Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-21 / 173. szám
1988. július 21., csütörtök Somogyi Néplap 3 A HUNKA BECSÜLETE Több figyelmet a munkásnak, nagyobb rangot a teljesítménynek! Ezt sürgeti a „központi" akarat és a munkahelyi közösség. Sok összetevője van. A gyakorlati megvalósítás során az egyik helyen jobb munkaszervezés szükséges, a másik helyen pedig az, hogy vegyék észre a csendben jól dolgozó munkást is. Önmagáért beszél-e a teljesítmény, megbecsülik-e a jó munkást? — ezt kérdeztük meg néhány munkahelyen. Megszállottak Kilencen szorongunk a kis irodában. A vezénylőtiszt, Tóth József sorra bemutatja vonatvezető kollégáit. Kovács Tibor 13, Kovács Gábor 14, Nagy Tibor 8, Németh József 30, Tarái Károly 30, Nagy Károly 20, Póré Sándor 30 éve szolgál a vasútnál... Egyszer azt mondta, egy öreg vasutas: aki öt telet kibír itt, azt elküldeni sem lehet a vasúttól. Persze vannak, akik jönnek és mennek, de egy idő után már becsületből is marad az ember. Kovács Tibor meséli: „El akartam menni a családdal kirándulni, de tudtam, hogy ha elutazom, akkor valakinek helyettesítenie kell. Nem tudtam dönteni. Szó szerint belebetegedtem.” Kovács Gábornak már a nagyapja is vasutas volt. Zúgolódik, de ... „Németh Józsefnek igaza van: öreg fejjel, ennyi év után hol kereskedne máshol az ember”. Nagy Tibor csak egyszer mondta be az unalmast. — ötvenegy túlóra után abbahagytam a munkát. Mondtam: csinálja, aki akarja. Hetek óta nem láttam a gyerekeket, az egyik tizennégy hónapos, a másik hatéves. Most megy majd iskolába ... — És ha most azt mondanám, hogy nincs vonatvezető... — Ismét felülnék. De azért dohog az ember. Tardi Károly furcsa ember. ízig-vérig vasutas. Ha megy az üzenet, csomagol. Csak a múlt hónapban hetvenkilenc túlórája volt. A főbizalmi nem hagyja cserben választóit. Még akkor sem, ha az unokára nem marad idő. A vezénylőtiszt segít számolni. — Az átlagos túlóra eddig meghaladta a hatvankét órát. de ezt az átlagot tessék úgy venni, hogy benne vannak a gyesen, gyeden, táppénzen levők is. Egy-egy vonatvezetőnek évente négyszáz túlórát rendelhetnek el, júniusban, júliusban, augusztusban egyaránt maximum ötven órát. Más a papír és más a valóság. — Volt, hogy régebben harmincöt órát is vonaton töltöttünk. De a tizenhat is sok — jegyzi meg egyikük. — Nem megy ez a biztonság rovására? Az arcokon látni a feleletet. Aztán Nagy Tibor kimondja : — Dehogynem. Csak amikor nincs ember, amikor kettőnek a dolgát kell végezni egy fizetésért és ha baj van, akkor mindenért-egy személy felel... — Nem fizetik meg a vasutasokat? — Mielőtt jött, arról beszéltünk. Valami változás lesz; a vonatoknak menniük kell. — Ha fáradtak, akkor is? — Nem tudok nemet mondani — hallom Tardi Ká- rolytól. Nagy Károly mesélte, hogy volt, amikor egy hétig nem látta a családját. Hiába tette le a szolgálatot tizenhat óra után, nem volt mivel hazautaznia.. Pihent a vasutaslaktanyában, és kezdődött minden elölről. Megbecsülés? Néhányan megkapták a Kiváló Vasutas kitüntetést, a törzsigárda jelvény eket... Koccintottak rá, és folytatták, ahol abbahagyták. Zsörtölődnek, bosszankodnak, berzenkednek, aztán újból vonatra szállnak. Megszállották, vasutasok. „Jó érzés, Hogy ár. Boros György, a kaposvári megyei kórház osztályvezető főorvosa mennyire elégedett ápolónőivel az I. számú belgyógyászati osztályon, azt azon is lemérhettem, hogy röpti- ben három kiváló segítőtárs nevét mondta ki. Az egyik éppen szabadságon van, a másik délelőttös volt és már hazament ; Kistankó Jánosáét találtuk munkában — éppen vizit előtti készülődésben. — Hívtak gazdasági főnő- vérnek, de nem mentem el. Én a betegeikkel szeretek foglalkozni. Inkább vállalom a két műszakot — kezdte a beszélgetést. Kistankó Jánosné egészségügyi szakiskolát végzett, s hogy ezt a — A mérce : a teljesítmény Két fáradt arc: Nagy Pál- né a 2-es szalagról és Deiner Henrikné a 3-as szalagról. Mindketten szakképzett varrónők. A Kaposvári Ruhagyárban beszélgetünk. Azt persze nehéz eldönteni, hogy a nagy melegtől fáradtak-e vagy a munkától. Az utóbbiról mindenesetre frissen beszélnek, és szívesen: — Idegfeszítő munka a mienk, mert nagy figyelmet kíván, és magasak a munkakövetelmények. Viszont meg is becsülik a munkást — mondja Nagy Pálné. — Nálunk nem szükséges a mell- döngetés, nem kell felhívni a munkánkra a figyelmet. Ügy vettem észre, hogy a csendesen, szerényen dolgozó munkást is észreveszik, hiszen önmagáért beszél a teljesítménye. A darabbérnél nincs mese — vallják az asszonyok. Itt nincs érdemtelen kivételezés, mert minden kimutatható. A. jól dolgozó munkás többféle prémiumot is fölvehet: a gyárban a' mennyiséget, a minőséget és a határidős teljesítést is premizálják. — Ki kell dolgoznunk a nyolc órát — mondja Deiner Henrikné. — Ha ezt becsülettel megtesszük, nem csalatkozunk fizetéskor. — Mindig a fizetésig kell várni az elismerésre? — Hát, előfordul, hogy menet közben is megdicsérnek a munkámért. Mi tagadás, a dicséret jólesne gyakrabban is. De hát a termelésirányítók is elfoglaltak, mi is. Végezzük a munkánkat. Szederkényi Jenöné nem szakképzett. Ez azonban csupán annyi hátrányt jelent neki, hogy eggyel alacsonyabb bérkategóriában van, mint a szakképzettek. A munkában viszont — mivei már 20 éve van a szakmában — nincs különbség. — Szinte teljesen külföldi megrendelők számára dolgozunk. Magas mennyiségi és minőségi követelményeknek kell megfelelnünk, gyakran szoros határidővel. így érthető, hógy gyárunkban a teljesítmény a legfőbb szempont és mérce az egyes munkások és a szalagkollektívák megítélésénél. Ki mennyit tesz az asztalra, annyit is kapjon a közös eredményekből — ez az elv érvényesül a gyárban. Ez ellen legföljebb a gyengén teljesítők berzenkednek, de hát rajtuk áll, hogy a jobbak közé kerüljenek s elégedettebbek legyenek fizetésnapokon. Ha jól dolgoznak, havi 1600 forint prémiumot is hazavihetnek, egyes sürgős munkák elvégzése esetén pedig még ennél is többet. Mindhárom asszony úgy érzi: csakis a saját munkájától függ, hogy mennyire becsülik meg a munkahelyén. Megbíznak a brigádban A maltercseppek fehér foltokat hagytak a pallón, s az állvány vaskorlátjára is jutott a habarcsból. A lágy vonalú kapubejárón már alig van munka. Káldi István szeme végigfutott rajta, aztán a simítófát még egyszer bemártotta a mellette levő vödör vízbe, és kiigazította az apró hibát. Káldi István kőműves tizenkét éve dolgozik a barcsi Építőipari Közös Vállalatnál. Húsz évvel korábban, az Unitechnika szövetkezetnél kezdte a munkát. 1958-ban szabadult fel; a tanulási idő hosszabbra nyúlt, mint tervezte, mert közbeszólt a katonaság. A győri fiatalembert Somogyba vezényelték határőrnek, s később sem hagyta el ezt a vidéket: ma is Vízváron él a családjával. — Voltam én rendőr is egy darabig, de hamar rájöttem: nem nekem való. sokkal jobban érzém magam a malteros vödör mellett. Itt. ni, az állványokon. Évekig tanítgattak az idősebb mes. terek, s tudja, hány ember dolgozott már az én kezem alatt is? Ipari tanulók, segédek ... Mind jó szakember lett. Káldi István kétszer lett kiváló dolgozó, miniszteri dicséretet is kapott. Három éve a Munika Érdemrend bronz fokozatát vette át. Hogy büszke-e? Nem elsősorban a kitüntetésre, hanem társaira, akikkel együtt dolgozik. A legnagyobb dicséretnek azt tartja, ha megbíznak a brigádban. Meséli, hogy az építésvezetővel általában csak reggel találkoznak, akkor megkapják a munkát. Ha elkészülnek vele, a vezető végignézi a falakat, s többnyire nem talál kifogásolnivalót. — Mi magunk között reggel vagy délután szoktuk elosztani a feladatokat: srácok, mit csináljunk, kié legyen ez a fal? Ezt mindig megbeszéljük. Nincs vita, torzsalkodás. Mindenki egyformán részesedik a dologból. Szó sincs arról, hogy én csak a legfinomabb munkákat kapom. Ugyan miért? Vannak itt nálam korosabb kőművesek is; de a fiatalabbak ugyanúgy megcsinálnak mindent, mint mi. Mégis tisztelet övezi Káldi Istvánt, számítanak rá a munkatársai. Megválasztották szakszervezeti főbizalminak is, neki mondják el kényes dolgaikat, ő meg rendre segít rajtuk. Nem múlik el szakszervezeti gyűlés, hogy véleményt ne mondana. — Nemigen panaszkodhatna: sok mindent megkapok a vállalattól, a fizetésem is szép, persze nem bánnám, ha kicsit többet tudnék hazavinni. Sokat dolgoztam már az életben : nemegyszer szombaton, vasárnap is. Még arról is megfeledkeztem egyszer, mikor kitüntetést kaptam, hogy szóltak, menjek átöltözni, mert kezdődik az ünnepség. Persze a brigád jót mosolygott a dolgon, de mi már ilyenek vagyunk. Csak úgy megy a munka, ha jól érezzük magunkat. Pénz és elismerés A Dél-dunántúli Vízügyi és Építővállalat 1500 embert foglalkoztat, s köztük a munka jellegéből adódóan számos^ műszákit. Holl Lajos, a Délviép igazgatója elmondta: évek óta törekednek, hogy a műszaki értelmiség munkáját anyagilag is jobban megbecsüljék a vállalatnál. — Egyáltalán nem egyen- lősdit szeretnénk — mondta — a célunk az, hogy a jobb munkáért nagyobb fizetést, több elismerést adjunk. Ez érvényesült az április 1-jén végrehajtott béremelésikor is. Volt, aki ezer, de volt, aki 5000 forint alapbéremelésben részesült. A munka megbecsülése azonban nemcsak a pénztől függ. Maguk a dolgozók is azt tartják: a tehetség, a rátermettség megbecsülése az is, ha támogatjuk továbbtanulási szándékukat, munkáid ő-!kedvezményt biztosítunk részükre, ezzel is jelezve, hogy számítunk rájuk. Sokán szereztek így nálunk szakmérnöki diplomát vagy végeztek tech- nlkusmiinősítő tanfolyamot. A klasszikus elismerési formák, a kitüntetések sem maradhatnak el. Ezeknél szeretnénk elkerülni azt a hivatást válassza-e, előtte segéd ápolónőként kívánt meggyőződni róla. Huszonegy éve a kórház dolgozója. — A két műszak sok embert riaszt, kevesen vállalják ezt a munkát. A család mit szól hozzá? — Két nagy fiam van. Az egyik most érettségizett, a második hatodik osztályos; a férjem autószerelő a Bázisnál. Ö egyműszakos. Nagyon sokat segítenek nekem azzal, hogy megosztják a munkát a családban. Különösen a nagyfiiam; ő főz, és süt is, ha kell. Havonta két alkalommal a kórházban töltöm a hétvégét, ilyenkor már pénteken megfőzök, hogy legyen' otthon ebéd. — Megbecsülik a munkácsapdát, hogy bizonyos számú év elteltével, úgymond, az isten sem menti meg a dolgozót egy kitüntetéstől. A Ikorm á ny ki tü n te t ésnek, m i niszteri elismerésnek súlya van. Klemm Ervin fejlesztési osztályvezető nemrég kapta meg a Kiváló Munkáért kitüntetést. Azt mondja, meglepetés és nagy öröm volt számára, még a tenyere is ' forró volt, amikor átvette az elismerő Oklevelet s jelvényt az igazgatótól. — Igaz, hogy a dolgozónak szüksége van anyagi és erkölcsi elismerésre — mondta. — Ez utóbbi legalább olyan fontos, mint a •--pénz. A magam részéről azt . is nagyon lényegesnek tartom, hogy a munkatársaim munkáját is minősítsék hasonlóan, hiszen miféle vezető az, akinek az irányítása alatt nem születnek kiugró teljesítmények. Számomra talán az a nagyobb öröm, ha kitüntetésre terjeszthetek fel valakit a beosztottaim közül. Tízen dolgozunk az osztályon: mérnökök, szakmérnökök, technikusok. Közülük nem egy itt, a vállalatnál szerezte meg a második diplomáját. Már ez is ját, a munkáján keresztül magát? Az asszony egy kicsit elgondolkodott. Igennel, nemmel a válasz nem kielégítő, meg nem is olyan egyszerű. — Nem avatkoznak bele az én munkámba — mondta aztán. — Azt hiszem, ezzel fejezik ki igázán, hogy megbecsülnék; nem szólnak bele a munkámba. Megbíznak bennem. A munkám ellen nincs panasz. November 7-én kaptam meg a Kiváló Dolgozó elismerést. — A fizetésében is megnyilvánul, hogy különb néhány munkatársánál? — A fiatalok lassan lepipálnak bennünket. Őket már magasabb fizetéssel veszik föl. Az idén, ezt észrevéve egyfajta elismerés, a bizalom jele. A teljesítményt, a tehetséget pedig értékelni kell. Egy időben kapott kitüntetés lendületet ad a munkának, jobb munkára ösztönöz. Ha ez elmarad, kiég az ember, elveszti hitéta munkájában. Sokszor hallani azt a véleményt: jó, jó, kaptál egy érmet, oklevelet, de mi van mellette a borítékban? Nálunk ez nem így van. Természetesen az is fontos, hogy anyagilag is legyen látszatja a kitüntetésnek, de egy vállalati kiváló dolgozó, egy miniszteri dicséret erkölcsi, tartást is ad, és ez a legfontosabb. a tizenöt—húsz éve itt dolgozók többet kaptak. Érvényesül a differenciálás elve.. — Ügy vélem, inkább a jutalmakban lehet lemérni, hogy kit becsülnek meg jobban. ■— Igen, így van. Általában mindenki kap jutalmat, de erősen differenciáltan. Én a Semmelweis-ünnepségen háromezer-nyolcszáz forintot kaptam, haza kétezer- négyszázat vittem ... — A betegek mivel tüntetik ki a kedves, figyelmes, pontos ápolónőt? — Nagyon jó érzés, hogy várnak, mikor jövök dolgozni. Szabadnap után az első szavuk az, hogy hol voltam. — Mennyi a fizetése? — Hatezer-négyszáz, pótlékokkal együtt. Olyan ötezer-kettő, ötezer-ötszázat viszék haza havonta. hogy várnak”...
