Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-28 / 232. szám

1988. szeptember 28., szerda Somogyi Néplap 5 Stúdiótxínháxi bemutató Maguktól értetődő tévedések Sokáig azt hittük: Shakes­peare- 1 játszani megtisztel­tetés és ünnep a színész szá­mára. A kaposvári Csiky Gergely Színház stúdiószín­padának péntek esti bemu­tatója óta azonban nagyon komolyan el kell gondolkod­nunk azon, hogy nem csupán csak alkalom-e. Alkalom ar­ra, hogy a rendező a világ­ról szerzett tüzetes megfi­gyeléseit, az általa fölismert tapasztalatokat összegezze és közölje a nézővel. Mohácsi János, a színház fiatal rendezője ugyanis nem a hagyományos szín­házi törekvések szellemében állította színpadra Shakes­peare mindenkor kellemete- sen szórakoztató művét, a Tévedések víg játékát. Elő­ször is nagyon erőteljesen hozzányúlt a szöveghez. Igaz: ettől még nem nevez­hetjük rendhagyónak az adaptációt, hiszen megtették ezt már más rendezők is, mégha az ő beavatkozásaik jobbára csak a húzásokra, bizonyos részek elhagyására szorítkoztak. Mohácsi azon­ban Shakespeare-hez meg­annyi vendégszöveget hívott segítségül. Mindenekelőtt jócskán merít Plautustól, s teremt ezzel egy meglehető­sen érdekes és izgalmas szin­tézist. Az irodalmi anyag mellett azonban a rendező támaszkodik a próbák során keletkezett rögtönzésekre is. Ezáltal tehát újabb vendég­mondatok, szavak kerülnek az előadásba. A rendező azonban szellemében mind­végig igyekszik hű maradni Shakespeare-hez. Nagy gon­dot fordít arra, hogy a téve­déseken alapuló szituációk a ma nézője számára is a vég­letekig hitelességgel bírja­nak. S ezt a célt — kevés kivétellel — sikerül is elér­nie. Valóban olyan tévedé­sek sorozatának vagyunk ta­núi, amelyek a logika szabá­lyai szerint elképzelhetőek lennének a véletlenek sze­rencsés egybeesése folytán. Mohácsi nagyon ügyel azok­ra a részletekre, amelyek hangsúlyozhatják, hogy a színpadon nagyon hiteles történet zajlik. Ennek követ­kezményeképpen aztán számtalan pofon csattan el a darab során, s ráadásul egv pillanatig sem imitálva, hanem nagyon is valóságo­san. Ennek során néhány szí­nész jelentős állóképességről tesz tanúbizonyságot, az ön­feledt vígjátékhoz szokott néző azonban ezeknél a ve­réseknél inkább drámai hangvétel részese. Nagy ki­hívása a darabnak az is, hogy a két-két testvérpárt egy-egy színész alakítja. Hi­szen a néző tudja: előbb- utóbb elkerülhetetlen, hogy a végkifejlet során mind a négyen szükségeltessenek a színpadra. A rendező ezt a problémát egy nagyon jó öt­lettel oldja meg, igaz, ettől egy kissé el is billen a da­rab egyensúlya. Hiszen a nagyon is hangsúlyozott hi­telesség fordul át játékba, s a néző nem kap jelzéseket, hogy a végén másfajta elvek érvényesülnek, s ezek sze­rint kell néznie az előadást. Van még egy rétege a ren­dezésnek, amely bizonyta­lanságot kelthet bennünk. S ez az előadás naprakészsé­ge. Mert éppen olyan idő­ket adatott élnünk, amikor nagyon is egy strófa jár a rendező, színész, néző eszé­ben akkor, amikor egy el­képzelt határállomáson csak mindenféle zaklató kérdé­sekre kapott válaszok után engedik be az országba az idegeneket a sárga inges, fekete nadrágos őrök. Tud­juk azt is: ezek az emberek szívesen engedik magukat megvesztegetni. Nagyon jó leleménye viszont a rende­zőnek, hogy itt kilép a játék­ból, s a színészekkel saját adataikat mondatja be. Saj­nos az idő azonban nem erő­síti meg a jelenetet, hiszen még tíz évvel ezelőtt a re- veláció erejével hatott vol­na, most csupán rábólintunk, s nyugtázzuk: tudjuk miről van szó, hiszen minden új­ságban ezt olvassuk, a tévé­ben ezt nézzük. Ami termé­szetesen nem baj, inkább szerencse, csupán nézőként sajnálhatjuk, hogy nem jó­val előbb láttuk mindezt a színpadon. Mindezek az észrevételek azonban nem kérdőjelezik meg a rendező felfogásának létjogosultságát: Shakes­peare-hez hozzá lehet nyúl­ni, szabad elvenni