Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
1988. július 9., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS B arátom, odafent a Göncöl sarkánál, tán rá- Ikönyökölsz a csillag szélére és nézői lefele. — Hát mit búsulsz kenyeres, hogy én előbb értem? Mondtam én néked, de te csak legyintettéi, hogy az én buta fejem. Igazam fett. Én már túl vagyok, s csak várok... Ézsiás lehajtotta fejét, megsimogatta az öreg juharfa mélyen barázdált kérgét. Ujjal egy régen vésett árokba akadtak. Kitapogatták a szívet az átütött vesz- szővel, és benne két betű, A. T. A fa már majdnem befonrta, s hogy mély lehetett, mutatja, dacolt az idővel. Hangya szaladt megszokott útján, csápja közt fehér tojással. Megtévedt a nyílhegy vonalán, aztán csapásra lelve, ment tovább. A zuhogó hangjai idáig hangzottak. Előtte a kis folyó öböllé duzzadt, majd a fodrok átbucskáztak a zsilip zöldmoszatú tetején, a rozsdás haj,tőkar mellett. Aztán, mint egy igazi vízesés, hullottak alá, szivárvánnyá törve a napsugarakat. S lent a kocsiúitnyii betonvályúban, egy lódulásinyit szaladtak, hogy végül, a kis tóba jussanak. A Sió. Így nevezték, bár semmi köze a Balaton mel- lléki tekintélyes névrokonához. Ahogy a jó idő beállott, ide jöttek fürödni a község gyerekei. Kökény bokrokkal szegélyezett nyárfaisor mellett vezetett a keskeny út. Hányszor rúgták itt a port, glott- gatyásan, farzsebükben csúzlival, s jó kavicsokkal. — Látod azt — pisszent rá Tamás. — Azt a kékszárnyút ... Ézsiás már nyúlt a zsebe fellé, hogy kellő kaviccsal tán birtokába jut a szép tollaknak. — Várj... tán kikaikuk- koija, meddig élünk... S a madár, mintha csak erre várt volna. Kitátotta csőrét, verdesett párat szárnyával, s aztán áthatóan mint a tiszta visszhang, csendült hangja. — Az enyém — mondta gyorsan Tamás, és számolta. — Egy, kettő, három ... — s közben nyomatékül, szedertől színezett ujjait hozzá nyitotta. Húsznál el- vigyorodott, és amikor harmincötig jutott, nagyot ugrott örömében. A madár felreppent, s messze szállt a bárányfelhős, szikrázó ég alatt.-— Minek örülsz, az csak negyvenhét — mondta Ézsiás, s közben azt bánta, hogy nem volt elég ügyes, és magának foglalta volna a kakukk szavát. — No, és nem elég az? Nagyapám harminchárom volt, hogy elesett a háborúban. Aztán nézd meg a tiéd, milyen öreg. Csak ül és pipázik, meg köpköd, s haj- kurássza a legyeket... Minek annyit élni! Mintha tegnap lett volna, úgy cseng vissza a fülébe a hetyke mondat. „Minek annyit élni !” Ki gondolta volna, hogy a kakukk jóslata így beválik. Akkor semmi másra nem volt gondjuk, mint hogy kijátsszák a csőszt és megvámolják az epreseket, és a gyümölcsfákat. Jó piros gilisztát találjanak a trágyadombon, mert arra kap a domolykó a zuhatag forrásában. S minél magasabbra rakta a szarka a fészkét, annál nagyobb dicsőség volt kiszedni. Mert a szarkafészek különleges vár. Mindenféle kincset rejthet magában. Aranygyűrűt, medaliont. Az a madár szereti a fényeset, és ha teheti, elcseni s repül vele fészkébe. Hát ezért volt nagy becse a szarlkafészeknek. Bár az is igaz, jó párat kiforgattak, de tisztesség ne essék, a rászáradt madárürüléken kívül mást nem leltek. De a kincskeresés izgalma fogta ell őket ha egyet megpillantottak, és előre sorsot vetettek, kié a zsákmány. Így telték a gondtalan Sió menti nyári napok. A zuhogó moszatos teknőjében, lábszárig érő vízben csúsz- káiiitak, s ha hanyatt vágódtak, legfeljebb a könyökük bánta. De ki törődött azzal? Hisz tele voltak varakkal, tüskenyomotokal. Talpuk vastag volt az állandó mezítláb járástól. Amikor évnyitóra fel kellett öltözni és lábbelit húzni, hát mintha a középkori kínzókamra spanyolcsizmáját kényszerítették volna magukra. Az öböl partján agyagos sár termett. A folyó menti füzekről hajlékony vesszőket vágtak, aztán két csoportra oszlottak. ' ■ ők mindig egybe kerültek, a Hosszú utca volt a hazájuk. Szemben a Gor- nyemáie gyerekei. Golyókat gyúrtak a partoldalban, a vesszők végére tűzték és úgy hajították, mint a parittyát. Ha az valakit eltalált, különösen a nemesebb tájékán, biztosan elment a kedve a további játéktól. Ézsiást is homlokon vágta egy. Azt hitte, az agy- veleje loccsan ki. Szeme, szája tele lett, orra vérzett és nem látott. Tamás mosdatta ki. Aztán, mert a gor- nyemáli gyerek látványosan adott tanúságot káröröméről, hát beverte az orrát, hogy neki is legyen mit tö- rödigetai. Hogy múltak el ezek a gyermekévek? Tűnő idő kapta kötényébe, s szaladt véle tova. — Állj a bőrre barátom! A kis heverő előtt volt az üilepnyi birkabőr. Ez volt a pódium. Ez volt ifjúkorunk színpadé'. Itt hangzott el Ady és József Attila. Tamás ahogy mondta A Dunánált, valóban, mintha férfiasodó arcán magyar és romáin, s ki tudja, hány s miféle náció jövőt áhító, bizakodása tükröződött volna. De a kapuk zárva maradtak. S jöttek a hétköznapok. Lustán, egyformán, ifjan, megöregedve. Mi negyvenesek vagyunk, a lekésett nemzedék. Akik mindenből kimaradtunk, pedig mi voltunk a Nagy Generáció. S nem tudhatunk mást magunknak, mint 68-at, s már ezt sem érti mindenki —gondolta Ézsiás, miközben tekintete követte a kis hangyát, amely -fel, mind magasabbra kúszott. Parányi testének szédítően sokszorosára. Az a szív, amikor Tamás ide véste — fehér nedvet csorrant. Gyöngyözött, s fekete nyomot hagyva gördült lefelé. S akkor az út felől szétnyílt a bozót. Megjelent a lány. Kék szeme nevetett, szöszike haja repdesett arca körül. — Hát ide bújtatok? Mit vétett az a fa, hogy megvésted ... összenéztek. Tamás bizonytalanul nyújtotta a kést, de Ézsiás megrázta fejét. Neki kellett volna bevésnie a G betűt. S tudta, most már mindörökre elmarad, hisz itt a lány, közös szerelmük, hogy árulhatnák el neki. — Téged ki hívott — mondta tettetett zordsággal, miközben benyáilazta ujját, 6 szúnyogosípéseit gyógyíthatta. A lány megállít a fa előtt, tán meg se hallotta. Nézte a szívet, aztán Ézsiás felé fordult. — Jönnöm kellett. Hiányoztatok nekem... — Na menjünk.— szólalt meg lemondóan Tamás, s ő is tudta, a lány nem miatta vágott át a Sió menti bozótoson. Ézsiás lassan megkerülte a fát. A levelek rozsdabarnán hullottak, szép volt az ősz. Ökömyál libbent a kéka szélű kis folyó felett, és a nap úgy sütött, mint nyár elején szokott. S ekkor a távolban, mint különös természeti csoda, megszólalt a kakukk. Ézsiás megállt, nem akart hinni a fülének. Aztán önkéntelenül számolni kezdett, és úgy nyitotta hozzá ujjait, mint egykoron barátja. Az ötödik után abbahagyta. Belül megremagett, mintha egy jeges kéz kúszott volna szíve felé. Légszomja támadt, megszédült, megkapaszkodott egy vékony égerfába. Homlokát kiverte a hideg veríték. Mélyeket lélegzett, a rosz- szuilét lassan múlott, s mire a kakukk abbahagyta, vége lett. — Hát így van — mormogta maga elé. — Te túl vagy már, Szent Péterrel parölázol. S .ha mérnek ott jó fajta kadarkát, biztosan támaisiztod a baráztatta pultot. Szívod cigarettád, s fél szemmel kacsintasz a pul- tosdánynak, bár legyenek giödröcskéi Murilló ecsetjei nyomán. Teszel a bőrre, a nagy fogadalmakra. Csak foglald magad mellett a helyet, barátom... Az est leszállt. Gyúladoz- tak a csillagok, pára telepedett a tájra. Hamar sötétedett. Az idő hidegre vált. Vége az őszi ragyogásnak, a nyarat idéző napsugárnak. A hold udvara nagy, hűvös lesz az éjszaka. Autójához ment, gyakorlott mozdulattal talált a zárba, s ült a vezetőülésbe. Arra gondolt, valamikor karikát hajtottak erre, s talpuk nyomán párzott az út. Manapság nem látni ilyet, s maga se gondolta volna egykoron, hogy autójával jár majd ezen az úton. Csák egy volt a községben, az is csak néha, vasárnapon gördült nagy durrogásokkal, hordozva a pocakos körorvost. Mart hétköznap csézá- jával s a szmkévél járt a doktor úr. S ők, ha benzingőzt eregetve mobiljával előttük elhaládt, futottak utána az utolsó házsorig, kívánva szerencsés utat s — maguk közt — válogatott diisznóságokat A motor halkan felzümmögött. Bekapcsolta a világítást, elindult. Kiért a műútra. A lámpafényben egy alak állt, kezét feltartva. —Uram, nem tudna segíteni? Az indexem nem jelez és itt állok látja, pedig sürgős az utam. É zsiás jobban szemügy- ‘,re vette a nőt. Akár lehetne G is. Hisz az idő annyi ráncot faragott arcukra, hogy már meg se ismerik egymást, hacsak össze nem simulnak, és a szívdobbanás nem ad eligazítást. Megrázta fejét. •— Sajnos nem értek hozzá, de szívesen elkísérem az első szervizig. A nő bólintott. Arcán mosoly suhant. — Köszönöm — mondta. Ézsiás amikor újra indított, emlékezetében az arc után kutatott. S mái- esküdni mert volna rá. Grize.1 követi, s járt azért ezen az úton, mi őt erre hozta. De nem fékezett, csak kettő rövidet dudált, hogy a szerviz kapuja elé értek, és hajtott tovább. — Jobb ez így barátom. Te értesz ott, a sarkcsillag alatt — sóhajtotta, és a gázpedálra taposott. A mutató 100 km/óra fölé szaladt, s az út vészesen fogyott, a szembe semmi fátyoléba. Az 1905-ben elkészült, majdnem 55 évig épített Bazilika épületének homlokzata az évek során erősen megrongálódott. A Fessier Leó tervezte szoborcsoportok, így például a homlokzaton található két angyalfigura teljesen lepusztult. A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat szoborkészítő műhelyében készítik az eredeti figura maradványai alapján az új angyalokat. Előreláthatólag augusztus végén kerülnek fel eredeti helyükre. MTI-fotó: Cseke Csilla UJKERY CSABA Két infarktus között Száz éve születeti De Chirico A szürrealizmus olasz mestere A századforduló, a századelő izmusoktól forrongó világában Itáliában indult útjára az a karrier, amely megteremtette a szürrealista festészetet. Az éppen most száz esztendeje, 1888. július 10-én született Giorgio De Chirico ugyan később metaforikusnak nevezte azt a módot, amellyel vásznait benépesítette, de ugyanazokat az álomvilágából származó elemeket mutatta fel, amelyeket a szürrealisták továbbfejlesztettek. Tanulmányait Athénben kezdte (apja Polermóból költözött Görögországba), majd Münchenben folytatta, ahová az általa nagyrabe- csült német romantikus festők (elsősorban Bödklín) vonzották. Az akadémiát elvégezve visszaköltözött Olaszországba, Torinóba, majd Firenzébe, ahol első, jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető képeit festette. Műveit Párizsban mutatta be, és mindjárt nagy sikert aratott velük. Elnyerte Picasso elismerését, Apollinaire barátságát. A költő a kor legmegdöbbentőbb festőjének nevezte De Chiricot, aki látnoki portrét festett Apollinaire-ről, golyó ütötte mély sebbel a homlokán ábrázolta őt. A világhírt művészetének fő korszaka, az 1910-es, 20- as évek hozták meg számára: a szigorú perspektívával festett városképek és csendéletek, amelyeknek gyakori szereplői a „manichinik” a félig ember, félig próbababák, és a mértani elemek. A tárgyak szokatlan összekapcsolásával titokzatosságot és nyugtalanságot sugalló műveken a tér mágiája uralkodik. Mario de Michel! szerint „az olasz klasszikus és 19. századi építészet emlékeiből születik ez a művészet, a fénylő és kiegyensúlyozott abszurditás légkörében. Magányosság, csönd, távlati rések, elképzelt terek, a sima kövezetre vetődő, tisztán kivehető árnyékok, sötét kapuk, antik tetők, pontosan körülhatárolt tömbök, magányos szobrok láthatók ezeken a képeken, és néha az élet valami jele is. Egy kislány, aki karika után szalad, két átsiető férfi, a távolban haladó vonat; de az élet -minden emléke*tetőjelé mintha bizonytalan lenne, olyan kitapinthatatlan fátyol fedi, amely elválasztja a világ többi részétől. Ilyen levegő árad De Chirico képeiből, rejtélyeiből, mélabúiból, tornyaiból”. Egy 1914-ben írt tanulmányában De Chirico így fogalmazza meg elveit: „a fontos az, hogy a művészeA tengerészek kaszárnyája Bútorok tét mindenekelőtt attól válasszuk el, amit eddig ismeretanyagként felhalmozott magában, minden eszmét, minden jelképet félre kell tenni.” De Chirico festészete igen nagy hatással volt kortársaira, például Max Ernstre. Olasz tereinek varázsa az irodalmárokat is elbűvölte. Eluard verset ajánlott De Ohiricónak, és 1933-ban a szürrealisták égy csoportja egy korábbi képét választotta követendő példának. Miközben De Chirico sikert sikerre halmozott, technikai kísérletezések foglalkoztatják. A régi mesterek színvilágát tanulmányozandó, Raffaello, Michelangelo, Botticelli képeit másolta. S bizonyára ez a kísérletezés, múltba mélyedés lett az oka festészete gyökeres megváltozásának. A 20-as évek utáni műveit romanti-, kus klasszicista elnevezéssel illeti a műtörténetírás — festői mozgalmasságuk és antik tematikájuk miatt. Arrÿkor 1924-ben újra visszatér Párizsba, a szürrealisták ugyan mesterükként üdvözlik, meghívják első kiállításukra, ám De Chix’ico ekkor már messze eltávolodott az általa teremtett’irányzattól. Hét évtizedes alkotói pályája során több mint négyezer festményt és ennél több grafikát készített. Első korszakának nagy sikereit soha nem ismételte meg. Csak az akkori témákat. dolgozta fel újra, meg újra. Késői művei romanti- záló, meseszerű, sokféle stílust egyesítő kísérletek. Foglalkozott díszlettervezéssel (a Svéd Balett és az Orosz Balett számára), irt egy álomregényt (Hebdome- ros, 1929), számos publicisztikai művet, művészetelméleti tanulmányt, és 1955-ben közzétette önéletrajzát.
