Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

1988. június 25., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS >4 radav/icei csata A LENGYELEK FESZTY-KÖRKÉPE Szétgöngyölik a hatalmas vásznak egyikét M ielőtt elvitték katoná­nak, tehetséges dzsessz-zongorista volt, de hát a laktanya folyo­sójának több ezerszeri felmo­sása, a hólapátolás, a sötét­zárkában eltöltött hetek, a hideg fegyverek görcsös szo- rongatása magányos, éjsza­kai őrködéseken, nem tettek jót érzékeny ízületeinek, sem szabadsághoz szokott, sza­badságot kedvelő lelkének. Eredetileg egyszerű ma­gyar neve volt. Madarász ba­rátja nevezte el Bartkauz- nak, vagyis „szakállas ba­golyénak, mivel minden vo­natkozásban ehhez a különös madárhoz hasonlított legin­kább, s amikor egy évig Né­metországban játszott, föl­vette ezt a nevet. így lett: Franz Bartkauz. Amikor visszatért és bevonult kato­nának, ismét Barta Feri lett. Sőt: Barta közlegény. Miután leszerelt, hagyta nőni a szakállát. Fölkereste régi barátait, zenésztársait; leült a zongorához — nem ment a játék. Délelőttönként fizikoterá­piára járt, délutánonként gyakorolt, éjszakánként a bárban csücsült; egyre töb­bet ivott. Ez így ment né­hány hétig. Félretett pénze elfogyott: munka után kel­lett nézni. A régi banda nem fogadta be; helyére új tehet­ség került, ö is belátta: így van rendjén, nem lehet más­ként. A keze lassan javult, de valami más, belül: úgy tűnt, egy életre tönkrement. Ojabb néhány keserves hét elteltével; megalázó le- velezgetések, kínos alkudo­zások után, nagy nehezén si­került elszegődnie egy kis­város bárjába zongoristának. A bár abban a szállodában volt, ahol lakott. Ritkán hagyta el az épületet; a Na­pot sosem látta. Sötét szem­üvege, nagy szakálla, hosz- szú haja szinte teljesen el­takarta az arcát. Itt is „szakállas bagoly”- nak nevezték, de rá sem he­derített. Éjszaka játszott és ivott, délelőtt aludt, délután evett és ivott, aztán ismét az éjszaka, s ez így ment hét­ről hétre, hónapról hónap­ra. Egyik nap gondolt egyet és kiment az utcára. Cél nélkül Iődörgött, nézegette a kira­katokat, ismerkedett a vá­rossal, de mivel a város ki­csi volt és túl sok néznivalót nem talált, hamarosan visz- szatért „odújába”. Amikor a szálloda éttermének nagy üvegablakaihoz ért; félmez­telen táncosnők, kivénhedt artisták fotója között meg­pillantotta magát a zongora mögött, és a kép felett nagy betűkkel ez állt: A BÁRBAN ISTENKÉNT FRANZ BARTKAUZ JÁTSZIK Alit a kirakat előtt és furcsa zsibbadást érzett a fejbőrén. Régi képek kava­Szepesi Attila Debussy­etűdök í. tenger ködében táncol a szélben kék láng fehér láng 2. harang bondul a föld alól 3. veres és zöld lovak dobognak a réten dob-dübörgésben száll a sörényük 4. az égen aranykígyók fekete tücskök az égen­5. agyagkorsóból asszonyok öntik kristály poharakba az éjszakát rogtak a fejében: Németor­szág, a sikerek, a katonaság; a visszatérés, a törvénysze­rű kiközösítés. Többször el­olvasta és nem hitt a sze­mének: „ISTENKÉNT”. „Hü­lye elírás” — morogta, de nem tudott elszakadni a gondolattól: „ISTENKENT” és „JÁTSZIK”. Hónapok óta azt érezte: dolgozik, robotol, méghozzá kínkeservesen, a mindennapi falatért és szállásért, örült, hogy megtűrik és van hol lehajtania a fejét. Hónapok óta nem váltott senkivel két értelmes szót. Amikor elé tették a konyakot a zongo­rára, azt mondta: „köszö­nöm”, és amikor délután a pincér eléje tette az étlapot, azt mondta: „egy A menüt” vagy „egy B menüt”, és „tes­sék” és ^köszönöm”, és szte­reotip üdvözlések ismeretlen vagy félig ismeretlen embe­rek felé, és most úgy érez­te; mintha valaki szólna hoz­zá, nem teljesen érthetően, mégis értelmesen. Belépett a szálloda étter­mébe. Szokásos helyére ült; az ablak mellé, a sarokba. Hamarosan jött a pincér és elé tette az étlapot. — Egy adag tojásos galus­kát kérek fejes salátával és egy üveg ásványvizet — mondta. A pincér nem mozdult; várt, majd kis szünet után megkérdezte : — Konyak? — Nem köszönöm; most van étvágyam, nincs szüksé­gem aperitifre. A felszolgáló — enyhe csodálkozásának adva kife­jezést — megemelte a szem­öldökét, azután távozott. Bartkauz az üvegablakon át az utat nézte: éles fények, nagy árnyékok. Különös nyugtalanság támadt benne; fészkelődött a székén, majd hirtelen fölállt és elindult a kijárat felé. Közben odaszólt a pincérnek: — Rögtön jövök, csak ki­szaladok újságért — és va­lóban ; csaknem szaladt. Legalábbis ahhoz képest, amennyire elnehezült és le­lassult az elmúlt hónapok­ban. Nemsokára visszatért, kezében néhány újságot szo­rongatva. Távozáskor és ér­kezéskor odapillantott a ki­rakatra; újra és újra elol­vasta a feliratot. Ebéd előtt, közben és után alaposan végigböngész­A termékszerkezet-váltási bizottsági ülés javában tar­tott. Sőt mondhatni, a tető­fokára hágott, amikor a köz­szükségleti cikkeket gyártó részleg újítói megjelentek új termékükkel az ülésen. A termék csillogott-villogoit és a szivárvány minden színé­ben pompázott. A bizottság tagjai vissza­fojtott lélegzettel bámulták, míg végül Szemipjadszkij, a formatervező kinyögte: — Ez aztán valami... Csak úgy kelleti magát. — Ugye, hogy mi is tu­dunk! — mondta büszkén a bizottság elnöke, de a fő­energetikus rögtön rákontrá- zott: — No, és mennyi az ener­giafogyasztása? A részlegvezető elégedet­ten somolygott a bajusza alatt, és közölte, hogy úgy­szólván semmi, elegendő a működtetéséhez egy Szaturn vagy egy KBLSZ—0,5 típusú elem. — Hát ez egy remekmű! — jelentette ki jóváhagyólag a főenergetikus, a bizottság te az újságokat, mintha va­lami fontos hírt keresne, üzenetet várna. Ezzel nagy­jából el is telt a délután, az este. Mindössze egyetlen em­lítésre méltó esemény tör­tént még: szobájában felke­reste az éjszakai műsor kon- feransziéja. Magas, vézna, fehér bőrű, izgága ember szmokingban, arcán merev, állandósult vigyorral. Bemu­tatkozott, aztán monoton hangon hadarta. — Bizonyára tudomást szerzett arról, hogy mától kezdve egy hónapig műsor lesz a bárban. Fellépnek ar­tisták, táncosnők, bűvészek, így némileg módosul az ön szerepe. A műsor megkezdé­se előtt és utána természete­sen minden úgy történik, mint más éjszakákon: önök játszanak és a dizőzük éne­kel, ahogy szokták, de a műsor közben szükségünk lenne az ön segítségére. Pon­tosabban: azt kellene ját­szania, amit mi kérünk alá­festő zenének. Természetesen ezt külön honorálnánk. Ha elvállalja, és remélem, így lesz, szíveskedjék lefáradni a bárba, ahol most próbát tar­tunk. Bartkauz „elvállalta”, és „lefáradt”. A műsor szerep­lői elmondták igényeiket: mikor gyorsítson, mikor las­sítson, mikor hallgasson el. Figyelte a táncosnők puha testét, az öreg artista fáradt majomarcát, asztmatikus lé­legzését, partnernője csontos, fakó madárkoponyáját, a hormonzavaros bűvész puf- fadt arcát, szélhámoskodó kezeit, és közben játszott, könnyedén, rutinosan, alá­rendelve magát a látottak­nak. Ezt az ujjgyakorlatszerű bemelegítő játékot folytatta akkor is, amikor a próba vé­get ért és szállingózni kezd­tek az első vendégek. Kottát nem tett maga elé, nem is írott számokat játszott; csak figyelte az előtte elvonuló képeket, képsorokat és ezek­ről zenélt. A félhomályból zörejek, mondatfoszlányok, indulatszavak, nevetések sodródtak felé, és ő vála­szolt ezekre a szólongatások- ra; lágy, irónikus futamok­kal. Aztán elkezdődött a mű­sor. A konferanszié hosszan beszélt; bemutatta a szerep­lőket, elsütött néhány sza­kállas viccet, aztán bekonfe­rálta az első számot. Két elnöke pedig érdeklődni kez­dett: — És hogy állunk a ga­ranciális idővel? — A garanciális idővel semmi probléma — felelte kissé mellébeszélve a részleg egyik munkatársa, de a má­sik tekintélyt parancsoló hangon kijelentette: — Bármilyen jótállást vál­lalunk. Amennyit kell! A bizottság tagjai felhör­dültek. Ilyesmi először for­dult elő gyakorlatuk során. Méghogy örökös garancia. — No, és a termék ára? — akadékoskodott kajánul a közgazdász. — A megengedett keretek között van — közölték vele. Amikor a tárgyalás már a vége felé közeledett, a bi­zottság egyik tagja váratla­nul megkérdezte: — Igaz is: mit csinál ez az izé? A műhely újítói között enyhe riadalom támadt. — Hát nem elég az, hogy mindig működik? — kér­dezte bizonytalan hangon egyikük. táncosnő következett; leszbi­kusán erotikus táncukkal bu­jává és ragacsossá kavarták az amúgy sem túl tiszta le­vegőt. Bartkauz a megbe­szélt zenét játszotta, de hoz­zátette azokat a fájdalmas érzéseket, amiket benne e látvány keltett. Egyre távolabbról hallotta a műsorközlő fátyolos hang­ját és azokat a zajokat, ame­lyek együtt jártak a követ­kező artistaszámhoz szüksé­ges szerelési munkálatokkal. Aztán pergett a dob, csö­römpölt a cintányér, és megjelent az öreg majomar­cú artista és partnemője, a vézna sárgarigó. A férfinak nemcsak az arca emlékezte­tett majomra, hanem abnor­málisán megnyúlt, szőrös karja is. Végezték nyaktörő mu­tatványaikat és Bartkauz ze­néje aggódott értük, ha kel­lett, cirógatta, lendítette és emelte őket, vagy szenvedé­lyes futamokkal nyomta el a kivénhedt majomember erő­södő légzését, asztmatikus, visszafojtott köhögőrohamait. A sárgarigó pedig repdesett; csapkodott csontos kis szár­nyaival, emelgette, forgatta vékony lábacskáit, akárcsak a nagyok. Aztán a majom­ember fejjel lefelé, két hosz- szú, szőrös karja lelóg, nagy tenyerében vergődik a ma- dárcsontú test; a zene el­mondja, eljajongja minden keserűségüket, kiszolgálta­tottságukat, ott vergődik ve­lük együtt a füstben, a bor­dó falak között. Aztán puff ; lehullik egy test, huss, elröppen egy ma­dár; a mennyezetről lecsün­gő fényes trapéz ide-oda leng üresen; szenzációra éhes, kí­váncsiskodó emberek ugrál­nak fel az asztaloktól és az artista felé tolulnak. Az las­san feltápászkodik, kicsit még áll ott tétován és értet­lenül, aztán eltűnik a sötét függönyök között. A konferanszié idege­sen integet Bartkauz- nak, jelezve, hogy játsszon. De ő nem erre a jelre várt ő már előbb meg­kapta a felszólítást, érett benne a pillanat, és most egyszerre tíz ujjal csap le a pillentyűkre, de nem vak­tában; pontosan tudja, érzi az a tíz ujj, hogy melyik tíz billentyűre kell lecsapnia, és onnan hogyan tovább a fáj­dalmak, megaláztatások pok­lának legmélyére, a félszeg remény kaptatóira, a semmi kopár fennsíkjaira, aztán is­mét, újra és újra feltámadó, kétségbeesett reményfuta­mok ... Minden sejtje izzott, ujjai virtuóz táncot jártak a bil­lentyűkön, szakállas bagoly­arca verejtékben úszott, sze­mét hol lehunyta, hol nagy­ra nyitotta... A sarokban felállt egy vö­rös hajú úr, és a zongora felé hajolt. — És esztétikus — toldot­ta meg a másik. — No, de mi ez? Mire va­ló? — makacskodott a bi­zottsági tag. — Hát otthonra a család­nak — közölték kórusban a műhelybeliek. — Igen? — húzta el a szót kétkedve a bizottsági tag, de ekkor az elnök hoz­záhajolva odasúgta neki: — Idehallgasson, Sztreko- pitov, ne rontsa a hitelét az egész kollektíva munkájá­nak! Mit köti az ebet a ka­róhoz? Ez egy jó termék, és kész. Ami pedig az ő koráb­bi kétpudos márvány éjjeli- bagoly-lámpájukat illeti, amivel elriasztották a vevő­jüket, az nem az ő hibájuk volt. Annak a terméknek a tervezője már három éve ki­lépett, és a technikai leírás valahol elkallódott... „Csakugyanr mit szőrözik itt? — gondolta Sztrekopitov bizottsági tag. — Hiszen úgy­sem lehet az üzletekben ele­met kapni.. Fordította: Juhász László Az ősmozinak nevezhető történelmi körkép műfaját az ír Robert Beker már 1787-ben feltalálta, és mint az Edinburgh-ot ábrázoló látvány alkotója, ezt a be­mutatási formát azonmód szabadalmaztatta is. Am a világnak még egy évszázadot kellett várnia ahhoz, hogy ezek a roppant méretű jele­netsorok a nagyvárosokban feltünedezzenek. A magyarok bejövetelének ezeréves év­fordulójára Feszty Árpád tervezte, és számos művész­barátjának közreműködésé­vel szintén ő festette meg Árpád apánk országszerzésé­nek emlékképeit. Háttérben a csatakép, elő­térben a restaurátorok Jelenleg huszonöt ilyen festményóriást tartanak szá­mon a különböző országok­ban. A lengyel nép is büsz­kélkedik egy ilyen alkotás­sal. Az úgynevezett raclawicei körkép sokáig felgöngyölve várta újjászületését, s nem is Varsóban vagy Krakkó­ban, hanem a magyar turis­ták által kevésbé látogatott Wroclawban kezdték meg a restaurálást és fejezik be • mostanában. Ahhoz, hogy megértsük, miért vállalkozott több len­gyel festő Jan Styka vezeté­sével arra, hogy a múlt szá­zad végén egy ilyen óriási munkába fogjon, bele kell lapozni a lengyel történelem- könyvekbe, s onnan azt kell kiböngészni, miért kénysze­rült fegyvert ragadni az 1790-es években a legendás hadvezér, Kosciuszko Tádé. Mint a nyugatról a poroszok, keletről pedig a cári csapa­tok szorításában élő len­gyelség egyik legkiválóbb vezetője, ő próbálkozott meg azzal, hogy megakadályozza hazájának újbóli, immár másodszori felosztását. Ke­vés számú — mintegy négy­ezer főnyi — reguláris csa­pata lévén, a parasztokat is harcra buzdítva 1794. márci- ; us 24-én Krakkóban hirdette meg a felkelést, s a hozzája csatlakozó kétezernyi kaszás­sal meg is futamította Tor- maszov orosz tábornok sere­gét Raclawicénél. Részsiker volt persze ez, mert a felke­lés végül is elbukott, a csa­ta emléke — különösen a paraszti seregek vitézsége — azonban legendává nemese­dett a nemzet szívében. Az utókor ezért érezte köteles­ségének a megörökítését, mégpedig a viadal századik évfordulóján. Jan Styka előbb alapít­ványt létesített a páratlan vállalkozáshoz, majd meg­nyerte munkatársának a kor számos kiváló festőmű­vészét. Először a helyszínen tanulmányozták a terepet, hadtörténeti tanulmányokat folytattak, aztán pedig az 1800 négyzetméternyi vászon előtt a régi Lembergben, a mai Lvovban láttak munká­hoz. Ebben az akkoriban lengyel kézen levő városban építették föl ugyanis azt a hatalmas pavilont, amelybe a csataképet szánták, és ahol az 1894. június 5-ére el is készült. A korabeli leírások sze­rint egy kör formájú épít­mény — szakszerűen: rotun­da — volt ez a csarnok, s az ügyes tervezésnek köszön­hetően egy sötét folyosón le­hetett megközelíteni. Aki tehát végre odaért a terem közepébe, egyszerre zúdult rá a nagy élmény, egyszerre nyűgözte le a nagy festői erővel megörökített, a legap­róbb részletekig élethű kör­festmény. Egész Európa el­ragadtatással fogadta Jan Stykának ezt a monumentá­lis munkáját. A raclawicei körkép az el­ső világháborúban szerencsé­re csak kisebb sérüléseket szenvedett. 1944 tavaszán azonban bombatalálatok ér­ték, s ezért leszerelték. Ami­kor a háború véget ért, a szovjet hatóságok annak rendje és módja szerint át­adták jogos tulajdonosának, a lengyel államnalc. Wroc- lawba vitték, s ott fel is akarták állítani, de elegendő pénz híján bő három és fél évtizedik becsomagolva szunnyadt. Alfred Jahn ne­ves földrajzprofesszornak a vezetésével egy társadalmi bizottság teremtette elő a körpavilonhoz szükséges milliókat, s ugyancsak ez a testület toborozta össze a legkiválóbb lengyel restau­rátorokat a csatakép újjá­élesztésére. Nem kevesebb, mint 40 helyreállítási szak­ember sürgölődött a majd százesztendős vászon körül, amely tizennégyfelé vágva várta, hogy meggyógyítsák... Nos, a Wroclawba áttelepí­tett műremek sokkal gyor­sabban és sokkal sikereseb­ben élte túl ezt a krízist, mint a mi Feszty-körképünk, mert megifjításával már vé­geztek. Csernák Árpád: Á BÁRBÁN ISTENKÉNT Tarauoy : örökös gara termék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents