Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
1988. szeptember 3., szombat Somogyi Néplap lehet elegendő. Remélem, hogy ebből a munkából szakkönyv is kerekedhet. — A diákok mint Kosztolányi szerelmesét tartották számon... — Igen. Bizonyára ez is a nyelvből fakad. Egyetlen írónk, költőnk sem volt ugyanis, aki a nyelvünk olyan mélyrétegeibe lett volna képes eljutni, mint Kosztolányi Dezső. Tanári munkám során szerettem volna ebből a nyelvszeretetből valamit átadni, s erre nagyon alkalmas volt az ő művészete. Nyelvtanórákon példamondatokat, elemezendő verset gyakran vettem az ő írásaiból. — Aki ennyit tölt tanári pályán, az óhatatlanul is részese annak a változásnak, amelyen az egyes nemzedékek átmennek. Mi a leglényegesebb különbség egy harminc évvel ezelőtti és egy mostani osztály között? — Semmi. Látva a válasz okozta meglepetésemet, részletesebb magyarázatba kezd Krasznai Lajos. S akkor megértem: csak a kívülálló hiheti, hogy a generációk úgy kerülnek iskolapadba, mint tviszt-, rock- vagy brék- nemaedék. Ezek csak külsőségek, lényegi megkülönböztetésre alkalmatlanok. Mert nem is lehet különbséget tenni, a fiatalság mindig ugyanaz. Ennek ellenére a tanár úr nem kíván újra katedrára állni. Harmincöt tanéven át — néha heti harminchat órában — oktatta türelemmel, sok humorral és még több szeretettel a kíváncsi diákokat az irodalom, a nyelv, a haza szeretetére. Ehhez a munkához bizonyára családi háttérre is szükség volt. Mert ráadásul a négy gyerek is sok osztálynyi törődést igényelt. A nyári melegben a családi találkozások színhelye a kis szántódi hajlék. Krasznai tanár úr örömmel mondja, hogy itt van az idősebb lánya az unokával, de ugyancsak nagyapaként büszkélkedhet másik lánya révén is, aki Szombathelyen a főiskolán tanul. A két fiú pedig Kaposváron dolgozik. Amikor megköszönöm a beszélgetést. Krasznai Lajos összegzi az elhangzott főbb gondolatokat. Tudom: a tanár lényeget láttatni akarása munkál benne. — Szép pálya volt, nagyon sok élménnyel — mondja. — Sajnos a magas óraszám a tanítás rovására ment. Sokkal többet lehetett volna elérni, ha több idő marad elmélyültebb fölkészülésre. Mindig lehangolt, ha azért kaptam jutalmat, kitüntetést vagy dicséretet, mert sokat dolgoztam. Hiszen a tanításban igazán csak a minőséget kellene díjazni. íme, egy életpálya tapasztalatai. Igazságukon nemcsak a pedagógusoknak érdemes töprengeniük. Akiket valaha tanított Krasznai tanár úr. bizonyára még ma is emlékeznek arra, hogy munkájukat elsősorban jól kell elvégezni. Ráadásul a tanár igazi jutalma az, ha a régi diákok fölkeresik sok év múltán, hogy elmondják: mire vitték az életben. S a tanár urat sok diákja fölkeresi, annak ellenére, hogy szigorú tanár hírében állt. Igaz: sohasem buktatott meg senkit. Varga István ritkaság az, hogy öten érzik szükségesnek egy ilyen hatalmas terjedelmű irodalmi alkotás lefordítását. Ez egyben a különböző korok Kalevala értelmezését is tükrözi. Mind ez idáig a különböző átültetéseket nem elemezték. Még Vikár Béla fordításáról is csak sokat beszéltek, mintsem elfogulatlanul értékelték volna. Elsősorban az egyes fordítók szókészletét szeretném megvizsgálni. A szavakat már kicéduláztam, be kell látnom azonban, hogy erőm legföljebb három ének fordításainak az egybevetésére Sok mindenre, sok mindenkire emlékezhet az, aki az elmúlt harminc év valamelyikében Kaposváron végezte középiskolai tanulmányait. Ahhoz azonban nem kellett okvetlenül táncsicsosnak lennie, hogy megismerje Krasznai Lajost. Két dolgot ugyanis biztosan hallottak már róla az iskolában mindig hibátlanul működő diákhírlánc jelentése nyomán: szereti a finneket, és imádja Kosztolányit. A Táncsics Mihály gimnáziumban végzetteknek azonban a napi találkozások révén bővebb ismereteik is lehetnek róla. Hiszen ő volt az, akit az elsős fiúk már szeptember elején ott láthattak a futballpálya mellett, amint elmaradhatatlan kerékpárjára támaszkodva reménnyel várta, hogy a két osztály tanulói izgalmas meccset kerekítsenek a találkozóból. Elemzője tudott lenni egy- egy jó labdaátvételnek, hálás közönsége egy szép kapuralövésnek. — Emlékszik-e, tanár úr, arra a meccsre, amelyet 1975-ben Zalaegerszegen játszottunk? — kérdeztem, mert hisz Krasznai tanár úr nemcsak az iskolaudvarig érdeklődött játékunk iránt, hanem a csapat kevés tanár kísérője közé tartozott. — Míg élek, nem felejtem el. Kevés olyan meccset láttam, amelyen annyira nyilvánvalóan pártos lett volna a játékvezető. Három játékosunkat kiállított, máig állítom: anélkül, hogy okot szolgáltattak volna rá. A mérkőzés nagy részét nyolcán játszottuk, ám olyan lelkesedéssel, hogy így is csak egy lesgóllal kaptunk 'ki. Majd másfél évtized után — a lelkes nyolcból egy — próbálom megfejteni, mi vonzotta akkor Krasznai