Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-16 / 195. szám

1988. augusztus 16., kedd Somogyi Néplap 5 W Eposzi ember A múló időben Juhász Ferenc életműve nem ve­szített jelentőségéből. A hatvanadik születésnapján, az ünnepen ezt is hangsú- lyozandónak érzem, mert költészete annyira fontos, hogy még ilyenkor sem tűri el a mellébeszélést. A közvélemény már hosszabb ideje elfordult tőle. Olva­sói és hívei megfogyatkoz­tak. Olvasás nélkül pedig igazán nem illik véleményt formálni. Olvasni kell tehát Ju­hász Ferencet is, s költői világába természetesen úgy léphetünk csak be az iga­zi megértés reményével, ha időrendben haladunk, s a húszéves fiatalember né- pies-tárgyias hangjától in­dulunk el. Juhász úgy in­dult a felszabadulás után, hogy a lehető legdemokra­tikusabb törekvéseket kép­viselte: a néptömeg.ek él­ményeit szólaltatta meg a néptömegekhez közelálló közérthetőséggel. 1953 után azonban nagyszabású vál­tozások érlelődtek nem­csak a közéletben, hanem a költészetben is. Juhász Ferenc forradalmi módon megváltoztatta a magyar költészetet. Bizonyos, hogy nélküle, e szemléleti-poé­tikai költői forradalom nélkül más lenne az év­század második felének magyar lírája. Ezt a költői forradalmat Juhász Ferenc nem egye­dül, hanem Nagy László­val együtt, vele szinte kö­zös költői műhelyben vit­te diadalra, bár egyértel­mű Juhász kezdeményező szerepe. Az a líra, ame­lyet létrehoztak, látomá- sos-szimbolikus jellegű. Ez a ilíratípus látványosan sza­kított a tárgyiassággal, a leíró jelleggel. Az érzékle­tes megjelenítésben nem ez, hanem a látomás lett a szervező középpont. Át­alakult és lényegesen meg­nőtt így a költői képek szerepe. A kor bonyolult, ellentmondásos világa kí­vánt értelmezést, s ez fel­erősítette a rendteremtés, az átfogó viliágmagyarázat igényét. Ebben a látomá-. sós költői világban tovább­ra is nagy szerepe volt a népiségnek, de annak inkább a jelképes és miti­kus vonásai erősödtek fel. Így lettek az elbeszélő köl­teményekből époszok, ami­ként Juhász Ferenc elne­vezte a maga nagyszabású epikolírikus alkotásait, s a népmesék szerencsét pró­báló legkisebb fiújából így lett époszi ember, aki már nemcsak a karriertörténe­tek boldogságát látja meg a világban, hanem a fel­oldhatatlan ellentmondá­sokkal való bátor szembe­nézést is. ■ Így született meg 1954- ben a lírád forradalom el­ső igazi, átütő erejű si­kerdarabja, A tékozló or­szág, s így formálódik ki ezekben az esztendőkben Juhász költészetének egye­temes jellege. . Az ifjú költővezérből érett férfikorára magányos harcos lett. Jobban is il­lik ez, nemcsak az. élet­korhoz, hanem az époszi emberhez is, aki akkor is egy nép költője, ha ezt ma csak kevesen tudják. V. G ELEGTELEN TV-NÉZÖ Kezdjük egy kifordított marxi szólással: mindenki drámát ír, hiszen saját drá­májának írója. A kisváros matematikata­nárnője ötvenöt diák bizo­nyítványába írta be június­ban az egyest! A kérdés te­hát elmaradhatatlan: kinek a drámája ez; ki írja? A sok, szorgalom nélküli, te­hetségtelen tanuló, vagy a mércét túl magasra emelő pedagógus. Nem tudták az anyagot — megbuktak! Ez az egyik felelet. Létezik azon­ban egy másik is: már-rpár valami buktató mániával mindenkit elcsapni, akit csak lehet. Eredjünk hát az események nyomába. A tanárnő év elején a kö­vetkező meghökkentő mon­dattal állt az osztály elé: — „Aki nekem nem szim­patikus, akárhogy tapos év közben, meg fogom buktat­ni ...” Az osztályon végigsöpört a félelem. Valami furcsa mo­rajjal, mint amikor a ten­ger hullámai még lágyan nyaldossák a partot, de kilo­méterekkel beljebb már emeletnagyságú vízhegyek közelítenek. Mi az, hogy nem szimpatikus? — próbál­ták végiggondolni a gyere­kek. Aki nem tanul? Egy matematikatanárnőnek biz­tosan csak az a diák lehet rokonszenves aki mindig egyenleteket mormol maga elé, aki hurrtoros történet he­lyett a logaritmusok eltéré­séről mesél. Vagy másról van szó? Tehát utálni fogja a nyegléket, a nagyszájúakat, a kirívóan öltözködőket, a tu­dás pedig édesmindegy? Az osztály várt, hogy valami igazolódjon ebből a furcsa kijelentésből. Igazolódott ! Az egyesek szinte záporoztak, a dolgoza­tok eredménye (többnyire) ugyancsak elégtelen volt. A gyerekek kihez fordulhattak volna, mint az osztályfőnök­höz? A tömör megfogalma­zású panasz így hangzott: — Ezt a lécmagasságot nem lehet átugrani. Ez eb­ben az igazságtalan! Olyano­kat kérdez, amit nem tu­dunk! Nem tanítottak meg rá bennünket, s ő sem ér­tette meg velünk. Nincs a tankönyvben, csak a kemé­nyen jeles tanulók másznak át kettessel vagy valami gyengécske hármassal . . . Az osztályért felelős peda­gógus, aki különösebb ellen­szenvet nem táplált kollégá­ja iránt, mindezek miatt az egyik szünetben randevút kért tőle. — Ne alkalmazd ezt a módszert, túl magas a mér­céd! Sokkolod vele a diá­kokat nemcsak a matektól megy el a kedvük, hanem az iskolától, a tanulástól és az élettől is. Nem lehet rossz élménnyel ösztönözni ! — Kérlek, ez nem tartozik rád, ez nem a te ügyed. Ne beszélj bele a módszereim­be! — hangzott a válasz. Nem kapott másféle fele­letet a diákokkal együtt ér­kező tanár sem, aki azt hoz­ta föl hogy csak annyit kö­veteljen, amennyi ebben az osztályban a szint. Mérsék­let, fiatal kollégám — így a tapasztalt, jó szándékú ta­nár, s ehhez igazítsd az osz­tályzatokat is! — 'Csinálod helyettem?! — volt az elutasítás. Nehéz vqlt a tanárnő mentalitásán eligazodni. Mit is akar? Valamiféle elit-ne­velésbe fogott rendkívül drasztikus módszerekkel, amelynek lényege, hogy hull­jon a férgese, maradjon tal­pon, aki tud. A diákok per­sze másként fogalmazták : Élvezi, hogy egyest adhat! A parabola témakörében, mielőtt az anyagot leadta volna, két nappal előtte, dol­gozatot íratott! Ez lehetet­len — fut át az olvasó fejé­ben a gondolat —, ám még­Előre, sose hátra sem, ha a dolgozatfüzet dá­tumát összevetjük a téma tárgyalásának az osztálynap­lóban bejegyzett időpontjá­val. Az eredmény várható hatását már a dolgozatírás közben tudták a gyerekek. S az igazolódott is: a 26 mun­kából 18 lett elégtelen. Elhamarkodott kijelen­tést, hogy ez aztán szép kis pedagógia, ne tegyünk! He­lyette kockáztassunk meg egy kérdést: csak ezt az eredményt lehet kihozni eb­ből az osztályból? Ilyen módszerekkel nyilván csak ezt! Jobbat hogyan lehetne, arra a tanárnő különös meg­nyilatkozásából tudhatunk csak: — „Gyogyós iskolában len­ne a helyetek! Mindenki ír­ja föl: 7—6=1. Ez a képes­ségetek!’’ Elégtelen!? Ö tudja. Némi szarkazmussal hozzátehet- ném, amit egykor saját ta­náromtól hallottam: örülj az egyesnek, fiam! Ez mégis­csak valami, mégsem nulla... Történetünk itt fordulatot vesz. A gyerekek már tehe­tetlenek -voltak a tanárnővel, eljött hát a szülők ideje Mint valami méhkasból ki- bolydult rovarsereg, úgy jöttek-mentek a 'szülők. Is­mertették környezetükkel az eseményeket. Tudott a kü- lönös buktatásokról eszter­gályos, mérnök és csoport- vezető, de boltos és párttit­kár is. Mit lehetne tenni — hozták föl az aggódó szülők, amikor találkoztak. Már-már furcsa szóbeszédet kapott szájra a kisvárosi pletyka: a szülők „tanárnő-ellenes egye­sületbe” tömörültek, s ki-ki beosztását, tudását fehasz- nálva elbuktatja a tanárnőt. Hogy hogyan? Nem szolgál­ják majd ki a boltban? Nem visz neki újságot a postás? Véletlen elszabadult kutya megharapja? Ráfröccsenti a sarat az elhaladó kocsi? Nem dehogy! Vagy a kis­város' politikai testületét, vagy a tanácsit győzik meg az ügy tarthatatlanságáról. Ehhez kell az összefogás, hogy a szavuknak súlya le­gyen. Szülői szövetség ment a nyugdíj előtt álló igazgató­hoz, hiába. Hiába utaltak rá. hogy az ügy tarthatatlan. Tegyen valamit igazgató úr, mert különben mi teszünk! Azt is közölték az igazgató­val, hogy az „erős” mateko- sok más tanárhoz járnak konzultációra, tehát a to­vábbtanulásra nem a tanár­nő készíti fel őket. Akik nem ezt a tárgyat akarják továbbvinni, azoknak pedig nincs lehetőségük az általuk választottat jobban tanulni, mert a tanárnő azt tartja: nála legalább napi 3-4 órát a matekra, kell fordítani. Lehet ennyi tanulás mel­lett is megbuktatni a gyere­ket?! Az igazgató hümmögött. Még csak egy botrány hiány­zik a nyugdíj előtt! Kell ez nekem? A dolgok megoldják önmagukat-elv híveként nem szeretett beavatkozni. Most azonban valamit tennie kel­lett. Azt felelte a szülőknek, hogy megmosta a tanárnő fejét és ellenőrizteti a má­sik matektanárral a mód­szerét. Igazuk van, nem me­het így tovább — bocsátotta útjukra a szülőket. Az utol­só órán ott leszünk, amikor lehetőség nyílik a javításra. A szülők nem megnyugodva, de távoztak. A tanárnő azonban hallani sem akart a látogatásról. — Meg akartok szégyeníteni a gyerekek előtt? —- kérdezte.- — Csak nem képzelitek, hogy akkor én órákat-tudok tartani? így aztán a látogatás elmaradt, de nem így a retorzió! Mindjárt az óra elején egy kemény - kérdés hangzott el : — Bementetek panasz­kodni az igazgatóhoz? Majd én megmutatom, hogy ki az erősebb ! S ezzel kilenc gyerek ne­vét mondta, akiknek dolgo­zatot kellett írniuk. Mind a kilenc elégtelen lett! Hogy egyáltalán mi került a füze­tekbe, arról senki sem tu­dott, mert az osztályozó ér­tekezleten sem mutatta meg a tanárnő a dolgozatokat. Ér­tékelési elvére jellemző az az igazgatónak átadott röp- dolgozat, amelyben 12 jó pontra és két rosszra kegye­lemkettest adott még év közben. S jellemzők annak a szülőnek a panaszai is, aki korrepetálásra vitte .a lányát egy másik tanárhoz, aki ki­jelentette: ez a kislány leg­kevesebb hármas — normá­lis esetben. Az esetünk tehát nem normális? Valóban nem az! Attól, hogy az időközben jel­zett panaszok és közkívánal­mak nem tudtak cselekvést előidézni! Az osztályban ki­lenc, a gimnáziumban 55 gyerek bukott meg matema­tikából. Augusztusi hőség­ben, füllesztő meleg szo­bákban, tankönyvek fölött kuporognak a pótvizsgára készülők. Az érzékenyebbek kisírt szemmel. Mit szólnak a szüleim, ha megbuktat — ez jár a fejükben. Az erő­sebbek csak ilégyintve: mi­ért is tanuljak? — nem ér­demes! 17 évesen a világra — világunkra is — rálegyin- tenek! Az igazságot nem objektív mércével mérik nekik, hanem rosszul felfo­gott, rosszul beállított mér­ték szerint: Szeretnének per­sze a szülők is Bolyait meg Einsteint látni a gyerekük­ben, de belátják, hogy le­gyen azoké a juss, akikben megvan ehhez a tehetség! De a többi diák se legyen örök­re vert lelkű, elkeseredett, koravén ember. Ne egyesek­kel álmodjanak, hanem egy jóval emberibb világ alma materének egy életre példát mutató tanárával. Még ha matematikát tanít is az ille­Az is a készüléke elé ült pénteken késő este, aki ilyenkor már többnyire a kikapcsolódás más formáját műveli, olvas, csendes zenét hallgat, ám most bekapcsol­va hagyta televízióját. A kedd esti Stúdióban ugyanis megmondták: kinyílt egv doboz, melynek tartalmát — ki tudja meddig — féltet­ték a nézőtől, avagy .a nézőt a felvételtől. A Magyar Nemzet szom­bati száma közölte Lengyel József lányának levelét: az édesapja most megjelent könyvének megjelentetésé­ben, magát bajnoknak te­kintő személy szerinte visz- szaél az író hagyatékának gondozásával, mivel azt nem egy személy, hanem egy tes­tület — kuratórium — vé­gezheti csupán lelkiismere­tesen. A politikáinak köszön­hető, hogy az eddig a nyil­vánosságitól elzárt napló el- - jutott az olvasóhoz. Azért a példa, mert bizo­nyos, hogy a dobozból elő­került film, a Vigyázat,, mélyföld is egy újabb meg­gondolás, nyugodtan mond­juk, másként politizálás eredménye, aminek egyéb­ként több jelét is látni. E politizálás gyakorlatának lehet a példája a film nyil­vános bemutatása. (Nem zártkörű vetítése.) Kern András, a film fő­szereplője, énekelte: — Elő­re, sohase hátra. Ezt az ars poeticát miért ne vallhatná a politika? Az más kérdés, hogy a Vigyázat, mélyföld a görbetükör szerepét játszotta el, hol jól, hol gyengén. De nyilván nem az esztétikai értékei miatt volt dobozban a film, hanem az élesen sza­tirikus tartalma miatt. Különbözött a Vigyázat, mélyítőid a politikai humor eddig, megszokott formájá­tól, a rádiókabarétól éppúgy, mint a Mikroszkóp stílusá­tól, nem beszélve vicclapunk A Somogyi Néplap augusz­tus 10-i számában Magyar Péter a „halálba segítés” témájával, illetve annak hoL ilanddai gyakorlatával fog­lalkozott. A kérdésről nem-- csak a „nyitott” Hollandiá­ban lehet beszélni, hanem nálunk is. Miért volna ez tabutéma? Állást lehet és kell foglalni a kérdésben. A magyar orvosi iroda­lomban eddig kétségkívül kevés szó esett róla. Néhány éve dr. Angeli István ismer­tetett az Orvosi Hetilapban egy erről szóló német cik­ket, melyben Mechlinger professzor álláspontja sze mint: „Az orvosnak mindent humoráról. Rövid, írói mű­veket hallhattunk az embe­ri gyarlóságok kegyetlen le- vetkőztetésének a szándéká­val. Tetszett például Vámos Miklós írása, a Panoptikum, amely nemcsak az egyéni, hanem a családi élet ke­resztmetszetét mutatta az egész társadalomra érvénye­sen. Az egyén helyét, szerepét kereste és vizsgálta az ösz- .szeállítás. Talán túlzottan is leszűkítve, ám önvizsgálat­ra is késztetve. Nem volt könnyű műsor a tekintetben sem a Vigyázat, mélyfőid. hogy nevetőizmaink meg­merevedtek a legörbült száj tartásától. De nem is sír­tunk. Nehéz volt figyelni minden szóra, pedig a jele­netek következetesen épül­tek egymásra. A Mit akar (egv ember) című jelenet úgy a harmincas évektől kí­sérte végig a sorsot a med­dig akar élni kérdéstől a minekig, az 1945—48 közötti vágyig, hogy „boldog le­szek” — idézzük Kernt. A Vigyázat, mélyföld hi­báiról is érdemes szólni, a tanulság kedvéért. Nem az intellektus elleni megállapí­tás — félreértés ne essék —, hanem erre a műsorra vonatkozik: szűk réteg mű­sora lett csupán a film, tar­talmában néha egyhelyben járó, mozdulatlan. Pedig mit ás énekelt a film elején Kern, aki remek színészi tel­jesítményt nyújtott? Azt, hogy Előre, sohase hátra. Ez a film a kelleténél többet moralizált (tehát nem kell minden megállapítását sem elfogadni, helyeselni), á hő­sökben több volt a hajlam a fájdalomra, mondhatnám azt is, siránkozásra, mint a rátalált út örömére — amit korántsem kell, okvetlenül lak kirétegnek, piros festék­nek fednie. meg kell tennie, ami az egészséget és az életet meg­tartja és meghosszabbítja, a halált azonban ne nyújtsa meg, de minden lehetőt te­gyen meg, ami a lelki és fi­zikai kínokat csökkenti.” A svájci Orvostudományi Akadémia 1977-ben kiadott irányelvei szerint a haldok­lónál, akinél az alapbeteg­ség reménytelen prognózisé akinek az állapota vissza­fordíthatatlan, aki kómában van, és mint személyiség megszűnt létezni, annál az orvos csökkenteni igyekszik a fájdalmakat, de nem kö-' teles valmonnyi , életet hosz- szabbító terápiás eljárást al­kalmazni, A modern' inten­zív orvoslásban ugyanis szá­mos lehetőség van arra, hogy. a beteg életét ideig- óráig meghosszabbítsák (mesterséges lélegeztetés, oxigén, infúziók, művese at­ka Ilma zása stb.). Véleményem szerint, amely úgy gondolom, egye­zik az orvosók többségének véleményével, az aktív euta­názia, vagyis a beteg átse­gítése a halálba, nem egyez­tethető össze az orvosi gon­dolkodással, hivatással. Az agyhalál beálltáig az ember még életben van, tehát éle­tének kioltása emberölésnek számít. Az orvos a végsőkig küzd a halál ellen. Szán­dékosan, aktívan a halál ter­mészetes lefolyását nem siettetheti. Reménytelen ál­lapotban levő, haldokló be­teg minden eszközzel való mesterséges életben tartá­séra irányuló ténykedés megszüntetése viszont, bizo­nyos esetekben etikailag el­fogadható és humánus is. Dr. Viczián Antal Kaffka Margit novelláiból írt forgatókönyvet Esztergályos Károly „Levelek a zárdából” címmel. A készülő tévéfilm -főszereplői: Nagy-Kálózi Eszter, Csömör Csilla és Gálfi László (MTI-fotó — Friedmann Endre felvétele) Horányi Barna ORVOS AZ EUTANÁZIÁRÓL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents