Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-24 / 150. szám
1988. június 24., péntek Somogyi Néplap 5 Szociális feszültség A PERSELY Lassan araszolunk kamasz- fiammal a szombat délelőtti bevásárlási csúcsban .az ABC pénztárához. A szomszédos kasszánál, a pénztárgép mellett kis fémpersely, fölötte tábla: Csak egy forintot a rákellenes alapítvány javára! Van, aki feszengve, zavartan, mások meglepetten tanácstalanul reagálnak a váratlan felszólításra, né- hányan egy-egy pénzérmét csúsztatnak a perselybe, mások úgy tesznek, mintha észre sem vették volna a kis fémládát s igyekeznek minél hamarabb messze kerülni a pénztártól. Míg a jelenetet figyelem, magamon érzem fiam fürkésző pillantását. Jól tudom, miért lesi; várja reagálásomat. Ismerem ezt a tekintetet, amely a kamasz- gyerek kérdését rejti: mondd meg, hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben, adjunk, ne adjunk, egyáltalán, mi a szabály, amit nekem ezután követnem kell? Érzem, hogy most mondanom kellene valamit, tudom, hogy ez is olyan élethelyzet, egy olyan pillanat, amikor talán életre szólóan eldől, miként reagál majd fiam, amikor saját felnőttéletében már egyedül találkozik egy ilyen persellyel, egy ilyen felhívással. Én azonban elkerülöm a gyerek tekintetét, úgy teszek, mintha semmit sem vettem volna észre, a tömeg pedig máris elsodor bennünket. Mert az az igazság, hogy én sem tudom valójában, „mi a szabály”. Pontosabban érzem, hogy az évtizedes szabály változóban van, a jótékonykodást, az adakozást, a társadalmi önsegélyt hosszú időn át páncélba szorító burok repedezik, a fogalmak újraélednek, s mint minden újrakezdés, ez is számos szélsőséget, kuszaságot, bizonytalanságot is magával hoz. Évtizedekig semmi dolgunk nem volt nem állami kezdeményezésű perselyekkel és felhívásokkal, ezek ugyanis nem léteztek. A mindenről gondoskodó állam ideájából következett, hogy nálunk az egészségügy, az oktatás a szociális gondoskodás központi feladat, és ezt a feladatot az állam egyre magasabb színvonalon meg is oldja — állítottuk. Az állampolgár adakozására nincs szükség — mondtuk —, s elrettentő példaként emlegettük Róbert bácsi in- gyenkonyháját, s az egykor volt kormányzóné jótékony- sági báljait. Hosszú ideig úgy látszott, e kérdésben konszenzus van a paternalista állam és a magángyarapodás lehetőségével megajándékozott állampolgár között, s csak néha jutottak a legális nyilvánosság elé a köztünk élő szegényekről, a deviámsok- ról szóló híradások. Később azonban egyre láthatóbb repedések nyíltak az — úgymond — általános és ingyenes, magas színvonalú egészségügy’ és a közoktatás idealizált képén is. Az elmúlt évek keserű fölismerése, hogy sem az egészségügy, sem az oktatás nem általánosan hozzáférhető, nem ingyenes és sajnos korántsem olyan színvonalú, amilyennek korábban hirdettük. Az állam széttárja karjait és beismeri: ez van, sajnos olyasmit vállalt, ígért a fejletlen szocializmus, amelynek teljesítése ma még meghaladja az erejét. Mit tesz ilyenkor az állampolgár? Először felháborodik, tiltakozik, azután megkísérli egyedül kivédeni a több évtizedes elhanyagolás miatt rogyadozó társadalmi infrastruktúra nyomását. Magántanárt fogad gyerekei mellé, a paraszolvenciával próbálja megszerezni az egészségügyi hiánygazdaság „áruit”: a kórházi ágyat, a gyógyszert, a soron kívüli műtétet, sokszor a puszta ápolást is. De nincs mindenkinek módjában effajta költséges különbékét kötni a nyomasztó hiánnyal, s ezen az úton a „fizetésképtelenek” még rosszabb helyzetbe kerülnek, ráadásul az elosztható javak összmennyisége semmivel sem növekszik. Az utóbbi időben mind több jele van annak, hogy az állampolgárok a különbéke helyett a szó eredeti értelmében vett összefogást választják, hogy ne csak maguknak, hanem a többi rászorulónak is megoldást keressenek. Szinte naponta érkeznek a hírek különféle új alapítványokról, gyűjtésekről, jótékony célú rendezvényekről. Persze ami messziről nézve egyszerűen jótékonyko- dási hullámnak, netán társadalmi divatnak hat, az közelről — az egyes akciókat vizsgálva — sok különféle szándékra, érzelemre, célra és eredményre bomlik. Van köztük sokat ígérő, egyértelműen nemes érzésektől vezérelt; vannak kérészéletű, bukásra ítélt kezdeményezések, s bizony, olyan is akad, amely nagyon is reklám- vagy önreklámgyanús, netán a saját zsebre gyűjtés is megbújhat a háttérben. S azoknak is igazuk van, akik szerint a magyar egészségügy, közoktatás, szociálpolitika számtalan égető gondja nem számolható fel közadakozással. A mértékről, a végeredmény nagyságáról lehet tehát vitatkozni, a szándék, a jelenség megítélésében azonban csínján kell bánni a lekicsinylő jelzőkkel. Ha egy társadalomban hirtelen sokan érzik úgy, hogy közösen akarnak tenni valamit, önként hoznak áldozatokat a közért, azt az olyannyira kívánatos önszervező alulról építkező civil társadalom megnyilvánulásának kell tekintenünk, s mint ilyenről nincs jogunk sommás ítéletet alkotni, kötelességünk viszont minden lehetséges módon támogatni. Különösen nagy a felelősségünk abban, hogy saját kudarcainkból, csalódásainkból okulva, milyen muníciót adunk ezekben a kérdésekben a felnövekvő nemzedéknek. Azoknak a gyerekeknek, akik a közösséget figyelmen kívül hagyó magánboldogulás, a fogyasztási javak szerzésében kimerülő életstratégia talmi voltát nálunk gyorsabban átlátják. Akik többé-kevésbé még ép erkölcsi érzékükkel hiteles emberi kapcsolatokat, értékeket, közösségeket keresnek, és olyan „ódivatú” kérAz utasok szívesen beszélgetnek Egy vasutas följegyzései Napjában hetven vonat suhan végig a pályán Balaton- mária alsón. A jegykiadónak kevéssel van dolga, mfndösz- sze harmincötre szállnak föl utasok. — Most egy tehervonat ment át megállás nélkül, mégis kiment eléje. — Nemcsak szokásból ; azon a szerelvényen is dolgoznak emberek. A jegykiadó éjszakái csöndesek; ilyenkor nincs utasforgalom. Napközben is jócskán van szabadideje. Havasi Károly Balatonmá- ria alsón teljesít szolgálatot. Amikor csak ideje engedi, az írógép mellé ül és a spirálfüzet lapjairól átmásolja történeteit, amiket az utasok, ismerősök meséltek el neki. — Télen nyugdíjas-állás lenne, ilyenkor azonban van tennivaló is az állomáson. Minden másnap lépek szolgálatba; otthon, Kéthelyen van időm gazdálkodni is. Van két tehenem. A vetemé- ménynek kellene most az eső, a szénának pedig száradnia kellene. Ki tudna rendet teremteni ... ? — Hatvanvalahány oldalt már legépelt a történetekből. Beleolvastam az elejébe; hátrányos helyzetű fiatalokról szól az írás. — A címe? Kör. Nem, nem mond semmit. Egy jobb címen kell még törnöm a fejemet. És még nincs is befejezve az írás. A történetek Pécsett játszódnak többnyire, ott teljesítettem korábban szolgálatot. Pécsudvardon voltam forgalmista. Sok pécsi történetet ismerek. Nézze, itt van egy bírósági jegyzőkönyv. Egy fiatalember adta ide. Elmesélte a történetét. Történetem hősei abban megegyeznek, hogy valamennyien rossz útra tértek : szipóznak, volt, aki fosztogatott; az erőszaktól sem rettentek vissza. Az okokat kutatva arra az álláspontra juthatunk, hogy ezek a fiatalemberek kulcsos gyerekekként nőttek föl, nem kötődnek a szüleikhez. Itt van például egyik történetem hőse, a pályafenntartó. Sose látta még a szüleit. Egyszer valaki szidta az édesanyját. Akit, mondom még egyszer, sosem látott, nem ismert, de megverekedett érte ... A szomszédban egy olyan fiatalember lakik, akit ha rendesen nevelnek, sosem jut börtönbe ... — A közvetlen környezetéből veszi a példákat készülő írásához? — Az utasok is szívesen mesélik el életüket. Csak tudni kell a nyelvükön. Mintha arra várnának sokan, hogy valaki megkérdezze tőlük, hogy vannak. De komolyan, nem formaságból. Még azok a fiatalok is leülnek velem beszélgetni, akik másoknak talán szemet szúrnának. Megkérdezik, mikor megy a vonat. Nemcsak azt felelem, hogy mondjuk tizenhárom óra ötvenötkor, hanem beszélgetni is kezdünk. Azt nem szeretik, ha provokálják őket. Senki sem szereti, különösen ezek a sérült fiatalok nem. — Meséljen magáról egy kicsit. — Talán azért is fogtam tollat, kezdtem el írni, mert olvasni is nagyon szeretek. Pécsett volt egy irodalmi színpadom. A vasutasfiatalok hozzám jártak, de még a gimiből is szívesen jöttek velünk játszani. Kaposváron végeztem el a színjátszó-rendezői tanfolyamot. Az első szerepet pedig Kovács Lajos bácsi osztotta rám annak idején Kéthelyen ... — Mi a terve az írással? — Ha nem lesz belőle semmi, csak az enyém marad. Ezt nekem ki kell írnom magamból. A beszélgetésnek egy újabb vonat érkezése vetett véget, szinte üresen robogott tovább. Mintha azonban valaki integetett volna. — Az utasok szeretnek integetni. A vasutas pechig örül, és tisztelegve fogadja a köszönést. Horányi Barna déseik vannak, hogy mi az élet értelme, mi a helyes és a helytelen, ki az igazi ember, és miben lehet hinni. Persze nem biztos, hogy ezeket a kérdéseket nyíltan föl is teszik. Hiszen olyan felemásan alakult körülöttünk a világ az elmúlt években, hogy mi, felnőttek lassan könnyebben találunk szavakat a gyerekek szexuális felvilágosításához, mint a közösség, a társadalom, az emberi együttélés erkölcsi normáinak megfogalmazásához. S úgy érzem, ebben segíthetnek a perselyek, a társadalmi önsegély éledezésé- nek apró jelei, a szolidaritás növekvő csírái. Az a gyerek, aki a szülői példa nyomán a napi kóla-, rágógumi-, fagyi-, csokikiadásainak egy részét a perselybe dobja, nemcsak a szó szerint életeket mentő rákszűrő autóbuszok megvásárlását segíti elő, hanem leckét kap társadalmi szolidaritásból, önfegyelemből, a fogyasztói mentalitás önkéntes korlátozásából is. És el tudok képzelni olyan gimnáziumi ballagást is, ahol a maturálok kezében csupán egyetlen szál virág van, s azt a sok-sok ezer forintot, amelyért a mai pazarló divat szerint'illik őket virágkölteményekkel elárasztani, egyszerűen átutalják rászoruló kortársaiknak, netán alapítványt, ösztöndíjat létesítenek a nehéz helyzetben levő tehetséges gyerekek továbbtanulásához. Évtizedek óta nem érzett nagy várakozás, bizalom és remény van napjainkban ebben a társadalomban arra, hogy közösen úrrá lehetünk nyomasztó bajainkon. Sokáig bújtunk cinizmusunk mögé, hogy így leplezzük csalódásainkat, ezért is az ódzkodás bennünk a nagy szavaktól. Szerencsére kamaszgyerekeink olykor szavak nélkül is megértenek bennünket. Pusztai Éva Hétvégi kulturális programajánlatunk elsősorban a képzőművészetek kedvelőinek nyújt színes választékot. Pál Aranka festő, valamint Gábor Éva Mária és Pál Mihály szobrászművészek kiállítása a Fonyódi Galériában látható (képünkön Pál Mihály Balatoni szél című alkotása). Boglárlellén két képzőművészeti kiállítás várja a közönséget: Petőcz Lajos grafikusművésznek a pincetárlaton bemutatott kiállítása az Árpád utca 1. szám alatt, valamint a kék és vörös kápolna közkedvelt kiállítótermében Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész alkotásaiból rendezett tárlat. Nagyatádon a Gábor Andor Művelődési Központban Fuggerth Ferenc iparművész munkáiból rendeztek tűzzománc-bemutatót. Tizedik alkalommal nyílt meg Pécsen az országos ke- rámiabiennálé. A kedd kivételével naponta 10-től 18 óráig nyitva tartó kiállítást a Széchenyi tér 11. szám alatti galériában láthatja a közönség augusztus 20-ig. A marcali helyőrségi klubban Szabó Ferenc Régi rádiók gyűjteménye címei mutatja be kollekcióját. Karsai Zoltán marosvásárhelyi festőművész alkotásait is láthatja a közönség Marcaliban a művelődési központban. A Somogy Megyei Múzeumban A jég világa című állandó kiállítás látogatható, ugyancsak itt tekinthető meg a Régészeti kutatások Somogybán című bemutató, valamint Martyn Ferenc festőművész állandó, illetve Bernáth Aurél emlékkiállítása. A múzeum második emeleti helyiségeiben válogatás látható az intézmény képzőművészeti gyűjteményéből. A Somogyi Képtárban a Vaszary János-emlék- kiállítás, a Kaposvári Galériában pedig Czinkotay Frigyes festőművész tárlata várja a közönséget. Barcson szombaton délután három órától a vásártéren a Bari Károly cigányifjúsági klub szervez találkozót. A rendezvényt este nyolc órától ifjúsági bál zárja. A Móricz Zsigmond Művelődési Központban szombaton este nyolc órakor jubileumi műsor köszönti a 40. évfordulóját ünneplő Vörös Csillag termelőszövetkezetet. Vasárnap a művelődési központban a Candy együttes közreműködésével ifjúsági táncest várja a fiatalokat. A képzőművészetek kedvelőinek hétvégi programjában szerepelhet a Róma- villa, a Rippl-Rónai-emlék- múzeum meglátogatása. A kaposvári pályaudvar elől induló 15-ös busszal lehet megközelíteni. Tény képes jelentés A könyvhétre jelent meg egy szép kiállítású könyv a Corvina kiadó gondozásában. Ha belelapozunk, csak színes képet találunk benne, s mellette olvashatjuk a magyarázó szöveget. Például ilyeneket: „Amikor búcsú van, jönnek zemberek többi faluból, asszonyok es. Jönnek minden helyről, jőnek Csíkból es, há izé, Gyoszén- ből is. Na, akkor kezdődik a mise, mikor fixálja a pap. Künn möngyák, nem benn a misét. Há! Rományul. Gyónni oláhul kell. Rományul. A pap, hogy tetszőgyék, ótálra áll föl. Úgy.” Bizony, kicsit tűnődnünk kell, hogy pontosan melyik szó mit is jelent, ám megéri a fáradság, mert egy gyönyörű archaikus magyar nyelv körvonalazódik ki a szövegből. Csorna Gergely — mint a Moldvai csángó magyarok című kötetének függelékéből megtudjuk — az elmúlt tíz esztendőben fényképezőgéppel járta a csángó-falvakat, s mintegy hatezer felvételt készített. Ezek javát adta most közre a Corvina kiadó. Legújabb kori történelmünk furcsa ellentmondásának következménye az, hogy Csorna Gergely feladatának már a vállalása is több mint dicséretes. A falvakba, amelyeket ráadásul dokumentálásra fölöttébb alkalmas szerkezettel járt, még eljutni is nehéz. Kivívni az ottani, emberek bizalmát talán még nehezebb. Hiszen nem veszélytelen vállalkozás felvevőgép elé állni — a jellegzetes viseletben — egy csángó magyarnak. A történelem okozta körülményeket figyelembe véve ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy Csorna Gergely nagyon magas művészi színvonalán oldotta is meg feladatát. A képek válogatásán érződik, hogy nagyon bőséges anyag állt rendelkezésére, volt miből válogatniuk a szerkesztőknek. Tematikájában az élet alakulását követi az összeállítás. A kat- rincába sirített buba képétől (lepelszoknyába kötött kisgyerek) a temetésig ível az élet, s utolsóul egy régi-régi örökség kerül a képre: egy apától kapott, kézzel írt énekeskönyv. S alatta egy szívet szorító mondat: a fiatal nemzedék már nem tud magyarul olvasni. A kötet rövid összefoglalót tartalmaz a csángó magyarok történelméről, hányatott sorsáról, a kérdés legnagyobb ismerőjének, Domokos Pál Péternek a tollából. Ebben írja a neves néprajztudós, hogy Moldvában, annak 1352-ben történt megalakulásától napjainkig a román államvallásban élő nagy tömegű nép mellett mindig jelen volt és van egy római katolikus vallású csángócsoport, jóllehet 1942 óta hivatalosan nem római, hanem román katolikusoknak (roman cato- lic) nevezik őket. Számuk az idők folyamán változott, nem utolsósorban az erőszakos be-* olvasztási politika következtében. Mindezek ellenére a csángó magyar nép Moldvában ma is él. Nem szabad őket elfelejtenünk! Ismernünk kell őket, sőt meg kell őket ismernünk, s akkor talán több felelősségérzet is fölébred bennünk irántuk — írja Domokos Pál Péter. Éhez nagyon szép és fontos ismertető a most megjelent kötet. Varga István