Lajost a pálya mellé. Aztán egyszerre csak — mintha megérezné, hogy éppen erre vagyok kíváncsi — azt mondja: — Mindig egy olyan csapatot szerettem volna látni, amelyikben az utolsó pillanatig küzdenek a játékosok. Ha szabálytalanság történik velük, azonnal fölkelnek, nem szimulálnak, vezetésre állva nem húzzák az időt. ök maguk azonban szándékosan soha nem szabálytalankodnak, nem reklamálnak, egymást nem szidják, hanem csoló pontját ezen a napon sem lehetett hatálytalanítani. Abban az időben még évenként rendeztek Helikont, ezt előzték meg a városi és a megyei bemutatók. Iskolánk mindig eredményesen szerepelt ezeken. Amikor 1962-től bevezették a koedukált osztályokat, megalakult az iskola énekkara Zri- kányi Zsolt vezetésével. Ettől kezdve a műsorok három részből álltak, mert velünk dolgozott a néptánccsoport is. Sok szép élményem fűződik ezekhez az évekhez. Hogyan is lehetne elfelejteni például azt az éjszakát, melyet a keszthelyi Helikonon sze- renádoztunk át, s a péküzem előtti énekünkért forró kiflit meg zsemlét kaptunk jutalmul. A legsikeresebb műsorunk az Északi fény című finn irodalmi összeállítás volt. — Ha már itt tartunk: honnan van a tanár úr finn vonzalma? — Az egyetemen a magyar szakosoknak valamilyen rokon nyelvet kellett választaniuk, s én a finnt tanultam. Leveleztem finnekkel, sőt egy partneremmel gimnazista korom óta máig is tartom a kapcsolatot. Ez további élményekkel gazdagított. Szerencsémnek tartom, hogy életemben kétszer is eljutottam Finnországba. Egészen más világnak lehettem szemtanúja. Nyugodt, kiegyensúlyozott nép, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy sokkal jobban ismernek bennünket, mint mi őket. Annyira barátságosak, hogy már-már zavarba ejtő. Elég volt például' azt mondanom gyanútlanul egy beszélgetésben, hogy a Miekkavesi (Kard-tó) mennyire érdekes, másnap már úgy alakították a programomat, hogy megnézhessem. — Ügy tudom, a Kalevala a nyugdíjas évekre is ad még munkát. — Igen, mert nagy tervem volt a Kaleva- la-fordítások egybevetése. Irodalomtörténeti biztatják, s ha gólt szereznek, nem örülnek, hanem természetesnek találják. Lám, ezek a magyar—történelem szakos bölcsész szavai, de egy testnevelő méltán mosolyogja meg az óhajt. Hiszen ö tudja: ilyen csapat soha nem állhat össze, s ha sikerülne is, az edzőnek azon kellene munkálkodnia, hogy kemény edzéseken a taktikai szabálytalanságok alkalmazását tanítsa meg, mert a mérkőzéseken győzni kell. S amíg a bírók is csalhatnak, sunyinak lenni „munkaköri kötelesség". Krasznai Lajos három és fél évtizedes tanári pálya után három évvel ezelőtt állt utoljára a katedrára, azután elköszönt. Az életpályából azonban megmaradtak az emlékek. Ezek sorjázásakor azt veszem észre, hogy a tanár úrnak saját időszámítása van. Pedagógus-naptár. Krasznai Lajos ugyanis nem azt mondja, hogy 1958 vagy 1963, hanem: akkor ballagtak a Berecz Gyuriék, vagy akkor jött elsőbe a Mosóczi Pistáék osztálya. Ebben a diákokhoz viszonyított életrajzban fontos szerep jut Kaposvárnak. — Itt születtem, és leszámítva a budapesti egyetemi éveket, soha nem laktam másutt, még más házban sem, mint ma. Igaz, az utcanév többször megváltozott: Szent Imre után Sztálin, aztán Március 15-e, végül Lenin utca következett. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy egyik finn partnerem akivel középiskolás korom óta levelezek, a gyakori utcanévváltozás után szeretett volna már valami végleges megoldást találni a címzésre, és skandináv nagyvonalúsággal ezt írta a borítékra: St. Sztálin Imre utca... 1957-ben kerültem a Táncsics Mihály gimnáziumba, előtte három évig a Munkácsy - ban tanítottam. Az áthelyezésem népgazdasági érdekből történt, fellebbezésnek nem volt helye. Abban az időben a Táncsicsban nem volt elegendő magyar szakos, innen pedig néhány kolléganő Szívesen elment volna, így történt, hogy helyettem két nőt „adtak" cserébe. Az „átigazolás" hátterét ennyire tisztán nem világítják meg az iskola dokumentumai, azt viszont bizonyítják, hogy Krasznai Lajos a tanári pályát nemcsak a szüntelenül ismétlődő negyvenöt percekre szorította, hanem — ahogy ma mondanánk — pedagógiailag túlművelten — ig\*ekezett megtalálni a tanórán kívüli nevelés színtereit is. — A Táncsicsban első évben megszerveztem az irodalmi színpadot. Ennek olyan tagjai voltak, mint Szíjártó István, akivel később több évig kollégák voltunk, most a budapesti Eötvös Kollégium igazgatója, vagy Veress Miklós költő, az Írószövetség főtitkára. Első bemutatkozásunk március 15-én volt aa- iskola tornatermében. Ott kuporogtak a gyerekek a kosárlabdapalánk alatt törökülésben. cipő nélkül, mert a házirendnek az utcai cipőt a tornateremből kiparanSOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Krasznai tanár úr üüí
