Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

1988. április 9., szombat Somogyi Néplap 9 i 'mrnmmmm IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Sziládi János VERESÉG Potykány hozta a hírt: a mesterek szabott árral dol­goznak. ötven fprint, se több, se kevesebb. Meg hogy igyekezzünk, mert akár­mennyit nekik se lehet, és hogy sok a jelentkező . .. — Neked mennyid van? — kérdi Potykány, aki nem­csak padtársam az iskolában, de a szerelemben is az én oldalamon evez, és talán ezért is nem várja meg az óhatatlanul visszaadandó kérdést, hanem máris borít­ja ki a zsebét. Neki három forint hu­szonöt fillérje van. Nekem egy. forint tizenöt fillérem. Magunkhoz mérten mind a ketten roppant gazdagok vagyunk. Potykány azért, mert ő mindig az, én meg azért, mert vasárnap nagy szeren­cse ért; én állítottam. Béla. a majdani Gépes Kiss Béla is akart, egyszer­re is rugaszkodtunk neki a futásnak az első csattanásra. de ő a kocsmabejárat felé kerülte én1 viszont tudtam, tegnap, épp a kuglipálya vé­génél, valaki szétszedte a kerítést. Persze én győztem. Mire odalihegte magát az állító helyéhez, én már bele is tettem a golyót a vályú­ba, hogy visszaszaladjon a partira készülődőkhöz. — Hát te? — kérdezi a majdani Gépes Kiss elké­pedt arccal. — Te hogy a francba kerültél ide? — Gyüttem állítani — mondom felhőtlen mosollyal. — Kell a pénz. Na. eriggy innen, mert belédvágják a golyót. Nem tréfálok. Gazda Nagy kezdi a partit. Irdatlan ere­jű, nagy darab legény. Ak- kora tenyere van, hogy a kugligolyó, ami nem semmi­Ai elvaszatt falu meséiből ség, alig látszik ki belőle. Csak szeret, de nem tud kuglizni. Nem lát el a bá­bukig vagy mi, de rendsze­rint oldalra vágja a golyót; meneküljön, ki merre lát. Én persze védve vagyok. Mint a combom, olyan vas­tag gerendákból ácsoltak vé­dőhelyet az állitónak, ne­hogy a kipattanó golyó el­találja. A. golyót belerakni a vá­lyúba, ez az ál1'tó egyik dol­ga. Minden v ő hármat gurít, utána tani a ki­ütött bábukat, ez az állító másik dolga. Itt njost leginkább az el­sőt gyakorolhatom. Gazda Nagy és barátai mérkőznek. Egyik ügyesebb, mint a másik. Náluk egy fával lehet par­tit nyerni. Igaz, annak nagyon tud­nak örülni. Ha valamelyi­kük eltalál egy bábut, ak­korát ordítanak, hogy a falu másik végén is hallják; kö­zel a győzelem. Az én fizetségem a győz­tes kezében van. Tarifa nincs, a győztes a nyere­ményből dob az állitónak. Tehát érdekelt vagyok a játékban. És drukkolok is. Gazda Nagynak, mert 1 aa a legtöbbet. Nyer is. Zsinórban három partit. Erre a többiek meg­sértődnek, és bemennek in­ni. Ha állják a sarat, több pénzem lenne. De nem állták. Akkor nem, délután meg. K-bérlet — Van bérleted? — kérde­zem a barátomtól a buszon. — Hogyne, K-bérlet — fe­leli ő. — Mi az, hogy K-bérlet? Nem a hangversenybérleted­re vagyok kíváncsi. — Ez nem hangverseny­bérlet. Ez /Kossuth, röviden K-bérlet. Tudod melyik bankjegyünkre van nyom­tatva Kossuth Lajos képe? — A százforintosra. — Na látod, éppen ennyi a büntetés, ha jegy nélkül utazol a közlekedési eszközö­kön. Nem váltok jegyet, de mindig van rfálam százforin­tos. Ha jön az ellenőr, szó nélkül átadom neki. Ha lát­nád, mennyire csodálkozik, hogy a sok izgága, hangos­kodó bliccelő után egy úri­emberrel találkozott. — Hát ennél aztán bizto­san olcsóbb, ha valódi bér­letet váltasz! — Erre van egy elméle­tem. Abból indulok ki, hogy a közlekedési vállalat annyi ellenőrt alkalmaz, mint » anj.ennyi szükséges ahhoz, hogy 100 forintos bünteté­sekkel fedezze a bliccelők miatt kieső bevételt. S per­sze az ellenőrök fizetésének is ki kell jönnie a bevétel­ből. Igen ám, de ,nálunk munkaerőhiány van, ráadá­sul az ellenőri munka nem is valami vonzó, tehát az el­lenőrök száma ennél mindig alacsonyabb. így kevesebbet kapnak rajta a bliccelésen, s ez egy emberre vetítve azt jelenti, fiogy kevesebbet fi­zetek rajtakapás miatt, mint­ha mindig jegyet vennék, vagy bérletet váltanék. — Hogy te milyen okos vagy! — Persze. De hadd jegyez­zem meg, akkor is jobban járok, ha ugyanannyi bün­tetést fizetek, mint a bérlet vagy a meg nem vett jegyek ára, mert nern kell havonta sorba állnom a bérletszel­vényért, nem kell bérletto­kot, fényképet csináltat­nom . .. Barátom még folytatta volna a K-bérlet előnyeinek ecsetelését, amikor udvarias karszalagos fiatalember lé­pett hoznánk, s a jegyünket kérte. Barátom a zsebéhez kapott, majd a szívéhez, mert nem volt nála a pénztárcája. — Nem baj, mondta a fia­talember, felvesszük az ada­tokat. Igaz, így drágább lesz a dolog. Miután ez megtör­tént, barátom elbúcsúzott tő­lem, s a busz elejére vonult az utastársak kaján tekinte­te elől. Ahol beleütközött egy má­sik 1karszalagosba, s mivel réem tudott jegyet vagy bér­letet felmutatni, a jelenet megismétlődött. Leforrázva szállt le a következő megál­lóban. Jó' néhány K-bérleté- be került a kis utazás. Gőz József amikor revánsot akartak venni, akkor meg már olyan részegek voltak, hogy Gaz­da Nagy az alig meglóbált golyóval együtt beesett a pályára. Legalább két mé­tert csúszhatott hason az a nagy darab ember, az egész képéről lejött a bőr. — Ez négy forint negyven fillér — mondja Potykány. — Ennyiért nem állnak szó­ba velünk. Kérjünk kölcsön! — Megvesztél? Kitől? • Potykány kifordítja a zse­bét. Fölösleges a mozdulat, anélkül is tudom, mi van benne: a gyöngyháznyelű bicskája. — Eladom — mondja rez­zenéstelen arccal, és ebben a pillanatban belémdöbben a felfedezés : kettőnk közül ő szereti erősebben Erzsikét. Azért én is kifordítom a zsebem, de mert a csodák aznap elkerültek bennünket, csak némi felismerhetetlen morzsalék poröl ki belőle. — Most mit csináljunk? Az árokparton ülünk. Potykány nyitott tenyerében a fél falu gyereke által iri­gyelt kincs, a gyöngyház­nyelű bicska. Én már tudom, helyze­tünk reménytelen, de Poty­kány még bízik valamiben, különben nem tette volna föl ezt a kérdést. — Ha megmondom apám­nak, hogy Erzsiké ... — Seggbe rúg — mondom én, mielőtt befejezhetné a röpke gondolatot. Potykány egyetért a kö­vetkeztetéssel, és megadóan lehajtja a fejét. — Akkor... — mondja, de már ezt se fejezi be. Nem is kell, tudjuk mind a ketten. A mesterek most pingálják a templom meny- nyezetére a freskókat. Hogy az egyház mennyit fizet ne­kik a munkájukért, az titok, de azt, hogy ötven forintért akárkinek a képét odafestik valamelyik szent törzsére, azt ők maguk adták hírül, tudja az egész falu. A mi nagy szerelmünk nem fog ránk nézni a temp­lom mennyezetéről. Pedig az szép lett volna. Ott térdeplőnk a temp­lomban, és a mennyezetről, kicsit ájtatosan* mert mégis csak a szentek között van, de azért szelíd biztatással Erzsiké néz le ránk az égiek társaságából ... — Gyere, menjünk! —- mondja Potykány. A hangjában vesztett há­borúk siralma. Megyünk. Ketten. Egy egész vert sereg. • A gnu az utcájuk sar­kán várta. A történtek után számíthatott er­re. Fásultan intett a rozoga állatnak, hogy tessék, pa­rancsoljon, kövesse. Különö­sebb fejlemények nélkül tet­ték meg házukig az ötven- méteres útszakaszt, és a lép­csőn is egészen tűrhetően feljutottak. A csengetésre a gnu bután összerezzent. A gyerekek még nem lehettek otthon, mert Klári nyitott ajtót. — István, mi van ve­led? — kiáltotta rémülten. El is sápadt, pedig a gnut még észre sem vette. — Azt kérdezd inkább, hogy ki van velem — pró­bált tréfálkozni. Szerette volna, *hogy mi­nél előbb észrevegye Klári ezt a csúnyaságot. Amikor rámutatott a gnura, a bús képű patás olyan szemrehá­nyóan pillantott rá, hogy karjait széttárva azt kellett mondani, hogy semmi, sem­mi, de mivel a gnunak ez sem felelt meg, kerek perec meg kellett mondani Klári­nak, hogy egy gnu van vale. — Ez micsoda? — kérdez­te Klári, de még mindig nem adagolt haragot a rémületé­be. — Bemehetnénk? — kér­dezte ingerülten, hiszen min­den pillanatban megjelen­Altdorfer-grafikák Kölnből Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban » A Szépművészeti Múzeum őriz egy Kálvária- és egy Madonna-képet, egy freskó­töredéket és több rajzot a német reneszánsz jeles egyé­niségeitől, az úgynevezett Dunai iskola fő képviselőjé­től, Albrecht Altdorfertől. Attól a művésztől, aki Dürer kortársa és a korszak ki­emelkedő festője, építésze és grafikusa volt. Mégis ritkán juthat a ha­zai látogató olyan élmény­hez, mint amilyet most, az április 24-éig nyitva tartó Aldorjer grafikái című kiál­lítás kínál. A tárlat anyagát Regensburg (a festő szülő­városa) városi múzeumának gyűjteményéből hozták Ma­gyarországra a Német Szö­vetségi Köztársaság Kultu­rális Hete alkalmából a Szépművészeti Múzeumba. Arról, hogy Altdorfer mi­kor és hol született, nincse­nek pontos adataink. De több körülmény utal arra, hogy 1480 körül Regensburg- ban látta meg a napvilágot, Ulrich Altdorfer fiaként. Ha­lálának dátuma 1538. feb­ruár 12. — megbízható fel­jegyzésekből ismert. Az ép­pen 450 évvel ezelőtt elhunyt Altdorfer hagyatéki leltára egy jómódú, tiszteletben ál­ló polgár életviteléről ad tá­jékoztatást. És ami a két évszám, 1480 és 1538 között volt? Arról meglehetősen sokat tudunk Altdorfer gazdag művészi hagyatékából. Alig volt har­mincéves, amikor a városi kamara komoly összeget, 10 aranyforintot fizetett neki egy festményéért. Ugyan­azon évben — 1509-ben — már külföldi megbízást is kapott, a felső-ausztriai St. Flóriánban az Ágoston-rendi apátság egyik oltárképének megfestésére. Számos fest­ményét őrzik München, Ber­lin, Nürnberg, Melnik, Bées, Firenze, London múzeumai. Altdorfer grafikai mun­kássága szinte azonos érté­kű festészetével. A fennma­radt 125 fametszet, 77 réz­karc és 36 karcolat arról ta­núskodik, hogy mesterük a német grafika legnagyobbjai közé tartozik. Nem vonhat­ta ki magát a nagy kortárs. Dürer, vagy az olasz mű­vészet hatása alól, mégis minden megnyilvánulásá­ban eredetit és egyénit al­kotott. Az ő nevéhez fűződik az európai grafikában a táj­képnek, mint önálló képté­mának a bevezetése. I. Miksa (Maximilian) csá­szár 1512-ben Altdorfert is bevonta abba a nagy vállal­kozásba, amelyet saját hír­nevének megörökítésére ter­vezett. Altdorfer Dürerrel együtt könyveket illusztrált, fametszetsorozatokat készí­tett a császárnak. . A sikeres festőt — akinek rajzait, nyomatait a városi polgárság is szívesen vásá­rolta — Regensburg városa elhalmozta közéleti tisztsé­gekkel is. Belső tanácsos, majd a város építőmestere lett, akinek feladatai közé tartozott a középületek épít­tetése és a török veszély miatt az erődítmények meg­erősítése. Még polgármester­nek is megválasztották, amit híres müve, a Vilmos bajor herceg megbízására készülő Nagy Sándor csatája című festménye miatt utasított vissza. Sokoldalúságát jelzi, hogy tervezett pénzt, festett erek­lyefüggönyt, zászlót, oltár­képet, világi jelenetet, csa­taképet, készített miniatúrát, illusztrált könyveket, terve­zett épületet. Sokféle húron játszott, de — s ez jelzi nagyságát — valamennyi műfajban egységes egyénisé­ge bontakozott ki. K. M. Kamarás István A GNU hettek a szomszédok, és a gnu is idegesen topogott. — Bemehetünk — mond­ta Klári, még mindig harag nélkül, de azért a gnunak látnia kellett, hogy mi lehet közöttük. Most már Klárinak is lát­nia kellett a gnut, ahogy megáll a fogas előtt végte­len szomorúsággal, hogy ugyan micsodát is akaszt­hatna ő erre a micsodára. — Könyörgök, mi van ve­led? Mit bámulsz? — kia- báilt rá Klári, és furcsán fe­léje kapott. — Klári, hidd el... — kezdte 'bizonytalanül, de gyorsan abbahagyta, mert a gnu idegesen ciccegni kez­dett. — Csak egy gnu, bár le­het, hogy ő tiltakozni fog a „csak" miatt — magyarázta Klárinak. — Értem. Egy gnu. Az mi? Vagy ki? — kérdezte ag­gódva. A gnu most már nyugod­tan felvihoghatott volna, de ehelyett figyelmesen Klári felé fordította búbánatos ló­pofáját. — Szóval azt mondod, hogy egy gnu. A gnu most egy pillanat­ra levette tekintetét Klári­ról, és őrá nézett. Nagyon szigorúan és nagyon szomo­rúan. Nem volt mit tenni, be kellett neki mutatni Klá­rit, a harminckét éves, nyolc általánost végzett, kétgyer­mekes berakónőt, aki az elő­ző nap fakadt ki, hogy ezt nem bírja tovább, méghoz­zá éppen akkor, amikor ő akarta ugyanezt bejelenteni. Végül ezen vesztek össze. — Igen, egy gnu — vála­szolt. — És hogy jutott eszedbe ez a micsoda? — kérdezte Klári, és megint feléje ka­pott, és most meg is ragad­ta a felső karját, és nagy erővel szorítani kezdte. A gnu erre ahelyett, hogy szer­tefoszlott volna, pimaszul odadugta pocsék lópofáját, hogy közvetlenül tanúja le­hessen a furcsa művelet­nek. — Nem micsoda, hanem égy gnu — nyögte. — Tudod te egyáltalán, hogy mi az a gnu, te kiemelt szellemi dolgozó? — kérdez­te Klári, még mindig harag nélkül, de már iszonyatos erővel szorítva a karját. Azt nem mondhatta, hogy fogalma sincsen, mert ott állt mellette a sovány tehén­ből és lópofából összeálló tragikomikus figura. Klári elengedte a karját, és rá sem hederítve a létét ottlé­tével bizonyító gnura, bero­hant a szobába a lexikon­jaihoz. Minden lexikont be­gyűjt, magyarázta a gnunak, pedig egy idő óta már nem akar mindent tudni. Porce­lánfestő akart lenni, folytat­ta, és meg is bánta mind­járt, végtére az égvilágon semmi köze se lehet az ő dolgukhoz ennek a gyászos képű patásnak. — Megvan! Látod, benne van! — kiabált ki Klári. — Gyertek be! Előreengedte a gnut, de a gyászhuszár szerencsére megállt a küszöbnél, és nem tolatott rá Klári parkettájá­ra a ronda patájával. — Azt írja, hogy „Conno- chaetus gnou. Korábban Dél- Afrikában élt, ma már csak védett területeken található, a tehénhez és a lóhoz ha­sonló, a szarvasmarhák csa­ládjához tartozó faj.” De ezt a gnu már nem várta be. Talán dolga volt, talán megsértődött. Az is le­het, hogy csak Klári találta ki az egészet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents