Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS 1988. május 7., szombat __________________________Somogyi Néplap_________________________________________________________9 A Z ELSÖKARMESTER Beszélgetés Kovács Jánossal — Ha jól emlékszem, ez a szoba, ahol beszélgetünk. Kórodv András karnagy úré volt. — Igen. A Magyar Állami Operaház elsőkarmestere­ként ebben a szobában dol­gozott. Szeretném is kitenni a fényképét, ide a falra u zongora fölé. Nagyon tisztel­tem, szerettem őt, a meste­rem volt, atyai jó barátom, nála tanultam a főiskolán. Tulajdonképpen ő akarta, hogy ide jöjjek a diplomám megszerzése után, de én el­lenkeztem, mert akkor még nem szerettem az operát. Sohasem hittem volna, hogy halála után én leszek az Operaház elsőkarmestere. — Mit jelent elsőkarmes- ternek lenni? — Semmikép sem azt. hogy én vagyok a legjobb ! Hogy a karmesterek közt tudásban, tehetségben én vagyok az első. Hiszen olyan nagy művészek vannak itt. mint Lukács Ervin és Erdé­lyi Miklós. Azt hiszem azért kaptam éppen én ezt a meg­bízatást, mert ők nagyon el­foglaltak, koncertező művé­szek, Lukács Ervinnek ak­koriban zenekara is volt, ta­nítanak a főiskolán, márpe­dig az elsökarmesteri állás mellett másra nem nagyon jut idő. Teljes embert kíván, nem is egyet, legalább ket­tőt. — Mielőtt beszélnénk a „két Kovács Jánosról”, akit egy személyben képvisel, hadd térjek vissza egy elej­tett mondatára. Azt mond­ta: nem akart az Operaház­hoz kerülni. Miért? — Mert itt őrültek van­nak? — Igen? A felesége. Sud- lik Mária is itt énekesnő ... — Ö is őrült. Az operaéne­kes más ember, mint a töb­bi. Különleges ember. De félre a tréfát, én az operát, mint zenei műfajt nem sok­ra becsültem főiskolás ko­romban. Távol állt tőlem, de ma már azt mondom, az a karmester, aki csak szim­fonikus zenét vezényel, sok­kal szegényebb. Mert egy különleges, érdekes, csodála­tos zenei világtól zárja el magát. Amikor idekerültem, korrepetitor lettem, az éne­kesekkel foglalkoztam, a szerepüket gyakoroltam ve­lük. Zongoráztam, kísértem őket, tehát alaposan meg kellett tanulnom a műveket, el kellett mélyülnöm, s egy­szer csak rájöttem, fantasz­tikus zenei kifejező erő rej­lik bennük. - Sokáig nem akartam más lenni, csak korrepetitor. Kórodv And­rás nógatott, hogy kezdjek már vezényelni, de annyira tiszteltem a darabokat és az énekeseket, hogy féltem. Az­tán jött a Varázsfuvola — nem volt túl nagy sikerem — de nagyon biztattak. Sor­ra következtek a művek és mára elkötelezettje, szerel­mese vagyok az operáknak és az Operaháznak. — De koncertezik is. — Nagyon keveset. Épp most kellett lemondanom egy vidéki zenekar felkéré­sét. Nagyon sajnáltam, de nem tudok egy hétre elmen­ni próbálni — és egy hét próba, állítom, hogy kell egy jó hangversenyhez — na­gyon sok az itteni elfoglalt­ságom. — Az Operaház teljes ze­nekara az elsőkarmester „fennhatósága” alá tartozik. Az Erkel Színházé is? — Igen. Körülbelül há­romszáz muzsikus. — Amint hallottam a ze­nészektől, nagyon szeretik és tisztelik. Bár igazán fia­talon lett a felettesük. — Nem érzem magam a felettesüknek. Inkább a ba­rátjuk vagyok. Felettesük rajtam kívül is van elég. Ügyes-bajos dolgaikkal bár­mikor fordulhatnak hozzám De népszerűtlen intézkedé­seket is kell hoznom, sajnos. — Az a másik Kovács Já­nos. — Az is én vagyok. Tart­hatatlan az a zenekari rend vagy rendetlenség, amiben dolgozunk. Az automatiku­san kiírt próbák, melyek kö­vetkeztében gyakran mások ülnek este a pultoknál, mint akik délelőtt próbáltak. így a karmesteri instrukciókról természetesen fogalmuk sincs. Borzasztó nagy a re­pertoár, amit játszunk és rengeteg az előadás. Kelle­nek tehát a próbák, nagyon kellenek, de nem így. — Hanem? — Szólampróbákat tar­tunk, sőt most majd kette­sével jönnek be hozzám a zenészek, és itt a szobámban valósággal kikérdezem tőlük a szólamaikat. — Borzasztó. — Tudom, de szükség van rá. Nem jó, ha gyakran mi magunk is szégyellünk egy- egv előadást. Én ezt előre megbeszéltem a zenészekkel, kértem őket, hogy válassza­nak maguknak partnert, gyakoroljanak együtt. Egyéb­ként diszkréten, zárt ajtók mögött történik majd a „ki­kérdezés”. A fontos az, hogy jó előadásokat kapjon a kö­zönség. Nem szabad előfor­dulnia, hogy bizonyos mű­vek bizonyos részei után ke­resztet vessen a karmester, hogy hála Istennek, ezen is túl vagyunk. — Ha már sokadszor ve­zényel egy művet, nem érzi úgy, hogy sohasem lesz vé­ge? Nem unja a műveket? — Nem. Olyan ritkán ke­rül műsorra egy-egy opera, hogy nincs lehetőség arra, hogy megunja az ember. — Kedvence van? — A Hovanscsina. Édes­apám, aki latin—magyar sza­kos tanár volt, nagyon sze­rette a zenét. Erre a darab­ra vitt el elsőként gyerek­koromban, azóta is ez a leg­kedvesebb operám. Akár­hányszor kellene vezényel­nem. sohasem unnám meg. Erőss Ágota A bölény kedvenc tartóz­kodási helye a magaslaton volt, ahonnan messze ellá­tott, de főképpen annak örült, hogy ott mindenki láthatja. Ugyancsak szeret­te a közeli kis patakot, amelynek vizében saját képmásában gyönyörköd­hetett. Az elmúlt évtizedek nagy szavannatüzeiböl is sértetlenül került ki, pedig akkor, nagyon sok nemes vad is elpusztult. Vesztüket az okozta, hogy ők a tüzet próbálták oltani, a bölény azonban a széljárást figyel­te, mivel fő elve az volt: mindig azt kell tudni, hon­nan fúj a szél. Főképpen azt szerette, ha a többiek kö­vetik, természetesen csak tisztes távolságban. Azok a bölények, akik még a kö- zépfejszintet sem tudták el­érni, felismerték ugyan, hogy a fözsákmány mindig a főbölényé, de úgy gon­dolták, az ő nyomdokain járva nekik is jut a zsák- má nyból. A litván nyelv értelmező szótárának megjelent az első 14 kötete a Litván Tudományos Akadémia kiadásában. A teljes sorozatot 20 kötetre tervezik KÖNYVESPOLC Szapudi András: Gyilkos szarvas A Szépirodalmi Könyvki­adó gondozásában jelent meg Szapudi András újabb — sorrendben ötödik — köny­ve, a Gyilkos szarvas című novelláskötet. A benne sze­replő novelláknak csaknem mindegyike önéletrajzi ío- gantatású, s valószínű, ez az egyik magyarázata annak, hogy a publicisztika és a szépirodalom határmezsgyé­jén álló dokumentumszerű­ség jellemzi őket. A látszat ellenére azonban éppen a személyes jelleg, a lirizáltság teszi hitelesebbé az ábrázolást. Kétségtelen, hogy Szapudi éppúgy hajla­mos előadásmódjában a csöndes, férfias elégikusság- ra, mint a „csak beavatot­tak számára föltáruló", ám annál kegyetlenebb iróniára, s éppúgy jellemzi a távolság- tartás (olvasójától és témá­jától), mint a már-már fül­be gyónás értékű föltárulko- zás igénye. Mindezek termé­szetesen nem következetlen­ségek a novellista részéről, hanem olyan művészi eszkö­zök, amelyek a feszültségte­remtés szolgálatában állnak, és szüntelen együttműködés­re, állásfoglalásra késztetik az olvasót. Szapudi András sohasem törekszik az olvasó lekenyerezésére, tartózkodik az olyasféle „trükköktől”, amelyek manapság oly sok „lebilincselő" irománynak biztosítanak olcsó sikert, no meg — magas példányszá­mot. A Gyilkos szarvas című kötet kapcsán szükséges né­hány pillantást vetnünk a szerző életrajzára. Már csak azért is, mert Szapudi ér­tékrendjében erős hangsúlyt kap a generációkban való gondolkodás, a nemzedéki hovatartozás tudata. 1939- ben született, a háborút ap­ró gyerekként élte át, bor­zalmai azonban — mondjuk így, éppen ennélfogva — mélyen belevésődtek emlé­kezetébe. Köztük a legfáj­dalmasabb : az édesapja el­vesztése, amelynek megrázó emléket állít A második ha­rangszó című novella. Sza­pudi nemzedéke az, amelyet a legnaívabb, legbefolyásol- hatóbb serdülő korában ért az ötvenes évek időszaka, a legsodorhatóbb korban ta­lált az 1956-os ellenforrada­lom, majd ők lettek azok, akik közül jó néhánvan megkapták a „konjunktúra- lovag” jelzőt a hatvanas évek elején, mára pedig, az ötvenedik életévükhöz kö­zeledve egyre hajlamosab­bakká válnak a belső konf­liktusoktól korántsem men­tes számvetésre. Éppen ez utóbbihoz kapcsolódik a Szapudi-novellák mondani­valójának egy másik alap­pillére: a szerzőnek a saját hivatásával való szembesü­lése. Tudjuk róla. élete ja- vafészét az újságírásnak szenteli. Erősíti-e ez a tevé­kenysége benne a szépírót, vagy éppen ellenkezőleg: gátló tényezőként hat, el­vonja a figyelmét az időigé­nyes napi munka, a „flek­kekben” való gondolkodás? A cethal című novellája épp eléggé világos és kíméletle­nül őszinte választ ad eire, amihez nincs mit hozzáten­nünk. Ugyanez a számvetés általánosabban, de — talán éppen ezért — kevésbé sike­resen fogalmazódik meg a Befalazott Éden parabolájá­ban, amiről nem tudni biz­tosan, nem paródiája-e az ötvenes években dívó „szoc- reálos” tanmeséknek. A no­vella hőse, Károly Iván ma­gyar—történelem szakos ta­nár mondhatni a fridzsider- szocializmus körülményei közt él a panellakásában, egyetlen igazi öröme mégis, hogy az erkélyről a szem­közti szőlőhegyre láthat. Fe­lesége unszolására meggon­dolatlanul telket vásárol, amit kemény munka árán föl is virágoztat ugyan („bő­ven termett a telkükön, azt sem tudták, hová tegyék”), de — s most jön a fordulat — a sok gyümölcs rájuk ro­hadt, s amíg ők a birtoku­kon serénykedtek, azalatt „eltűnt a hegyoldal”, a sző­lőhegyet egy frissen felépült emeletes ház takarta el a szemük elöl. A tanártól el­keseredésében csupán egy értelmetlen, „anarchisztikus” cselekedetre futja: az er­kélyről néhány félig rohadt almával megcélozza a beik­szelt ablakokat. Bele is di- lizett a dologba ... Bűn és bűnhődés? A tanulság itt nem egészen világos! Szapudi András számara érezhetően mindennél fon­tosabb a közösséghez tarto­zás igénye. Ez a családja hagyományainak ápolására, a szűkebb pátriához való ra­gaszkodásra, a másokért tenni akarás szüntelen vá­gyára egyaránt kiterjed, ami végsősoron a világnézetével, elkötelezettségével függ ösz- sze. Az ilyen ember számá­ra semmi sem tragikusabb. mint a gyökértelenné válás, a kiközösítés, a jó szándék rosszindulatú fogadtatása. Ezt példázza az Idegen című novella is, amelynek hőse hiába tud „még a tanító né­ninél is szebb” Sztálin- és Rákosi-fejet rajzolni, így sem éri el, hogy — ha dicsé­retet nem is — legalább vé­dettséget kapjon az őt el­GYILKOS SZARVAS agyabugyálő osztálytársai­val szemben, mert hát — osztályidegen. A két szál majoránna Bu­daija (a szerző elferdített nevére könnyű ráismerni) katonaként az őrszolgálat egy valóban megtörtént „rendkívüli eseményének” krónikáját írja meg: A törzs­főnök naponta a körletbe lá­togat, hogy elolvassa a „fa­liújságregény” újabb és újabb folytatását. A társak természetesen nem örülnek a sűrűbb ellenőrzésüknek. Nem dicsérik Budait, de nem is szidják. Az történik