Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. április 16., szombat Somogyi Néplap msam / * ' g |gg , , | W8S8ÊÊ& -'ffga&á# "'' 'Ê&' ' " Ül I '/ 1HÜ lÉÉi $ | T g&| $■ '*■ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ' RRRiI § 'W' ÍBM§1S m* S ~ MtHgl ™ UR SRwRw^wRsS PSroi&S > w ÿ ^ T udok egy mókustörténetet, színigazat. Meghallgatása most, a tavasz küszöbén, példázatnak, tanulságnak igen hasznos lehet. A mókus, akiről szó van, kint él kertvárosban — tizenkét perc HÉV-vei — immáron egy esztendeje, barátom kertes házában. Hogy a mókus hány éves, nem lehet tudni. Tavaly tavasszal egy álmos hétfői délelőtt váratlanul, s észrevétlenül érkezett. Egyszeresük az utcáról az egyik gyerek kiabálni kezdte: ,.Mókus van a fán!" A házban kőművesek, festők dolgoztak, s erre mind kiszaladtak a kertbe, oly friss volt ez a kiáltás, letették a malteroskanalat, az ecsetet: meleg tavasz volt, virágtól habzó fák, nyiva az ablakok, s így szállt az a kisfiúkiál- tás: „Mókus van a fán!” Csakugyan ott ült a mó- kus a lombok közölt. Honnét jött? Talán valamelyik szomszédos házból szökött meg. de hát későbben sem kereste senki. soha. Már egész kis csapat vette körül a fát. Az egyik kőműves a sapkáját dobta érte a magasba. A gyerekek huj- jogták, riogatták, de a mókus meg se moccant, ült a virágzó ágak közt. Ugyanis téves azt hinni, hogy a mókus amolyan nyuszi-gyáva állat — későbbiekben látjuk majd —. szabadlelkű, karmos kis erdőlakó, igaz hogy szeretnivalóan félénk is, de hogy mikor- félénk, ijedős, ezt is egyedül csak ő mondja meg. Kijött a házból az asszony is — kisbaba volt odahaza, ezen a tavaszon nem járt be dolgozni —, a fa alá állt, és tiszta örömmel, üdvözléssel felszólalt: „Mókus!” A mókus erre felcsapta szép prémes farkát — lég- tornász, bohóc virágzó ágon —, és hintát csinált, felhin- tázta magát egy másik ágra. Kétlábra ült és várt. Lett erre zaj, taps, dobálózás. De már az asszony kiparancsolt minden gyereket, idegent a kertből, s a kőműveseket is küldte: „Mit haj- kurásszák azt a szegény állatot ...” Szóval ismét csend lett. a kőművesek visszamentek a házba, az asszony is lassan elindult befelé. A mókus erre — pedig íjiost igazán nem zavarta senki — nagy ijedten le az ágról, fel a falon, be a nyitott ablakon. így került a mókus a házba. Nem kellett hajkurászni a lakásban sem — hiába is .lett volna minden hajsza —, megbarátkozott, berendezkedett a családnál, a maga módja, esze szerint. Például azon az első napon is bezártak a háziak minden ablakot, jaj, ki ne szökjön, addig maradjon çsak meg nekik a szobában, míg valamiféle kalitot, mókusházat nem hoznak. Felesleges volt minden ablakzárás — édes, langymeleg volt kint —, a mókus nem az ablakot kereste; megtalálta a fürdőszobát, s ott belebújt az egyik frottírköpönyegbe. Nem félelemből: ha közelítették, meg akarták fogni, nem menekült, karmolt, tűfogaival harapott. Csak épp ott vett ki szállást magának. Néhány napig a köpönyegben lakott, aztán amikor megérkezett a mókusház, odúval és motollával, kiköltözött az ebédlőbe, ott állították fel a virágálványok Mókus közt. A kálit ajtaja természetesen nyitva volt. a mókus akkor járhatott haza, amikor akart. Kint élt a lakásban a családdal. Szeles, viharzó, fruskaéletet élt. Fel a függönyre — nem tépte, szinte lébegett és szállt karnisról karnisra, mint egy légtornász —, le az asztalra, fiókba be, fiókból ki, ölbe, vállra, a hátra, nyakba prémnek, mókusnak, cirógató kedveskének. Főbérlőnek, családtagnak érezte magát. Egy hónap: már ismert minden fiókot. Legnagyobb szenvedélye a kutatás, kibontás, felbontás. A stollver- kot papírjából kihámozta, de csak immel-ámmal ette. A csoki ! Az volt az egy élete, egy halála. Ha csokis sztani- pl valahol villant, egy ugrással ott termett, és repült is már vele a magasba. Bizalmas volt mindenkivel. De bizalmaskodni magával nem engedett. Felszaladt a váltadra, nyakadra, de ha meg akartad simogatni, megkarmolt, elillant. Egyedül csak az asszonytól hagyta magát dédelgetni. A vállán hordat- ta magát. A nyakán prém volt. Simult, dorombolt. A férj — irigykedte is ezt a kis szeretőt — az asszony mellé állt, s kérdezte: „Hogy hívod?” — „Mókus” — mondta az asszony. „Mókus” — ismételte a férfi, de oly olvadó hangon, hogy tudni lehetett, nem a mókus nevét tanulja, hanem az asszonynak vall: mókusom. A mókus, vagyis hát Mókus, családtag lett. Történetei — igen sok kedves és mulatságos esetet mesél a barátom róla— családi ügy, nem adom tovább. De a mostani ! Kora tavasszal, ablaknyitáskor megszökött a mókus. Ki a kertbe. Utána a ház. Egyik fáról a másikra a mókus. Hívják, nem jön le. Ismeri az asszony — az ő mókusa — szalad be a házba, hoz neki egy tábla csokit. Mire visszajön, üres a kert, már az utcán hajszolják a gyerekek. A főtéren, a templommal szemben van egy óriási jegenyefa, arra szaladt fel. Kis csődület, dél volt, az asszony csak úgy kis- kabátban. Kiált fel, mutatja a csokit. A mókus mint a villám le, kikapja a csokit, s vissza a fára. Jó móka — nevetnek az emberek —, de hát az ismétlődő ugyanazt — a motollát — csak a mókus nem unja. Elszivárog a nép, egyedül a fán a mókus, a fa alatt egyedül csak az asszony. Már délután. Sír, könyörög, új csokit bont, dë a mókus csak nem jön le. Hűvösödik. Az asszonyon csak kiskabát. De nem mozdulhat: jaj, ha elveszne a mókus! A férj is hazajött már, az asszonyért is ment, dühös is, ott is hagyja. A ztán amikor már egészen sötétedik, a szel is feltámad, az eső is szemerkélni kezd: a mókus szépen leszaladt a fáról, fel az asszonyhoz, oda a vállához, bele a kiskabát melegébe. Viszi is az asszony szeretőn, boldogan, magához szorítva, ölelve, de vigyázva, mert már aluszik is a kis mókus a karjaiban. Odahaza aztán ... Igaza is van a férfinak: a mókusnak kár sírni, könyörögni. A mókus ha fázik, ha fáradt, ha sötét lesz és fél, úgyis hazajön magától. Kőbányai György Csanády János MEDITÁCÓ Lelkem történetét amely a vad világba ojtott nemes ágból kihajtott nem akarom elmondani — árulóim, a betűk, rajukban elbeszélik, amit nem tudok kivallani. Megkísértem a lehetetlent, mint valaha a régi kertben meg akartam számlálni a hangyákat; vihar jött, szélzavarta esőcseppek pattogtak megszámlálhatatlan. Bekentem a falakat mésszel, fehér köpenyük alól kiütött a felásott sötét folt — penész-illat szállongott, lelkem történetét elmondják a regék, idézik ősi rétegét a kimondhatatlannak. Tenyészik a világ a szőlőhegyen, csattognak a kertész-ollók, hogy majd ősszel szüret legyen; lelkem történetét mondják el a lemetszett fürtök, a must a kádban a Világ-prés alatt — s a pincében forró bor. Andrej Szkajlisz A kitömött majom — Már megint itt van, kedves revizor szaktárs — csapta össze megdöbbenten kezeit a főkönyvelő, ahogy meglátott. — Világos, valami spicli van nálunk, az tett bejelentést ... — Nem kaptunk semmiféle bejelentést, hanem... — kezdtem. — Nem-e? Nem kaptak bejelentést? Közvetlenül év vége előtt nem száll ki csak úgy ok nélkül a revizor. Ne akarja nekem bemesélni, hogy nem bejelentés alapián küldték le ide, hozzánk Talán azt is tudom, hogy miről tettek bejelentést. — Valóban? — Biztosan az a kitömött majom szúrt szemet a spiclinek. Igaz? Le sem tagadhatom, hogy a kulturális alapból vettük azt a majmot. Hiszen év végéig realizálnunk kellett a kulturális alapot. — Nem érkezett hozzánk bejelentés a majom miatt. — Értem; mindent értek. Akkor a rovarirtó szerről tett bejelentést az a spicli. Hát igen, vettünk rovarirtó port, másképp szétrágták volna a molyok a majmot. Persze az is igaz, hogy tíz deka is elég lett volna, de a szakszervezeti bizottság követelte, hogy költsük el azt a temérdek pénzt, ami megmaradt a kulturális alapból, hát ezért vettünk két tonna legfinomabb rovarirtó szert a mi kis majmunknak .,. Éreztem én, hogy baj lesz ebből, és tessék: itt van a revizor a központból. — Senki sem írt a rovarirtó szerről, hanem ... — Talán csak nem a szállítási költségekbe kötött bele valaki? Nos, valamit fölemésztett a kulturális alapból, hogy elvigyük az ócskapiacra a majmot. Erre azért volt szükség, mert a födém beszakadt, a rovarirtószeres zsákok alatt, és akkor a majom is lezuhant a pincébe, ennek következtében aztán tönkre is ment. Felhozták, de hogy milyen lett... Nem volt más választásunk, mint hogy fogjuk és elvigyük a város végére, az ócskapiacra. Persze megkérdezhetné, hogy miért kerültünk a főváros meg még másik öt város felé a bérelt teherautóval? Nos, a szakszervezeti bizottság követelte, hogy költsük el a kulturális alapot ... És erre rögtön revizort kell az emberre hívni! Ebben csak valami átkozott bajkeverő keze lehet... Nem engedett szóhoz jutni a főkönyvelő, különben megtudta volna, hogy a kiküldetésemhez semmi köze sem volt holmi bejelentésnek. Azért küldtek le ide, erre az isten háta mögötti helyre, mert nem merítettük ki a kiküldetési alapot. (Fordította: Bratka László) ettük, s lassan leszálltak a hegy möügymásra néztek, arcuk kisimult, siás megrázta fejét. — Nem menekülhetünk — mondta. Srisel bólintott. — Mind jobban szeretlek. 3 ekkor elvált lábuk a talajtól. Kéz a eben repültek. Fülük zúgott, nem ptak levegőt. S alul forgott a föld, a feledő patak, s nem messze tőle a áj a pásztorral, a futkosó kutyával, vénylettck a színek, és érezte az utol- szorítást... \z öreg szeme káprázott, arcát ke- j>e temette és válla hangtalanul ráz- dott. — Miatyánk Isten, ki vagy a menyekben . .. meddig kell hordoznom ezt borzasztó terhet.... Mea culpa ... — Bácsi, elvesztem — tért magához a ^ígra. Egy gyerek állt előtte. A kisfiú íja sírósra görbült, rövid nadrágja fdéi'g ért. Inge szakadt, arca mocskos, ja csapzott a reggeli harmattól. Sze- fi vörösek, és hideglelősen remegett. \z öreg döbbenten nézte, a hasonla- •ság... Abel, mintha őt látná. Aztán Lintott. — Mióta kóborolsz? — kérdezte redős hangján. — Tegnap indultam gombászni, ott- n nem tudták ... — Eltévedtél? A kisfiú hüppögve bólintott, és kézfejével megtörölte orrát. — Éhes vagy? Nekem csak ez van — nyúlt a zsákjába, és elővette a repedezett kenyérdarabot. A gyerek mohón nyúlt utána, s harapott bele. Roppant a héj, felsértette ínyét, de nem érezte. Csak nyelte a száraz morzsákat, majd torkán akadtak. Az öreg feltápászkodott, nyögve vette hátára lapos zsákját. — S most merre? — nézett a fiúra, akinek megállt a szájában a falat. — Hát nem tudod, hol van a mi falunk? — kérdezte kétségbeesetten. — Dehogynem, tudom én — nyugtatta az öreg —, csak úgy kérdeztem ... Aztán nagyot sóhajtott. — Ábelnek hívnak? Ugye? — Annak. — S anyád reggelente, ha kitárja az ablakot, sokáig néz a hegy felé. vizsgálja a magas fenyőt a csúcson... No, látod. Tudok én mindent. Hát akkor, indulhatunk. Lépést lépés után hagyva mentek. Az öreg vedlett kabátját a vacogó kisfiúra borította. Bokáját verdeste, de jó meleget adott, és furcsa szag áradt belőle. Mint otthon a kamrában az a láda-. Ha néha felnyitotta tetejét, s beletúrt a mindenféle ruhák közé, akkor érezte. Nem szerette anyja; ha rajtakapta, megszidta. Tilos volt neki ott kutatni. — Ki vagy te, bácsi? Ismersz engem? Az öreg megrázta fejét. — Hát akkor honnan tudod a nevem, s azt, hogy anyám reggelente... — Már biztos, égre-íöldre keresnek — vágott szavába az öreg. — Anyád majd megörül, hisz te vágj- az élete. Szarvas lépett ki az erdőszélböl az útra. Megállt, bársonyos orra beleszimatolt a levegőbe. Koronás fejét magasra tartotta. Szarka reppent. Cserregve szállt ágról ágra, farka szaporán billegett, miközben világgá kiáltotta: Itt jönnek, jönnek már! A tisztásvégi útnál egy asszony állt. Szeme kisírva, ajka remegett, kezét köténye alá rejtette. Vele szembe jött az öreg, hátán lapos iszákja, markában göcsörtös botja, a másikkal a kisfiú kezét fogta. Az asszony futva indult eléjük. — Ábel, kicsi fiam — hullott térdre, s ölelte a gyereket. Arcát a vedlett kabáthoz szorította, s beszívta szagát. Arca megrándult, felegyenesedett. Ekkorra már az öreg hátat fordított. Imbolygó járással ment az erdei út felé. Az asszony csak állt, keze a gyermeket szorította, és nézte, mint távolodik az ember, kit egykor szeretett. Mátrafüreden Nagy Sándor, a SZOT Mátrái Üdülő Igazgatóságának nyugdíjas fűtője és barátai több száz órás munkával bükkfából székelykaput faragtak szabadidejükben. A családi ház előtt felállított díszes kapu az egyre nagyobb idegenforgalmat lebonyolító üdülőhely egyik új látványos sága (MTI Fotó: H. Szabó Sándor)