belőle, s szabad hozzátenni. A feladat nagysága viszont nagy óva­tosságot is igényel. Ez meg­van a kaposvári előadásban, s örülhetünk, hogy egy zöm­mel fiatal alkotógárda- na­gyon izgalmas és érdekes kí­sérletének lehetünk tanúi. Kísérletet mondunk, mert a darab tanulságai fölhasznál­hatók lesznek majd a nagy­színpadi Shakespeare-ren- dezések alkalmával is. A Tévedések vígjátéka a kaposváriak olvasatában a tévedések víg játékát adta. (A rendező ezzel a külön- írással a címben is megje­lölte a darab megközelítésé­nek módját.) Az előadással újra bebizonyosodott: a színház társulatának kevés­bé foglalkoztatott színészei is föl tudnak nőni a felada­tokhoz. Azt már megszok­hattuk ugyanis, hogy Csá­kányi Eszter, Lázár Kati, Kulka János a legnehezebb feladatokat is meg tudja ol­dani, de talán azt keveseb­ben tudták, hogy Gyuricza István, Dunai Károly, Kris­tóf Kata is képes az egyik legnehezebb színészi feladat­ra: önfeledt, víg játékkal megörvendeztetni a közönsé­get. Az egyes darabokról írt beszámolókban általában ke­vés hely jut a kísérőzenék­ről szólni. Ezúttal is sajnos csak megemlíthetjük: Fuchs László zenéje remekül szol­gálta a darabot. (A felvéte­leink a darab főpróbáján készültek.) Varga István GRÁBNER GYULA 1926—1988 Elment egy igaz ember. Búcsút sem tudtunk inteni. Egy derűs, könnyű munká­val töltött délelőtt után, ahogy alkonyodni kezdett, hirtelen ért véget az élete. A harmadik támadásnak már nem tudott ellenállni. In­farktus végzett vele. Hat­vankét éves volt. S az író­gép betűit’ most ernyedt-re- megő ujjakkal próbálja megtalálni a kolléga és ba­rát, az ifjú kortól sok min­denben vele együtt gondol­kodó és cselekvő társa. Grábner Gyuszira emléke­zünk. Munkatársunktól, ba­rátunktól búcsúzunk mély­séges szomorúsággal, meg­változtathatatlan hiányér­zettel. A Somogyi Néplap első fotóriportere volt, aki­nek avatott munkássága nyomán képek jelenhettek meg a lapban. A közismert egykori fényképésztől, fotó­riportertől búcsúzunk. aki édesapja műhelyében szer­zett megalapozott tudást, pontosságot; onnan hozta magával közvetlenségét és emberségét, segítőkészségét, hangyaszorgalmát. Egyenes ember volt, nyílt szívű és őszinte; aligha lehettek ha­ragosai. Munkássága révén — meggyőződéssel hisszük — jelenséggé vált a megyé­ben. Tisztelettel és nagyra­becsüléssel vették körül mindenütt., hiszen érdemes volt rá. Látva láttatott! Nyitott szemmel járt viliágunkban, s a képi újságíró hivatástu­datával, elkötelezettségével történelmi jelentőségű moz­zanatok sorozatát örökítette meg, lényeget és jelensége­ket merevített feledhetetlen állóképekké Somogy életé­ből. A jelen emberériek, s a jövő kutatóinak nyújtotta át tapasztalatait, hogy százez­rek részesüljenek az ő örö­mében, hiszen pontosan két évtizedig közvetlen szemta­núja volt életünk minden változásának. A somogyi emberek sokaságának mun­kában edzett, kérges keze, arcának vonásai, életérzése és mosolya tükröződött visz­sza képeiről. S ha valamiről nemtetszését nyilvánította fotóival, akkor sem bántott velük, csak a figyelmet irá­nyította rá néhány jelenség­re, hogy ezután másképp le­gyen ... Hét évig megbecsült veze­tőként dolgozott fáradha­tatlanul a fényképész szö­vetkezet műtermeiben, la­boratóriumában, üzletében, mielőtt szakmáját végleg felcserélte a fotoriporteri hi­vatással. Lapunknál új erők, utódok nőttek föl mellette útmutatásai nyomán, és mélységesen sajnáltuk, hogy már 52 éves korában pihe­nésre kényszerítette a súlyos szívbetegség. Hét évig szakszervezeti titkárunk volt; közösségi ér­zése, elkötelezettsége, szer­vezőképessége is megmutat­kozhatott. Munkásságát több kitüntetés és elismerés je­lezte. Nyugdíjasként is rend­szeresen visszajárt szerkesz­tőségünkbe, részt vett közös ünnepeinken; érdekelte a je­len, a jövő, a lap sorsa, fej­lődése. Igazán közénk való ember volt, s az maradt élete utolsó