csak, ami egy író számára a leg­elviselhetetlenebb: agyon­hallgatják. A mondanivaló általánosabb érvényű, ahogy József Attila írja : Az igazat mondd, ne csak a valódit! A különös csak az, hogy mintha maga a novella sem igen lépné túl a faliújságre­gény módszerét, s ennek szándékoltságáról, művészi szerepéről megint csak nem lehet biztosat tudni.) Szapudi novelláinak egyik nagy erénye, hogy a cselek­ményt egyidejűleg több né­zőpontból is képes ábrázol­ni. A második harangszó című novellában a történe­tet — szinte filmszerűen — az író gyermekkori én-jének szemszögéből követhetjük nyomon, aki örül, hogy a nyilas katona odaadja neki a géppisztolyát, — „ugye szép fegyver fiacskám?", kérdezi tőle —, de eközben tudjuk, hogy iszonyú dolog történik, ami a nyilasok szá­mára — torz jellemükből eredően — nem egyéb egy általuk megszokott színjá­téknál, míg az olvasó, aki könnyedén átlátja, hogy ki volt ez a kisfiú valójában, elgondolkodik az elbeszélő látszólagos tárgyilagosságán és eközben kialakítja a sa­ját nézőpontját, véleményét. Fodor Tamás (Szapudi Andrással, la­punk fömunkatársával és könyvével május 16-án es­te 7 órakor ismerkedhetnek meg olvasóink a megyei könyvtárban rendezett író- olvasó találkozón. A be­szélgetést Varga István, a Somogyi Néplap munka­társa vezeti. Bölényslrató Egyébként nagyon meg volt elégedve magával. Ügy érezte, alszavannában ő a legbölényebb bölény. Való­ban neki volt a legvasta­gabb bőre. és ahogy ő ter­peszkedett, azt csak irigy­séggel lehetett nézni. A töb­biek mellette szinte elsat- nyultak, nem’ is lehetett őket összehasonlítani vele. Csupán az nyugtalanította, hogy alszavannában már minden zsákmányt meg­szerzett, étvágyát azonban nem tudta csillapítani. A sáskákat is nyugtalanította, hogy a bölény mindent le­tarolt. A nyulak és a patká­nyok azonban hűséges kö­vetői voltak. Meg persze az is zavarta, hogy hírül hoz­ták: a szomszédos szavan­nában él egy még bőié- nyebb bölény. Az egyik bö­lény, aki egyébként nem is volt bölény, csak ö tette azzá. hírül hozta: többen elégedetlenek, sőt, egyesek addig merészkedtek, hogy kétségbe vonták, miszerint ő a 'legbölényebb bölény. Ezek titokban az esti össze­jöveteleken „a vagyok olyan bölény mint te" ellenbö- lénydalt éneklik. Ezért elhatározta, leszá­mol ellenfeleivel. A nyílt harctól azonban ódzkodott, félt, hogy ö is sebeket kap­hat. Igaz, hogy a samesz bölények nyaldosnák a se­beit is, de félt a fertőzés­től. Elhatározta, megbünte­ti az ellenfeleit, de a szö­vetségeseit is: elhagyja al- szavannát. Tudta, hogy ezek már nem tudnak bölény nélkül élni. Ö majd meg­mutatja, hogy föszavanná- ban is ö lesz a legbölé­nyebb. Megcsinálja a nagy bölényszínházat, megírja a darabot, ö lesz a bonviván. de a többi szerepet is o játssza majd. ö lesz a néző, a rendező, a súgó, ő írja a bírálatot és megdicséri a produkciót, s végül a leg­bölényebb bölény díjjal is jutalmaztatja meg magát. Főszavannában hírül vet­ték, hogy rövidesen elin­dul. Az ottani bölények azonban magabiztosak vol­tak, mivel tudták, hogy a jövevény közöttük nem is látszhat bölénynek. Éppen ezért nagy a veszély — mondta az egyik, mivel így ráfoghatják, hogy a legbö­lényebb. Alszavannában a helyi bölényminősítő bizottság háromnapos gyászt rendelt el. Majd összejöttek, hogy eldöntsék, ki legyen a leg­bölényebb bölény. Végül abban egyeztek meg: nem baj, ha az utód nem bö­lény, majd ők ráfogják, de arra vigyáznák, hogy ők minősítsék a bölényt es ne csak az őket. Szili Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents