Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988., június 4., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK közvéleményben talán erősebb a pedagóguspályák hierarchikus felfogása. Pedig egy gimnáziumi tanár nem attól rangosabb, hogy magasabb az iskolai végzettsége, hanem attól, ha jobban tanít és eredménye- nyesebben nevel. Ha ez így van, alighanem tudja, hogy egy gyermeket jól megtanítani írni, olvasni, nem kis dolog. Az ember egész életét, esélyeit meghatározza, hogyan indították el az általános iskolában. — Vannak, akik számára ez a pálya inkább csak kenyérkereset. Mintha kevesebb volna az olyan pedagógusegyéniség, amilyeneket például Szabó Magda regényeiből megismerhetünk. — A tanítás régebben — kivált az egyházi iskolákban — életforma volt, olyan hivatás, amelynek minden mást alárendeltek. Nem szabad ezt a megszállottságot számonkérni a mai tanítónőtől, aki családanya, s akire ezen kívül is számos teher hárul. Nem az a baj, hogy most nem „Abigélek" tanítanak, az viszont igen, hogy a pályára kerülhetnek felkészületlen, vagy Egy tanító kincsei Kísértenek a sémák, a/, olykor megszokásból is használt szavak hivatásról, gyermekszeretetről. Hogyan lehetne mindezt megkerülni? Bemutatni egy pedagógusegyéniséget túlzott jelzők nélkül, olyan egyszerűen, amilyen ő maga, de úgv, hogy mégis tükröződjék egyéniségének sugárzása. — Miért éppen rólam? Hiszen semmi különleges nem volt az életemben. Mindvégig csak tanítottam. Vannak, akik életük apró hétköznapi mozzanatait is jelentős eseményként élik meg. Ök természetesnek tartanák, hogy bemutatják őket, hiszen annyi mindent vágynak elmondani. Nekem is sok örömet adott a munkám, ezt azonban nehéz szavakban kifejezni. Lóczi Istvánná 33 éve tanítónő. Elismert pedagógusként több lehetősége is lett volna az előrelépésre. Hívták például — akkor még ez volt az elnevezés — szakfelügyelőnek. Nemet mondott. — Kötődtem a közösséghez,' amelyben dolgoztam, s a gyerekek között is jól éreztem magam. Hogyan is pótolhatná ezt a jobban hangzó titulus? Az embernek kell tartoznia valahová, márpedig a szakfelügyelőé magányos foglalkozás. Járja a tantestületeket, de egyik sem az övé, ott van az órán, de nem tanít. Ha elszakadnék a gyakorlattól, önmagam előtt sem lenne hitele a tanácsaimnak. Ami a rangot illeti: a vettek föl a tanítóképzőbe. A kollégium igazgatója Juhász Magdolna volt. Sokat, tanultam tőle. hamarosan barátnők lettünk: ő, a „fényes szelek’' fiatalja és én, az „egyéb származású ". A kollégiumban éreztem először a valódi közösség élményét. Részt vettem az ugratásokban és csínyekben is. Egyszer április 1-jén arra vállalkoztam. hogy a katedra alá bújva ráijesz- tek a tanárnőre, akivel egyébként igen közvetlen volt a viszonyunk. Csakhogy kiderült: óracserc történt, s egy fiatal férfi tanár jött be. Mikor a nadrágos lábakat megláttam, már visított az osztály. Végül a tanár is megértette, miről van szó. Ö lett a férjem. Az esküvőm napján is tanítottam, sőt arra a napra bejelentette magát a szak- felügyelő. Olyan gyerekeket tanítottam, akiknek nagy része azelőtt tegezett, s akik nehezen szoktak hozzá az új szereposztáshoz. .Jött a szakfelügyelő, s mindent rossznak tartott, amit csináltam. Hazafelé végigsírtam az utat ... Évekkel később ugyanez a szakfelügyelő iskolaigazgatóként hívta, hogy menjen hozönmagukkal szemben igénytelen emberek. Ebben a munkában különösen nagy veszély a beszűkülés. Aki nem törekszik a folyamatos önművelésre, azon kapja magát, hogy szellemi szintje tanítványaiéhoz közelít. — Ez szakmai követelmény, a pályán azonban legalább ennyire fontosak az emberiek is. — A tanítóképzőben azt a hitet ültették el bennünk, hogy a pedagógusé kivételes feladat. Olyan, amelyben az iskolai és a magánélet nem választható ketté. Mindig annak tudatában kell élnie, viselkednie, hogy amit tesz, az példa lehet. A hasonló szellemiség hiányát érzem a mai pedagógusképzés legnagyobb adósságának. A főiskolák esetenként túlságosan ismeretköz- pontúak, s miközben az oktatók saját tudományos presztízsüket igyekeznek megteremteni, elvész a személyiségformáló nevelőerő. A pálya vonzása olykor már a gyermekkori élményekben is tettenérhető. Legalább utólag úgy látszik. Lóczi Istvánné életútja valószínű, más lett volna, ha mint „egyéb származásúnak" 1951-ben nem sikerül bekerülnie a kaposvári középfokú tanítóképzőbe. Apja Mezőcsokonyán volt borbély, s az itt gyűjtött pénzből bérelt később kocsmát Homokszentgyörgyön. — Akkor voltam első osztályos, s csak azt láttam, hogy továbbra is szerényen élünk. Az új faluban sem volt például saját házunk. Később nekem is segítenem kellett türölgetni az asztalokat, sőt kiszolgálni js. Mégis szép gyermekkorom volt. Sokat csatangoltam a faluban, bármelyik háznál otthon érezhettem magam. A falusi emberek akkoriban felelősséget éreztek egymás gyerekeiért. Rászóltak például az utcán rendetlenkedőkre, s a szülők emiatt soha nem sértődtek meg. Jó tanuló voltam, mégis kijutott a pofonokból, kivált, ha tanítóm a pohár fenekére nézett. Sokszor rettegve mentem az iskolába, bár az itt tapasztalt negatív példákban is rejlett nevelőerő. Meggyőzött e „módszer" értelmetlenségéről. Többet tanultam s református paptól, aki lakásán tartotta a bibliaórákat. Megcsodáltam a polcain sorakozó könyveket, s neki ennyi is elég volt ahhoz, hogy rendszeresen kölcsönözzön olvasnivalót. Faltam a betűket, főként Jókait és a korabeli ponyvákat. Azóta vallom, hogy bármit is olvas a gyerek, nem okoz kárt, ha az oh vasásra szoktat. A válogatásban később is lehet segíteni. Nem tanulmányi eredményem, hanem anyám könyörgése alapján zájuk tanítani. Akkor már. jelenlegi munkahelyén, a Kisfaludy utcában dolgozott. Igazgatója mondta róla: Irma kitűnő pedagógus, de sajnos egyre nehezebb rávennem, hogy bemutató órákat tartson ... — Több évben is voltak nálam főiskolás kistanítók, s igaz, bemutató órát is többet tartottam. S minél többet, annál inkább úgy láttam: a bemutatóval az tanul a legtöbbet, aki tartja. Akik nézik, azok úgv érezhetik, hogy rájuk akarom erőltetni módszereimet. Egy eserelátogatáá során nemrég a pesti iskolában láttam egy csodálatos környezetórát. Itthon megpróbáltam „lemásolni", de 15 perc után kudarcot vallottam. Ez is arról győzött meg, hogy mindenkinek önmagának kell kikínlódnia az egyéniségének és az osztály szintjének megfelelő módszert. Mindez nem azt jelenti, hogy a bemutató órák haszontalanok. Ma is izgulok cgy-egy ilyen óra sikeréért, mert úgy érzem, hogy személyes kudarcom által az. iskolánkat érné szégyen. Többen is elmondták róla: mivel sohasem törekedett mások „lepipálására", s mert eredményei önmagukért beszélnek fölötte áll mindenfajta féltékenykedésnek. Kollégái viszont irigylik kiegyensúlyozottságát, korát is cáfoló kislánvos derűjét. — Valóban vannak nálam fiatalabb ps- degógusok, akik félnek az elíásulástól, attól, hogy a következő osztály nem ad majd annyi örömet. Engem izgat, amit a gyerekekkel közösen létre tudok hozni. Érdekel a sorsuk, s mindig nagy öröm, ha valamelyikükben fölfedezem a tehetség legapróbb csíráját is. A hamisságot hamar észreveszi a gyerek. Valahogy úgy, mint ahogy a színházban is megérezzük. ha a színész nem igazán él a szerepében. A gyerekek mostanában — a korábbiaknál jobban — rászorulnak a felnőttek segítségére, barátságára. Túlterheltek a szülök, időzavarral küzdenek a pedagógusok, s a gyerekeket egyre több olyan hatás éri, amelyre magyarázatot várnak. Nem igaz, hogy sokszor rosz- szul nevelt, elkényeztetett gyerekek nem tudnak lelkesedni az apró dolgokért. Elsősorban közös élményeken keresztül lehet formálni őket. — A bukás csakugyan a pedagógus kudarca? — Részben igen. Az is igaz viszont, hogy ahol nem lehet buktatni, ott következetes mérce és színvonal sincs. Lelkiismereti önvizsgálat után félévkor három tanulót buktattam meg — figyelmeztetésül. A követelményeknek van egv minimuma, ami alatt, ha átengedem is a gyereket, a következő évben nem tud továbbhaladni. Alighanem a „jószívűség" az oka, hogy a szakmunkás- képzők arról panaszkodnak: a tanulók egy része elemi írási és olvasási készséggel sem rendelkezik. Néha elkerülhetetlen a buktatás, más kérdés, hogy ez nem lehet bélyeg. Félévkor az osztályom szembeszállt velem a bukottak érdekében, s ennek örültem. Elértem hehát, hogy a kiközösítéssel szemben a segítőkészség kerekedett fölül bennük. Hallgattam szavait, s hiszem, hogy ezzel a három tanulóval nem lesz gond a szakmunkásképzőben. Otthon mindig elmesélem az iskolai dolgaimat, a családom név szerint ismerte az osztályaimat. E beszélgetősek is ludasak lehetnek abban, hogy mindkét gyermekem pedagógusnak tanult. Fiam Szolnokon tanít, lányom — aki nehezen viselte a pályakezdés gondjait — idegenforgalmi területre ment, nyelvtudását hasznosítva. Amikor a munkáját elismerő véleményeket idéztem, kitüntetéseiről kérdeztem, mindig másra terelte a szót. Szívesebben beszélt azokról a „kitüntetésekről", amelyeket volt tanítványaitól kapott. Az üdvözlőlapról például, amely hetekig járt címről címre, hogy az osztály valamennyi tagja aláírhassa. — Egyszer — már felnőttként — találkoztam régi tanítványommal, s az egykori dolgokról beszélgettünk. „Tetszik tudni — mondta —. mi akkor csak azért fogadtunk szót, mert úgy éreztük, hogy Irma néni annyira odavan értünk. És ez így is volt." Áradnak az emlékek, melyek kinccsé összegeződnek majd, mire Lóczi Istvánné három év múlva nyugdíjba vonul ... Bíró Ferenc
