Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-23 / 175. szám

1988. július 23., szombat Somogyi Néplap TÓDOR JÁNOS LIBEGŐ Zita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt, akár egy puha kismacs­ka. Orra tövén apró szep- lőcskék, rövid, oldalra fésült szőke frizura; zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyöké. De hát vég­tére iis még kölyök volt. A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste. Vasággyal együtt negyvenöt kiló, ahogy múlt- korjában a kórházi viziten annak a jóképű kis nőgyó­gyász dokinak válaszolta, amikor felvételkor a testsú­lyáról érdeklődött. Imádta a szállodákat, s mi tagadás, az utóbbi időben nem lehetett oka panaszra. Már lassan egy éve, hogy szökésben volt az intézetből; hiába is keresték, a „nagy­faluban” ugyan sohasem akadnak a nyomára. Most éppen alig várta már, hogy elnyújtózhassék a tengerkék fürdőkádba, arcát belefúr­va a fürdőhab illatos sem­mijébe. Egyelőre még vár­nia kellett, hiszen a férfi foglalta el a fürdőszobát, fütyörészve borotválkozott. Zita kedvelte az ápolt fér­fiakat. Esetükben biztos le­hetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bán­nak vale. Unta már a drasz­tikus, piás csöveseket, a zöldövezeti hálózsákos éjsza­kákat, amikor is gyakran azt sem tudta, ki fekszik mel­lette. — Kiviszel a Vidám Park­ba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsöl- gető alsónadrágos-atlétatri- kós, hatvan körüli férfitől, aki miedőtt még válaszolt volna, az ágy szélére tele­pedett, és jellegtelenül ko­pasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy kivi­szem az én szöszi kis móku­somat — gügyögte az a bili­re kéredzkedő kétévesek hanghordozásával. Zita or­rát megütötte a Pitralon kis­sé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna arrébb húzódni, rágyújtani egy ci­garettára, de a férfi már a trikója alatt kotorászott, ke­zét lassan csúsztatva végig a lány hasán. Miközben a férfi lihegve iparkodott, Zitának Petya jutott az eszé­be, akivel nyolc évig ugyan­abban az intézetben nevel­kedtek, mégis csak egy szö­kés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja bekaszlizták Aszód­ra, mert Zita miatt megver­te Gézát, az ügyeletes neve­lőt, amikor az rajtakapta őket. Zita akkor érzett elő­ször valami, a testiségen túl- mutatót a fiú iránt; először verekedtek érte. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából kilé- . pő lányt. Zita magára terí­tette farmerdzsekijét, rá­gyújtott, és megkérdezte a férfitól, hogy akkor mikor és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapodtak meg, a hullámvasúinál. A férfi, egy vidéki válla­lat főosztályvezetője a mi­nisztériumba sietett; Zitát a Vidám Park bejáratánál tet­te ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz bü­fébe, hogy igyon egy kávét. Unottan kavargatta a lan­gyos löttyöt, amikor egy fe­kete bőrű fiatalember szólí­totta meg. Raul kubai artista volt. Konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében levő térképre mutatva kérte Zitát, hogy kalauzolja végig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mind­össze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a városban. A Citadellán ebédeltek, és Zi­ta roppantul élvezte, hogy izmos, mókásan gesztikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jófor­mán érintetlenül vittek visz- sza a pincérek. Raulra ne­héz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több : csöppet sem volt rámenős, még csak a lány kezét sem fogta meg, amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A libegőn jutott eszébe a kopasz kis pasas, aki bizto­san ott várja a hullámvasúi­nál, s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egyéb­ként este fellépése lesz, sem­miféle közeledést nem muta­tott irányában. Mindegy, gondolta Zita, ha minden kötél szakad, legföljebb felhívom Egont, a Nirvánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szenvedett hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi idő­ben viselkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran -aludt nála Zita, amíg ő az éjszakában dolgo­zott. Késő délután volt. már, amikor visszatértek a cir­kuszhoz. Raul bátorítóan in­tett neki, hogy kövesse. Ol­dalt, a rácsos kocsikban tig­risek acsarkodtak egymásra. Az artista egy utánfutóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bakokat tettek a helyükbe. Odabent villany- kályha duruzsolt, s a szűk, molyhos plédekkel letakart heverőn tejfehér bőrű, rö­vid, barna hajú lány ült tö­rökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából láncon függő kari­kagyűrűt húzott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zitának a margaréta jutott rögtön, eszé­be, megsimogatta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti elő­adásra. Zi ta a délután maradék ré­szét a Vidám Parkban töl­tötte. Még a ciklont is meg­kockáztatta, holott máskor sohasem mert fölülni rá, de most valahogy annyira sza­badnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mu­latság volt, s Zitát szokat­lan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetállító trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mel­lett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és felsé­tált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó, a behemót ajtónálló nagy nehezen megkegyelme­zett néki, és ingyen been­gedte. Odabent éppen szünet volt, s a videó képernyőjén Bruce Lee verekedett buta képű hongkongiakkal. Fel­nézett a galériára, hátha is­merősbe botlik. S valóban, Pulyka, a himlőhelyes arcú, színes göncökben virító „di- gó” vigyorgott rá az egyik asztaltól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos? — kér­dezte gúnyosan vigyorogva. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kí­vül még két kávébarna, ba­juszos figura darvadozott. — Nincs kedved bedobni magad, szépségem — fordult ismét hozzá a „digó”. — Tö­rök testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elnézem őket; egy kis hancúrozásért bármilyen áldozatra képe­sek ... — hadarta egyszusz- ra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykujját föl­emelve, a férfiak felé bemu­tatta a biztos siker egyezmé­nyes jelét. Pulyka a stricik legaljá­hoz tartozott, Tio de Zitának túl sok1 választása nem volt, hiszen még meglehetősen éretlen árunak számított a placcon. Többször elhatá­rozta, hogy szól Egonnak, s az majd kikészíti ezt a sze­metet, de aztán sohasem volt hozzá elég bátorsága; félt Pulyka bosszújától. A lá­nyoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt be­mondta az unalmast, pengé­vel dekorálta ki, a lázadókat pedig folyton sósavas „arc­pakolással” fenyegette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtak egy húsz­márkást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé le­szel — mondta Zitának a strici. • A kőbányai kamionparko­lóban mindössze három jár­gány árválkodott. A törökök befűtöttek, a lány pedig jó­korákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette kö­rül; agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyag baba. A férfiak a körülmények­hez képest egészen normá­lisak voltak, nem követeltek „lehetetlent”. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, ami­kor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök először a törököket igazol­tatták, vele csak azután fog­lalkoztak. Tehetetlen dühé­ben sírva fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jöttment koszadékkal össze­adod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, közömbös hangon bökte, ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam mondani magam­ban ... Szent István és kora Kiállítás a Széchényi Könyvtárban Vajon milyen lehetett Szent István, államalapító királyunk? Szelíd arcú, vagy nagyon is zord, szigorú vagy nyílt tekintetű, dús szakállú öregember, vagy robusztus termetű dalia? Az ábrázolá­sok, leírások ilyennek is, olyannak is festik. Egyetlen korabeli ábrázolása — a pa­láston levő — nem sokat árul el vonásaiból. A későb­bi korok rajzai, festményei — még a Kálmáncsehi Kó­dex gyönyörű Szent István miniatúrája vagy a Thu- róczy-ikrónika festői leg is megkomponált illusztrációja is — idealizált királyképet közvetítenek. Mindez persze csak külső­leg. Bár nekünk fontos, ér­tékes jeladás a régi korok­ból. Ám ennél sokkal több­ről van szó azon a kiállítá­son, amelyet az Országos Széchényi Könyvtárban ren­deztek Szent István és kora címmel. A történelmi emlé­kezet forrásait őrző nemzeti könyvtárunk ezzel a rendez­vénnyel kapcsolódik az első magyar királyra emlékező országos ünnepségekhez. Féltett kincseit mutatja be a könyvtár, légkondicionált termekben, az ősnyomtat­ványokat őrző félhomályban október végéig nyitva tartó kiállításon. Csaknem kivétel nélkül minden írott, nyom­tatott műtárgy a Széchényi Könyvtár tulajdona, mind­össze egyet kölcsönzött az István és Gizella, középen Szent Imre — SZerelmey Miklós Magyar hajdan és jelen (1847) című albumából Országos Levéltártól : legré­gebbi oklévelünket, a veszp- rémvölgyi apácamonostor görög nyelvű alapítólevelét. Néhány érem, ötvöstárgy és kerámia egészíti ki a kiállí­tást a Magyar Nemzeti Mú­zeum, az Iparművészeti Mú­zeum és a Budapesti Törté­neti Múzeum gyűjteményé­ből. Négyszáz korai és későb­bi, hazai és külföldi doku­mentum, eredeti kéziratok és latin nyelvű szövegek ma­gyar fordítása, könyvek, metszetek, rajzok idézik I. Istvánt és korát. Tizenöt kó­dex, köztük a legismertebb, a Halotti Beszédet is tartal­mazó Pray Kódex, amelyet egy Szent István-napi szö­A Thuróczi-krónika Szent István-áhrázolása JASPER GYULA VERSEI Nagy meneteles Mint imbolygó kísértet-árnyak, a szürkület falán, vonultak hallgatag, o csend dübörgő gyűrűjében, konok elszánással, lüregben vergődő sikolyként, szakadékba zuhant tettel meneteltek, az ég nélküli mezők felér Míg az eleven kín vörös fonált font, s kötötte őket fához, röghöz, házhoz, lankadó inakkal egyengették lépésre a 'lábuk. A fájdalom-gyökér lombot hajtott... Kék eső Imosta eltörött nappalok nyomát. De ia sorból egy sem hullt ki zokogni mást, vagy önmagát. Szemüknek tudat törte résén, az évek rácsai feszültek. Feltépett szájukból a heréit szavak, tétován bukdácsoltak, céltalan, míg felmutatták ujjatlan kezük az égnek, amely most sötét lett... Mert behunyta szemét, s befogta fülét az ISTEN! A semmi partján Szoborba öntve példaként \az önzést állítgatják bennünk a felnőtt 'atyák. Listára vették mi a kötelesség, s nyakunkba aggatták mint baromra igát. Példaképeink megölték magukat- csak holtak úsznak )a mapok-vizein, unatkozva szemlélgetjük, megszoktuk már akár a veszélyt. A felcicomázott ígéreteket csak 1böfögjék a jóllakott kannibálok, higgyék magukat bölcsnek. Mi már a semmi-partján lógatjuk a lábunk, és nem )kiáltunk ,sem értetek,,sem magunkért, mellünket 'kitárjukágészen, hadd járja át a szél. Fejünket is kiszellőzzük, , mint ti szobátokat vasárnap délelőtt, hogy ne maradjon semmi a tegnapokból, ami elhasznált, romló, és büdös. A város mellénk gugol, hűvösen, érdektelenül, míg elnézzük, mint szállnak alá csillagok a nappali fényben, és istenekkel játszunk, akiktől valaha féltem. vegrésznél nyitottak ki. A legrégibb híradást 1080-ból Szent István nagyobbik, és két és fél évtizeddel később­ről kisebbik legendáját az Ernst Kódex tartalmazza. S láthatjuk Hartvik győri püspök XII. századi legen­dáját egy másik ősnyomtat­ványban. István király Dec- retumának, egyházügyi törvé­nyeinek és végrehajtási uta­sításainak gyűjteményét az Admonti Kódexben. Magya­rul olvashatunk „Boldogsá- gos Szent István királyunk ünnepéről” az Érdy Kódex­ből, amelyet a mohácsi vész után egy kartauzi szerzetes írt. Itt van Istvánnak fiához, Imréhez írt Intelmeinek bölcs szövege, s illusztrálásul a Magyar Anjou-legendári- um (hasonmás kiadásban) Szent Imre-ábrázolása. Alig volt történelmünkben még egy ilyen jelentős, szé­les látókörű uralkodó, mint István. Hatása majdnem egy évezred távlatából is eleven. Legendák, egyházi és világi énekek, szépírói művek, tu­dományos munkák őrizték — őrzik — nevét és tetteit. Az egyik terem falát csupa külföldi enoi'klopédiából vett fotónagyítás borítja az En- ciclopédia Britannicából, a Larousse-ból, illetve brüsz- szeli, zágrábi, varsói és szlo­vák, finn, német, osztrák, itáliai könyvekből, amelyek Szent Istvánról, a magyar állam alapítójáról szólnak. Az egyik vitrinsor a szent jobb történetét, a másik a korona hányattatásait is­merteti. Százhetvenhat olyan helységet jelöl a történelmi Magyarországot ábrázoló térkép, amelyben Szent Ist­vánról neveztek el szentegy­házat, templomot. Szent Istvánnal kapcsola­tos legkorábbi zenei emlé­künk a XII. század első fe­lében Székesfehérváron le­jegyzett zsolozsma a gráci Codex Albensiensisben ta­lálható. Becses az a kotta is, amely a pesti német színház 1812-es megnyitására ké­szült ünnepi nyitány egyko­rú másolatát tartalmazza. Rajta a zeneszerző, Ludwig von Beethoven saját kezű aláírása és dinamikai meg­jegyzései. De hasonlóan ér­tékes dokumentum Erkel és Kodály Istvánról szóló zene­műve. Az István, a király rockopera díszletterve is ott van a tárlókban sok egyéb színpadi mű kíséretében. Díszlettervek, jelmezek, Kos Károly eredeti színpadterve, fotók neves színészi alakítá­sokról, színházi események­ről. A közös bennük, hogy Szent Istvánhoz és korához vagy utóéletéhez kapcsolód­nak. Kádár Márta

Next

/
Thumbnails
Contents