pillanatáig. Fájdalmas búcsút kell ven­nünk. Jó szívvel csak az ad­hat vigasztalást, hogy iga­zán emberi ember volt, aki szerény . munkásságával örökre nyomot hagyott ben­nünk, és emlékeztet Somogy fejlődéstörténetére. Kufárkodás a kultúrával Tanfolyamok, átképzések nemcsak az építőiparban Napjainkban egyre keve­sebb a közösből a kultúrára fordítható pénz, s ha összeg­szerűen egyes területeken nem is kisebb, az áremelke­désekből adódóan mégis ke­vesebb lett, sok esetben szin­te a minimálisra csökkent. S közben a kultúra lassan, de szisztematikusan árucik­ké változott. Még akkor is, ha a művelődés egyes ága­zataiban napjainkban is je­lentős állami támogatással találkozunk. A kultúra árujellegét ma már kevesen vitatják. Sőt, mert áru lett, „termelésére” vállalkozások alakultak és alakulnak. A hagyományos kultúra ára is megváltozott: a különböző intézmények­ben megdrágultak a belépő­jegyek, egyes színházi vagy operaelőadásoknál elkép­zelhetetlenül magas helyára­kat kérnek, drágul a könyv, a múzeumi tájékozódás és sok minden más. Mindez gazdasági kényszer eredmé­nye, s nem tudatos kor­mányzati célkitűzés, amely a kultúrát áruvá silányítani igyekszik. Ám a legfelsőbb elképzelés, irányítás és a kultúrára éhes fogyasztó, a befogadó között hosszú az út, mert közben különféle el­osztó, forgalmazó és közve­títő szervek nehezítik és drágítják azt. Kihasználva a gazdasági nehézségek szülte helyzetet, megjelentek és egyre nagyobb számban megjelennek a kultúrával kufárkodók, a nyerészkedők, akik által igen sok esetben a kultúra annyira áruvá változik, hogy már nem is kultúra, csak árucikk. Sok területen a kultúra úgy lett áru, hogy nem el­sősorban a nyújtott érték­nek, szolgáltatásnak kérik meg a megváltozott, meg­emelt árát, hanem a pénz­bevétel növelése érdekében árasztják el a közönséget kultúrának álcázott selejt- tel, sok esetben szeméttel, szennyel. Példákat aligha­nem mindenki tud sorolni, aki nyitott szemmel jár a kultúra környékén. Elég vé­gignézni az utcai könyváru­sok kínálatát, vagy akár a könyvesboltokét is, milyen arányban van jelen az érté­ket, a tudást, a nemes szó­rakozást kínáló könyv, és mennyi a könyv formában közreadott pletyka, az ál­ismeretterjesztő, a félpornó, az egészen pornó, értéktelen iromány. Sajnos, a különbö­ző kiadói vállalkozások ont­ják ezeket a selejtes árukat. Méghozzá igen drágán áru­sítják! Tömegével jelentkez­nek az új kiadók, s félő, hogy többségük nem az ér­tékek kiadásának és terjesz­tésének megsegítésére jött létre, hanem egyszerűen gyors hasznot hajtó üzleti vállalkozásként kufárkodik a kultúrával, könyvként ad el olyasmit, ami csak küllemé­ben az. Meg lehet tekinteni a mo­zik műsorkínálatát, külö­nösképpen a vadgomba módjára szaporodó video- mozikét, s felmérni, milyen hányadot képvisél a kínálat­ban a filmművészeti érték és mekkorát a selejt, a por­nó, a horror, az aljas ösztö­nökre hatni kívánó — és sajnos, sokaknak példát is adó —, az erőszak hatalmát, glorifikáló szennymunka. S hozzá kell számítani azt is, melyik fajta • mozidarabot hol és hányszor kínálják az esetleg tájékozatlanabb né­zőnek. Sajnos, a magyar filmbe is begyűrűzik az ilyenfajta közönségfogó, ku- fárkodó indíttatású motivá­ció: alig akad már játék­film szexjelenet, a testi sze­relem nyers, durva ábrázo­lása nélkül, gondolva, így többen megnézik. Arról már nem is beszélve, hogy a fe­keteforgalomban lévő video­kazetták elsöprő többsége a művészeti érték alsó határa alá szorult gyártmány. Be­kúszik ez a tendencia a hanglemezkiadásba, burján­zik a vidéki hakniműsorok­ban, s sok más területen. Kultúraterjesztés címszó alatt álkultúrával, kultúrsze- méttel, szennyművészettel kufárkodnak sokan. Fokozódó gazdasági ne­hézségeink közepette végzett kulturális erőfeszítéseink ijesztő mellékterméke ez a kufárkodás, és egyre több zavart okoz. Hígítja a jó tö­rekvéseket is. A kultúra anyagi támogatásának szű­külése jelen körülményeink sajnálatos, de természetes folyamata. A kultúrával va­ló kufárkodás azonban már- már túllépi a tűrés határát. Benedek Miklós A Bázis Dél-dunántúli Építőipari Vállalat kaposvári oktatási központjában első­sorban a sajátjukhoz tarto­zó képzésekkel foglalkoznak, de nemcsak ezzel. Zsálek Tibor osztályvezető-helyettes mondta : — Nemcsak az építőipar területéről szervezzük tan­folyamainkat. Évekkel ez­előtt általános volt, hogy bizonyos továbbképzéseket csak a fővárosban lehetett igénybe venni. Ezek egy ré­sze — szerencsére — ma már a vállalatókhoz került, így lehetőség van arra, hogy a szállás- és utazási költsé­geket megtakarítva helyben lehessen részt venni ezeken. Fontosnak tartjuk á másod- szakmák és a mestervizsgák megszrezését segítő tanfo­lyamot, és tervezzük a leen­dő átképzések gyors meg­szervezését, amihez adottsá­gaink, felszereltségünk is megvan. A megváltozott igé­nyekhez szeretnénk alkal­mazkodni. 1983-ban lett a dél-dunántúli — a debrece­ni és a szegedi mellett — a harmadik sepciális oktatási központ. Vezetője, Huszár Dezső szerint a tanfolyama­ik a legolcsóbbak közé tar­toznak. — Nemcsak helyi érvényű vizsgákat tesznek hallga­tóink; a nálunk megszerez­hető bizonyítványok országos érvényűek, legyen szó képe­sített könyvelői vagy szak­munkás-bizonyítványokról. Sikeres volt a kemény poli­etilén • csőhegesztő-szerelő tanfolyamunk is, ilyen ed- dik csak Esztergomban volt. Közkedveltek a számítógépes programjaink és újdonság a hamarosan induló adótanács- adói tanfolyamunk. Előadóként a megye mér­nök tanárai, mérnökei, köz­gazdászai vagy éppen kö­zépfokú szakembered oktat­nak a számítógéppel felsze­relt, több szakműhellyel el­látott Kanizsa utcai épület­ben. Mintegy négyszáz vál­lalattal állnak kapcsolatban, főleg a szomszédos megyék­ből, de szerveztek már Deb­recenben és Vácon is elő­adásokat. Ezekben a napok­ban is nagy a forgalmuk, hiszen októberben indul az újabb képzési év, most foly­nak a jelentkezések. Megjelent a verseny felhívás Ki tud többet a Szovjetunióról? rendezik; megyénként egy szakmunkástanuló és két Ki tud többet a Szovjeb unióról? címmel az 1988— 89-es tanévben ismét meg­rendezik a népszerű politi­kai vetélkedősorozatot. A magyar—szovjet műszaki­tudományos együttműködés 40. évfordulója tiszteletére hirdetett versenyben a kö­zépfokú oktatási intézmé­nyek diákjai vehetnek részt. A vetélkedőre jelentkezők a Szovjetunióra vonatkozó iskolai tananyagból, a Szov­jetunió című folyóirat 1988. 1—12., és az 1989. 1—4. szá­mainak cikk- és képanyagá­ból, valamint a Szovjetunió­val kapcsolatos egyéb kiad­ványokból készülhetnek fel. A több fordulóból álló ve­télkedősorozat első állomá­sa az iskolai vetélkedő, ame­lyet az oktatási intézmények maguk szerveznek; lebonyo­lításukhoz az Országos Szer­vező Bizottság (OSZB) aján­lott forgatókönyveket küld a helyi rendezőknek. Az isko­lákból intézménytípuson­ként egy-egy csapat jut to­vább. Budapesten a vetél­kedőket önállóan rendezhe­tik meg azok a kerületek, ahol legalább négy iskola versenyez. Kevesebb jelent­kezőnél összevont kerületi döntőket szerveznek. A leg­jobb eredményt elérő csapa­tok a budapesti döntőbe jut­nak tovább. A megyei vetél­kedőket szintén önállóan középiskolai csapat jut to­vább az országos elődöntők­be. A nyolc országos elődön­tőből összesen 16 csapat ke­rül az országos döntőkbe, amelyeket 1989 áprilisában tartanak. A jelentkezési lapokat — amelyeket az OSZB által közreadott tájékoztató tar­talmaz — 1988. november 1- jéig juttassák el a nevezők a megyei, illetve fővárosi vagy kerületi tanács műve­lődési osztályára, valamint a Pallas Lap- és Könyvki­adó Vállalat Magyar Nyelvű Szovjet Lapok Olvasószolgá­latának Vetélkedőcsoportja címére (1906 Budapest VII., Lenin krt. 9—11.). «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents