Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. júliu? 30., szombat Somogyi Néplap CZAKÓ GÁBOR A király nem meztelen Testes, sötét öltönyös, rutinosan mosolygó férfi nyújt kezet alacsony, kék nadrágos, fekete inges fiúnak. A háttérben rokokó kastély kocsi- fölhajtója, újra telepített gyöp, puszpángok, ciprusok. A kompozíció szemlátomást montázs: árulkodik a két figura körül az olló szögletes forgolódása. A kézfogás eszerint másutt történt, nem ebben a verőfényben, hanem talán éppen a kastély valamelyik újrafestett termében, ahol cigarettafüst bodorodott és pezsgőspoharak csilingeltek, és szép lányok adták a férfi keze ügyébe a díjat, amit az a fiúnak az előbb átadott. Vagy át fog adni hamarosan. A jelenetben ez teljesen mellékes. A fiú úgyis megkapja, amit nyert, az öltönyös pedig nem a magáét adja, nem is tesz úgy, mintha. Tudja ezt mindenki. Az öltönyös mosolyog, mint vadász a zsákmányára. Győztesen? A zsákmány elejtve? Erős kezén a fényképezés minutumában megfeszültek az inak. Szorít. Férfiasán és keményen, ahogy hivatásos kézszorító mi voltához illik; határozottan van benne szakmai tisztesség. Az alkalomra szépen fölöltözött, öltönyét szabó varrta délceg méretére, haja gondosan ápolt, szakálla frissen borotvált, fogai éppen mosolyhoz valók. Intelligens jelenség. Leplezné sportossággal, de átüt a rá- menőssége. Mozdulatának lényege: belemarkolni a kék nadrágos fiú világába. Vájkálni benne, megragadni. Birtokba venni, rátenni a kezet, kitapintani, megismerni. Nem elvenni — egyelőre —, mert ki tudja? Határozottan, de semmiképp sem erőszakkal, inkább barátságosan mosolyogva, a díj az asztalon, kis borítékban, kecses csomagban, talán dobozkában: arany-, ezüsthuszár, vagy briliánsgyűrű, ha pénz, akkor jancsibankó helyett igazi, amit még a Nemzeti Bankban is annak tekintenek. A benyúlás tehát sikeres. Miért ne, ha egyszer ki van fizetve? Innen az öltönyös magabiztos derűje, vadászi elégedettsége, ö csak tudja. A kék nadrágos fiú enyhe mosollyal néz maga elá, kissé lefelé, a másik szolid tokájára, vagy még lejjebb, a nyakkendő bogjára. Ott elég, megtorpan : nem akarja megbántani. Így is elég nagy a baj. Rögtön kiderül. Ű sem először fog kezet, és szakmája szerint titkos tudomány beavatottja. Költő, sakkozó, esetleg építész, aki most nyert meg valami nagy versenyt, pályázatot, díjat, ezért kényszerül tűrni oly kínosan régóta az öltönyös férfi jobbját. Rajta nem múlik, ö szívesen engedné benyúlni, hiszen amit ő csinál, az teljesen nyilvános, soha semmit el nem titkolt, és munkájának veleje éppen az, hogy amit tesz, gondol, fölfedez, azt napvilágra hozza. BárEgy kép leirata csak mások is látnák és értenék! Felelőssége súlyos, de nem tehet semmit. Arról végképp nem — mosolyában ott a tétova pardon —, hogy nem engedheti be az öltönyöst. Szomorú. Az nyúl, szorít, markol, nyomul, de keze, húsos marka a semmiben. Már belevörö- södött az erőlködésbe, de amit el akart csípni, az kiszaladt az ujjai közül. Szőke, fehéresszőke szemöldöke biztat és kérlel: Na? Na, ugye! Igazán?! A fiú szeme félig lehunyva. Nem tehetem. Nem rajtam múlik. Hiába. Szégyelli magát, mert a helyzet, napnál világosabb, hogy a helyzet abszurd. Hogyan magyarázza meg? Ö? Annak, éppen annale, akinek magától kellene tudnia? Az öltönyösnek kellene lennie a beavatottnak, neki kellene ismernie a kövek, a huszárlépések, a szavak titkát, vagyis az uralom működésének rejtett és valóságos természetét, a szertartásokat, amik a dolgokat fölemelik, a kultuszokat, amelyek elviselhetővé teszik 'az életet, az átváltozásokat, vagyis az erők forrását. Éppen erre nincs remény. A magabízó öltönyös semmiképp nem akar engedni abból, hogy ő nagy, ő hatalmas, ő erős, és amit akar, amibe belemarkol, azt megszerzi, az az övé. Mit fog szerezni? Mit fog megmozdítani, ha annyi bátorsága sincs, hogy kicsi legyen, mint a pironkodó költő vagy építész? Vagy ha uralomra vágyik, akikor még kisebb, még gyengébb, a kék nadrágos vékonycsont öcsikéje? Ezt sohasem fogja fölajánlani. Egyáltalán: önmagából soha semmit. Aranyból rakott Eiffel-tornyot, hadseregeket, nemzedékeket szívesen. Holott a kormányzás művészete a kicsinység volna, a gyöngeség, a személyesség: éppen olyan vagyok, mint ti, ugyanaz vidít, ugyanaz fáj. Hogy megtenne-e bármit, ami nem áldott uralmának fönntartását szolgálja, ki van zárva. Képtelenség. Ennél jobbat ő el sem tud képzelni, nem is akar. Ebben a térben nincs, ide nem is illik nálánál súlyosabb egyéniség. Nem is volt soha. Se a rokokósárga kastélyból elmúlt báró, se a bárónál is előkelőbb főkomornyik. A fiú mosolya szomorú. A főkomornyik szolga volt, és tudta, hogy kút ural; ez úr, és nem tud semmit. Arról sincs tiszta fogalma, hogy kinek a kezét szorítja. A gallér hófehér csíkja fölött a nyak, a tarkó fényes, nedvesen csillog rajta a vaku fénye. Az alattomos izzadtság. Rohadt egy helyzet! Ott az erő a gyönyörű öltönyében, SOMOGYI — ZALAI KIÁLLÍTÁS Somogyi és zalai képzőművészek közös kiállításon mutatko znak be Fonyódon a Nyári Galériában. Képünkön: Szabolcs Péter „Bölcső" című szobra és Rétfalvi Sándor domborműve, a Stációk (részlet a sorozatból). A televízió jövője és semmit sem ér. Vasmarka árva verssort, fél rímecskét. egy árnyékos költői képet se fog tudni zsákmányolni ; a fölfedett sakkok, a királynő- áldozatok és a huszárátvonu- lások értelme is rejtve marad előtte, nemkülönben a kémények, a padláslik, a mestergerenda titka. Mi lehet vajon a trükk? Ezt kutatja a mosolyba csomagolt kérlelő pillantás és a kelleténél némileg hevesebbre sikeredett kézszorítás, melyet alkarjának gyors kimerevítésével fékezett le. Az utolsó pillanatban, háTistennek, mert a mostani idők nem olyanok. Ügy nem szabad, hogy Toppantani, morzsolni, amíg ki nem derül az igazság. A módszer annak idején eredményesnek ígérkezett, de mégsem vitt semmire: az összes közvetlen és hatalmas hasznai elenyésztek, mihelyt össze kellett volna adni őket. Tíz meg tíz az húsz, meg száz meg száz az kétszáz- húsz, meg ezer meg ezer az kétezer-kétszázhúsz, meg milliárd meg milliárd az ... Hát igen. Százszor utána lett számolva, mégis nulla és nulla! Megfoghatatlan! Többre vezet talán a tüntető engedékenység. A ki- tünítető engedékenység például az ilyenekkel, mint ez a kék nadrágos, bársonyinges kölyök. Tudja a trükköt, tudja jól, csak mórikál, kéreti magát! Az öltönyös szinte ráhajol, vörhenyes tarkója ragyog: na? Mi lesz? Mondjad már! Ott van, láthatjátok. Na, ne viccelj már, öcsi ! Ennyi. A húr tovább nem feszíthető. Az öltönyös mosolya nyájas, életes, ahogy mondani szokás, még őszinte is annyira, amennyire a helyzettől telik. Már érik benne az elhatározás: türelmes lesz. Talán majd máskor. El fog jönni az az idő. A kitüntető engedékenység előnye a rugalmasság. Nem kell folyton győzni. Egy csatja még nem a háború. És különben sem én vesztettem. Én ugyanis itten hivatalos minőségben. Érted. Én és te, mi, személy szerint attól még, sőt, annál inkább. A kék nadrágos érti, hogyne, és mosolya még szomor- kásabb. Hivatalos minőségben. Vagyis nem egészen, hanem csak részben. Ameny- nyiben az ember minősége hivatalos, annyiban ő maga semmilyen. Az ilyen minőség meg az olyan minőség és az amolyan, és ezer és egy minőség végösszeg a nulla. Hivatalos minőségben annyit tesz, mint sehogy. Ezért nincs benne rettegés a vasmaroktól, és ezért nem hatja meg a kitüntető engedékenység sem. Csak zavart, szemérmes, tart a botránytól, hátha kínos helyzetbe kerül a fényképész, a körben álló tanúk, akik mögött ott lappanghat a szabómester is: valami rejtett zugból figyel izgatottan. Pedig ő kiváló munkát végzett; mit tehet arról, hogy az öltöny üres? Néhány évvel ezelőtt, amikor a műholdas tévéműsorok még csak távoli konkurenciának látszottak, elhangzott már illetékes és kevésbé illetékes helyekről: a Magyar Televíziónák föl kell készülnie a versenyre. Jó ideig csak mondogattuk, írtuk: közel a kihívás, valamit tenni kellene. Aztán, amikor már itt volt a „nemzetközi szórakoztatás” (egyelőre) három csatornán is, kiadták a jelszót: a versenyben csakis a nemzeti televíziózás hozhat nekünk sikert. S ebben sok igazság volt — van. Mert nékünk valóban az az érddkes, az a fontos, ami velünk, életünkkel, létünkkel kapcsolatos. Ami klasszikus és mai irodalmi-művészeti értékeinket mutatja fel a képernyőn. Ami nekünk és rólunk szól. Ami múltunkat, jelenünket és jövőnket idézi politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból. Aztán a vártnál hamarabb jött a kihívás. A Sky Chanel, a Super Chanel és a TVS programja ontja a krimit, a scifit, a westernt, a sportműsorokat, a sikerfilmeket, a pop- és rock-koncerteket, szóval a könnyű szórakozást. Magyarországon a közönség feltétlen érdeklődéssel, kíváncsian fogadta az „égből jött” műsorokat. Egyre többen szereltetnek fel parabolaantennát, egyre többen tartanak igényt a többféle választékra. No, de mit tett a mi televíziónk, hogy versenyben maradjon? Egyesek szerint semmit se kell tennie — ez van, itt magyarul beszélnek, ehhez nem kell külön antenna —, ezt kell szeretni. Am szerencsére vannak, akik a jobb későn, mint soha elvét alkalmazva, legalább most akarnak tenni valamit. Az külön szerencse, hogy éppen a tévé felelős vezetői is az utóbbi nézetet vallják. Tény, hogy nincs az az izgalmas kalandfilm, amely felvenné a versenyt egy dokumentumműsorral. Aligha volt nézettebb műsora televíziónknak, mint a pártér- tékezletről szóló közvetítés, mint a csernobili katasztrófáról tudósító dokumentum- film, mint egy-egy fórum, mint egyik-másik gazdaságipolitikai műsor. Csakhogy az ember szórakozásra is vágyik, kikapcsolódásra, elandalodásra vagy éppen némi izgalomra, sokkra. És akkor aki teheti, átkapcsol a műholdas műsorra, meg az osztrák, jugoszláv, olykor még a szlovák tévé adására is. Nem mintha a hazai kínálatban ne találna olykor felüdülést, művészi katarzist. Olykor. Kivételes alkalmakkor. De nem ám főműsonidőben, hétvégeken, este nyolckor. Akkor, amikor még nem ért haza az ember a munkából, amikor már holtfáradtan beesett az ágyba, amikor az egyesen fo- cimeccset közvetítenek vagy amikor a krimire szavaz a család. És legföljebb utólag, a kollégáktól, a villamoson, a kritikákból tudja meg: valamit elmulasztott. Külföldi televíziókban (szocialista országokban is) a műsorszerkesztés szakma. Tudományos mérlegeléssel sorjázzák egymás után és mellé a műsorokat. A közelmúltban új művészeti főszerkesztő — Érdi Sándor — kapott megbízatást a televízióban. Olyan helyzetben, amikor a kevésnél is kevesebb pénz, technika jut a televízió művészeti műsoraira. (Évente 250 millió forintot fordítanak tévéjátékok, tévéfilmek készítésére. A Szomszédok című sorozat ebből 40 milliót visz el, miközben egy-egy tévé- filmre 4—4,2 millió forint marad. S az elmúlt 6—8 év alatt az elkészült tévéjátékok száma 70—80-ról 50-re csökkent.) Védekező-visszaromló helyzetben van a kultúra a tévében is, csakúgy, mint az élet más területén. Országos jelenség, hogy a kultúra, a művelődés a társadalmi érdekszférában háttérbe szorult. A művészet ellen hat a felgyorsult életforma, az anyagi gondok sokasodása — családban, közösségekben és országos méretekben is. Ám mégis — vagy éppen ezért — most nagyobb szükség van a televízió kultúrateremtő, -terjesztő, értékőrző szerepére, mint valaha. Felröppent a hír, hogy a tévé második programja a közeljövőben „átváltozik" kereskedelmi csatornává, amolyan állandó MTV-plusz műsorrá. A hír, amely a tévéhíradóban is elhangzott, félreértésen alapult. Szerencsére. De amíg ki nem derült, szakmai körökben fölöttébb nagy felháborodást Okozott. S ezt jó jelnek tekinthetjük. Akár művészi hitvallásnak is. Valóban ijesztő lenne, ha a Televízió elmenne az olcsó szórakoztatás irányába, ha feláldozná idejét, energiáját a mindenáron való pénzszerzésért. Mit tehet a Televízió, ha kevés a pénze, és mégis vállalnia kell a kihívást? Semmi esetre sem azt, amit némelyek javasolnak, vagyis hogy nem kell tudomást venni a versenyhelyzetről. Semmiképpen sem mondhat le — más egyebek mellett — művészetiműhely-szerepéről, írókat, rendezőket orientáló feladatáról. Versenyezni kell, a nehezebb körülmények között is jobban építve a meglevő szellemi tőkére. Azokra a televíziós alkotókra, akik olykor felragyogtatják tehetségüket a képernyőn. Kádár Márta SZIRMAY ENDRE Meddig jutottunk? Megismerted-e már a magányt, hozzáedződtél-e a harchoz ... ? elég messze mentél el tőlem, 'megérkeztél-e önmagadhoz ... ? Az én csöndem csupa üszkös seb, az én harcom .— engesztelődés ... emlékeidet el ne prédáid, oldódásodat védje kötődés! Időkör GsükSómról — lecsatoltam az órám, időm bűvköréből könnyedén kilépek ... pillantásodtól leomlanak a tornyok és belém zuhannák a messzeségek ... A PROSKIN A fcjuc Csizsikova, a laboratórium munkatársnője Jciiratott az egyéb irodaszerekkel együtt egy fejszét is. A főnök nem nézte meg az utalványt csak aláírta. ,S aláírták a gazdasági |hivatalban is. A raktáros, az öreg Csűr- kin azonban természetesen észrevette, és fölháborodva lobogtatta a papírt: — .Mi ez? — kiáltotta mérgesen. — Minek az a fejsze? És honnan veszik, hogy nálam ilyesmi hever a polcon? És minek az magának ... Talán fel akar valakit aprítani vele? A főnök \magához hivatta Csizsikovát. — Mit művelt velem? — toporzékolt. — (Mi a csudának kell magának fejsze? — Csak kell... — bigy- gyesztette el az ajkát Csizsikova. — És ne kiabáljon! — Bocsánat... — fújt visszakozót a főnök. Csurkin panasza eljutott a gazdasági igazgatóhoz is. — Hallgasson jde — kezdte idegesen. — Talán elment az esze, hogy ilyesmit kér? De akár elment, akár nem, fejszét nem kap! Csizsikova titokzatosan elmosolyodott. Az igazgató kissé elbizonytalanodott. Mindenesetre, odébb tolta az íróasztalon a hamutartót. — Talán valaki megbántotta? — kérdezte. — Hogy is mondjam ... — felelte Csizsikova. — Például én most itt állok ön előtt... De ha, mondjuk, egy fejszével jöttem volna, bizonyára hellyel kínálna. — Foglaljon helyet — mondta gyorsan az igazgató. Aztán meggondolta magát. — Vagy nem. Menjen! A fejsze híre villámgyorsan terjedt ,az intézetben. Eleinte mindenki csak nevetett rajta, aztán elkezdtek gondolkodni. ;Elsőnek Ahap- kin technológus: — Csizsikova elvtársnő ... — szólt az irodába lépve. — En a múlt évben tíz rubelt kértem tőled kölcsön. Visszahoztam egy kis csokoládé kíséretében... — Ne haragudj! Ahapkin után a szervezési részleg vezetője kopogtatott be. — Hm ... — kezdte zavartan. — Hány éve is dolgozol nálam, Csizsikova? Ideje lenne egy kis déli üdülésre elmenned. Írd meg a kérelmet; aláírom... — Csizsikova .elvtársnő — kezdte az igazgató, amikor magához hivatta —, foglaljon helyet. A közvetlen főnöke prémiumra javasolta jó munkájáért . . . S a kartársak, munkatársak áradata egész nap szünet nélkül tartott. A munkanap végén barátnője a szomszéd részlegből elragadtatással kérdezte: — Hogy sikerült ez neked? Csizsikova elmosolyodott.. — Tudod ... — mondta ,—, e9V fejsze, különösen, ha az irodai, nagyon jó önvédelmi eszköz. Azt az embert, akinek fejszéje van, jobban becsülik ... Fordította : Antalíay István
