Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
8 Somogyi Néplap 1988. május 28., szombat » TAVASZI TARLAT Ettől Is egy kicsit, meg attól Is egy kicsit... A Szövetség kiállítása ez. Pontosabban a /él Szövetségé, mert mint Bálványos Huba interjújában olvasom (Magyar Hírlap, május 7.), a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 1400- nál is több tagja van, a katalógust pótló (?) diasorozatokból ítélve itt nem egészen 700 a kiállító, illetve a mű, mert mindenkit csak egy alkotás képvisel, mégpedig anélkül, hogy valamilyen zsűri visszautasíthatná. Így is tele a Műcsarnok, és csupán a rendezés rangsorol a maga eszközéivel: a necf- expresszionizmusnak az első teremben ad helyet. Igaz, máshol nem is igen érvényesülne, mondjuk, Kelemen Károly harsány pirosa. Rájuk vonatkozik talán az említett interjú célzása azokról, akik „meglovagolják a világdivatot”, s akiket „a szaksajtóban és a művészvilágban dühöngő ízlésterror” tárnokit. A rendezés - úgyszólván, megoldhatatlan feladattal találta szembe magát: egységbe rendezni a kaleidoszkópot ... Hiszen ahány mű, annyi felfogás. Azért megkísérelték a rendszerezést: közös kuckóba kerültek a groteszk realisták, a mértani elemek következetes hívei, a szolid képcsarnoki stílus követői, a neoavant- gardok, és így tovább. Nem csupán festők, szobrászok, grafikusok, hanem iparművészek is kiállítottak, így aztán egy különleges kötött kosztüm (sapkával) ugyanúgy tétele a kiállításnak, mint egy fnozdonykerékkészSZEPESI ATTILA Egy évszázad emlékművei Autóroncs Billenten lóg a szurdok felett. Talán le is zuhanna, ha egy gyökérfonat nem tartaná elszántan és értelmetlenül. Régen itt állhat már. Amit lehetett, leszereltek róla, a kormánykereket, meg a gumikat. A maradék, a bádogskatulya csupa sár, rozsda, szutyok. Néhány drót kilóg belőle, mint bűzlő kadáver- ből a belek — de ez a bá- dogkadáver nem bűzlik, legalábbis "amióta a szemétre került. Az erdő félig-med- dig benőtte már folyondárai- val. Fenekén megtapadt a föld. Felverte a fű, a sok névtelen gyom. -Az ablakok ásító nyílásán elszánt indák nőnek befelé. Ahogy elnézem a roncsot, egy kék bádoglepkét veszek észre a tetején': napozik. A szűrt fényben mozdulatlanul áll, csak néha nyitja-csukja a szárnyát, szinte gyakorlatszerű- en, mert nem száll odébb. Pihen. Az oldalsó falon hosz- szú sorban bodobáncsok masíroznak — piros regiment. Kíváncsi Vagyok, mennyire tartanak még a bádogfalak — megkopogtatom őket. Potyog a rozsda és — mint egy elvarázsolt mágus — az ár-> nyékből előugrik egy püffedt varangyosbéka. Valahol a motorház helyén lapult eddig. Megáll, kíváncsian veti rám a szemét: mit is keresek itt, az ő birodalmában? Nézzük egymást. Ahogy megmozdulok, behúzza a fejét, a hasát felfújja, bizalmatlanul méreget, de nem ugrik odébb. Érezteti velem, hogy az idő és az emlékek jogán már ő itt a gazda. Vár. A remetenyúl Jó évtizede még számtalan vadnyúl élt az Óbudaiszigeten. Szokásuktól eltérően nem annyira a füves, kopár mezőt kedvelték, inkább a bokrosokba vették be magukat. Ahányszor csak arra jártam, mindig sikerült megpillantanom egyet-egyet, amint lelapított füllel leske- lődik, majd közeledtemre eltűnik a ciheresben, néhányat szökken —: csak fehéren megvillanó tükrét látom —, aztán elnyeli a zöld csalit. Néhány éve aztán megváltozott a helyzet. Egyre több és több fát vágtak ki a szigeten, ritkították a bozótost, parkosították, s a vadnyulak úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Azóta egyszer sem kerültek a szemem elé. Ha csak ... Szóval ha csak azt nem számítom, hogy havas téli hónapok idején mindig találok vadnyúl- nyomokat a rét peremén és a bokrok között. Először nem akartam hinni a szememnek: mi ez? Fantomnyulak bolondoznak velem? De a nyomok nem hazudnak — ott vezet a hólepedőn át a tapsifüles jellegzetes Y-alakú nyoma: a két mellső mancsát egymás mellé helyezi szökdécseléskor, a két hátsót pedig egymás mögé rakja le a hóba, miközben jobbra- balra kanyarog a nyomvonal, aztán hirtelen vége szakad, eltűnik, mikor gazdája valami ravasz trükköt _ eszel ki, hogy követőit bolonddá tegye: visszacurukkol a maga lépésnyomaiba helyezve tappancsát — majd oldalirányban nagyot szökken, kiugrik a nyomvonalból, és kóbor kutya legyen a talpán, aki rájön a turpisságra. Nem pusztult hát ki a nyúl végérvényesen a szigetről, csak remeteségbe vonult. Tehát éjszaka lopakszik ejő ismeretlen rejtekhelyéről, amikor még a legelszántabb kóbor kuvaszok is szundítanak. Ügy él, teljes visszavonult- ságban, mint a tibeti hegyek magasában az állítólagos jeti, mely a magányt választotta, a rej tekezést, mert számára ez volt az élet ára. Ott bújik fönn a sziklák közt, a csönd és a hó birodalmában, ahová csak ritkán téved egy-egy jak, meg talán egy-egy mindenre elszánt, mindennel végképp leszámolt lámaista remete, Mila- repa követője, vadcsalánon tengődő magányos különc, aki elunta odalent a nappali nyüzsgést, és közelebb akart kerülni a csillagokhoz. A jövő fája Akaratlanul is megteremti jelképeit a világ. A békás- megyeri mezőn, a város legszélén találtam rá az öreg facsonkra. Lombja rég nincs már, néhány korhadt ága a levegőbe mered, mint felmutató emberi tenyér. A törzse üszkös, rovarok rejtőzködnek benne, madár is ritkán téved rá. Tövét ellepi a szemét, papír és konzervdoboz, bútordarab, kilógó kóc csomójával, rugók és lyukas zsákok. A szél fel-alá sodorja pillanatnyi szeszélye szerint a sok hulladékot, aztán ahogy felkap közülük egyet- egyet — már ami könnyebben a levegőbe emelhető —, az véletlenül fennakad a korcs fa ágain, Így kerülhetett oda a nejlonzacskó és a koszos pántlika, a kócfűzér meg az újságpapír. Kár, hogy nem szoktam fényképezni, ez a fa az évszázad jelképe lehetne. Pusztuló élet, felcicomázva lomokkal, melyek lassan elborítják az egész földgolyót. Az újságpapírt, a szélső ágon, szél cibálja. Kíváncsi volnék, mit írnak rajta: talán a haladásról elmélkedik valaki, vagy a jövőt ecseteli csábos színekkel. Írása oda került, ahová való: erre a riasztó, jelképes facsönkra: VÁLLALKOZÁSOK A KULTÚRÁBAN Orosz János: Színház, 1987 let (formatervezve), vagy egy- leendő lovasszobor. Kritikus legyen a talpán, aki parkszerű rendet tud teremteni e vadvirágos réten; de talán nem is kell, az a szép benne, hogy ilyen .burjánzó. Csak „tudománytalanul” lehet személyeket kiemelni, bevallottan szubjektívan. Rónai Éva Brendan-expedí- ció című faliképét vagy Ku- binyi Anna Kék madarát, Hévízi Éva A szép ismeretlen című zománcát vagy Polgár Ildikó porcelánból formált csalóka csendéletét. Marosits István absztrakt kompozícióját, amely az Esztergom egyik szimbólumává lett Liszt-emlékmű után új utat keres. Lapis András Derkovits-hangulatú Politikai foglyok kiszabadítása emlékművét. Lóránt Zsuzsa megható önportréját, amelynek Száz év magány a címe. Gyémánt László megrendítő kettős arcképét, az Őszi randevút. Galambos Tamás „környezetvédő” képét, amelynek egy meglepően biblikus Gorbacsov-idézet a címe: „Vigyázat! Nem lesz még egy Noé bárkája!”. Vagy Somogyi Árpád emlékműtervét, amely a Don- kanyar áldozatait idézi. Esetleg Ef. Zámbó István fanyar Üj magyar népművészet című képét vagy Balázs József Róbert színes kövekből kirakott zászlóját... Inkább apró tendenciákra érdemes felhívni a figyelmet. Hogy például a nemzeti érzés hogyan tör a felszínre, minden pátosz nélkül. A piros-fehér-zöld több művön is felbukkan, Ber- náth(y) Sándor csaptelepén például egészen meglepő helyen. Hogy a II. világháború magyar halottaival két szobormű is foglalkozik. Vagy hogy „divat” tisztelegni az ősöknek: Barcsaynak, Mar- tynnak, (Bodnár Zoltán, Pinczehelyi Sándor), esetleg a művészettörténet válogatott nagyjainak, egy-egy figurájuk felidézésével (Balogh András). Galántai György gondosan felépített Csendzongorájára is oda lehetett volna írni, hogy hódolat Cage-nek... Ez van, ezt kell szeretni — mondhatnánk „pestiesen”, ha igaz volna. De nem igaz! Mert egyrészt, amit látunk, az a Szövetség fele, másrészt a művésziét nem feltétlenül azonos a szövetségi tagsággal, harmadszorra pedig: a képzőművészet valahogy olyan, mint a gyerek. Nem elég szeretni,- el is kell tartani. S ráadásul úgy, hogy nem neveljük közben, mert abból sose sült ki semmi jó. Aminthogy az sem ideális, ha a művészet akarja nevelni amolyan tanítóbácsiként a járókelőt. Sétálni, nézelődni kell ezen a tárlaton is, nem nevelődni. Ismerkedni a művekkel, s meg-megjegyezni egy-egy nevet. E kiállítás igazi tavaszi program. Kirándulás a májusi Városligetbe. Székely András Németh László mondta 1969-ben életművére visszatekintve: „Vállalkozáson én (...) valami organikusan növőt értettem, nem egy célt s a hozzászerkesztett üzemet, ahogy az iparban. Hajlam, képesség, lehetőség hajlékony szövődését”. Csakhamar azonban változtak az idők, s a nyolcvanas évek elejétől egyre-másra jelentkeztek a kultúra, művészet, közművelődés területén is a cél s a „hozzászerkesztett üzem” jegyében fogant vállalkozások. Összefüggésben a gazdasági ellehetetlenülés folyamatával, s azzal, hogy az állam a „nem termelő ágazatoktól” is mindinkább önfenntartást, netán nyereséges működést, „szerkezet- váltást” követelt. Pedig még a közelmúltban is eretnekségszámba ment, ha valaki megkockáztatta: a kultúra is áru, vagy szelídebben: a kultúra áru is. Elv és gyakorlat került szembe ebben a vonatkozásban is. Ez alkalommal adjunk számot az áruszerű kultúra, a vállalkozás néhány, figyelmet érdemlő eredményéről : 1983-ban, „üzletközpontú”, „tőkés” cégként jött létre a Novotrade elnevezésű részvénytársaság, négy magyar bank együttműkögkésével. Ma nyolcvan fölött van egyéb részvényeseinek a száma. Két esztendeje immár külkereskedelmi jogköre is van. Szinte véletlenszerűen jutottak megalapítói — nyugati példák nyomán — arra a gondolatra, hogy filmmel, könyvkiadással, műkincskereskedelemmel, kiállításszervezéssel, művészek közvetítésével is foglalkozzanak, mégpedig a nyereség reményében. S az eddigi tapasztalatok kedvezőek. A hatalmas sikerű kínai agyagfigura-kiállítás ügyében is szerepet vállalt a Novotrade, az oroszlánrész azonban itt az 1987 februárjában létrejött Artuniont illeti. Ez a vállalkozói iroda a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja segítségével született. Témák, szabadalmak fölkarolása, sajátos művészeti feladatok, tervezési és kivitelezési programok megvalósítására a maga pénzeszközeit is mozgósítja. Az említett kínai kiállítás Budapestre való eljuttatását — más szocialista országok visszalépése miatt — végül is az Artunion szervezte meg, bravúros fegyvertényként, a tavaszi fesztivál, a Hungária Biztosító, az Általános Értékforgalmi Bank s részben a Magyar Televízió anyagi és egyéb támogatásával. S majdnem hasonló teljesítmény Picasso 347 grafikájának magyarországi bemutatása. Tavaly októberben született a Szféra Kisszövetkezet nevű vállalkozás. Tizenöt alapítója között újságíró, televíziós is akad, s egy pantomimművész is, Tímár Tamás, akinek Nővérek című, Csehov nyomán készített „némaszínházi” játékát a fővárosi Egyetemi Színpad közönsége láthatta, a Szféra gondozásában. Ígéretes, tehetséges a négy női s két férfiszereplőt foglalkoztató produkció. Rólunk szól: kap^ csolatainkról, vágyainkról, torzulásainkról. E friss, a politikus gondolkodás jegyében támadt kisszövetkezeti vállalkozás •— a Szent Jupát utasaival, a Magyarország című hetilap olvasóival és másokkal szervezett — rendhagyó közönségtalálkozókkal, játékos vetélkedőkkel, divatbemutatókkal színesíti palettáját. Mindez a jövő útja? Kizá- rólagpsan: aligha. Mert bár az ógörög művészetpártolás szintjét nem érhetjük el (egyénként is: a művészet akkoriban csak a szabad emberek privilégiuma volt, a rabszolgamunka alapjain), művészet- és kultúrabarát reneszánsz uralkodókra sem számíthatunk, a szocialista állam nem feledkezhetik meg ezen a területen adódó kötelezettségeiről. A legfőbb mecénás ezután is az állam kell legyen. A gazdasági kibontakozás érdekében is! A kiművelt emberfők sokasí- tása céljából! Ám az imént említettekhez hasonló vállalkozások hasznosan egészíthetik ki az állami mecé- natúrát. Ehhez a vállalkozók dolgát is könnyebbíteni kellene azonban, mert abban az Artunion és a Szféra vezetői is egyetértenek, hogy a jelenlegi körülmények nem ideálisak. Egyszerűbb szerkezetre lenne szükség még e viszonylag célszerű konstrukciójú vállalkozásoknál is. Az Artunion például leányvállalatok létrehozására gondol, hogy jobban győzze a túl széles profilból következő feladatokat. S nem volna szabad adóterhekkel és bürokratikus kötelezettségekkel nyomni agyon őket. Ez utóbbi gond meg — például — a Szférát aggasztja. A kultúra is: emberi jog, s azokat, akik eme jogunk gyakorlásából segítenek bennünket, támogatni kell. Köháti Zsolt JASPER GYULA HÜSLEVES Vasárnap van! Gőzölög az ünnepi leves. Zsírgömbök kicsiny aranyhalak, lomhán úsznak a tányér tengerében. Meghitt pillanat... Egy villanásnyi béke a szürke ég alatt. Halkan koccan a kanalam! Számban szétomlik a mámorító íz. O, levesek királya húsleves! Ily harmóniát senki sem teremt, az éhes test s a Szomjas lélek között. Huszadszor rendezték meg'Nagykanizsán az Életünk című országos fotókiállítást. Ezen megyénket a Somogyi fotóklub, valamint a Compur fotóklub képviseli. Hét alkotó küldte el képeit, s közülük a zsűri tizenegyet fogadott el a kiállításra. A pályázat fődíját budapesti fotós, Blinczinger Béla „Győzelem” című alkotása nyerte el.
