főleg olyanok, akik az új élet reményében költöztek a faluba. Mindössze egy ház áll üresen, de azt sem adja el a gazdája. Tervezi, hogy egyszer visszaköltözik Ká­rába. nyen megtalálható. A busz­megállónál szürkezsalus épü­let. Innen a „városra” látni, így hívják Kárán a falunak azt a részét, amelyik nem az út mellett terül el. Két utcája van a községnek. Az egyik a „falu”, a másik a „város”. A kettőt egymástól a Puszta-patak választja el. Az elöljáró, Baumann Jó­zsef korábban traktoros volt a termelőszövetkezetben. Most 66 éves. Ebben a fa­luban született, itt is akar meghalni. A felesége szin­tén nyugdíjas. A lányuk és a fiuk is Székesfehérvárra ke­rült. A Videoton-gyárban dolgoznak. A lányuk, a vő- jük és az unokák éppen lá­togatóban vannak Kárán. Szőlőt szedtek az udvar vé­gében lévő, dombra fölkú­szó tőkékről. — Kéthetenként a tanács teherautója elszállítja a sze­metet. 120 forintot fizetünk érte havonta — mondja Baumanné. A szemben lévő boltban két éve még csecsemővizet is adtak. Ma már nincs szükség rá, hiszen vezetékes víz van a községben. — Miklósiba vezették a vízvezetéket a termelőszö­vetkezetünk földjén keresz­tül. A szövetkezet ehhez csak úgy járult hozzá, ha Kára is kap a vízből. így jutott az el a községünkbe — halljuk a történetet a/, elöljárótól. — Nagyon finom a víz a faluban. Az udvari kerekes kút már csak emlék. Hazafelé jövet látom, amint aranyos falevelet re­pít a szél Kára felé az egye­nes út mentén. Balázs Andor

Next

/
Thumbnails
Contents