Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

8 Somogyi Néplap 1988. március 5., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Abakanowicz v ^ y*, » V* \* ­A lengyel Magdaléna Aba­kanowicz élete legnagyobb önálló kiállításával végre Magyarországon, a budapesti Műcsarnokban is bemutat­kozott. Híre megelőzte, kiállítása pedig bizonyítja nagyságát. Rendkívüli alkotó. Olyan, akinek egyáltalán nem mindegy mivel, hogyan, hol és mit mond el. Igaz, eze­ket a kérdéseket mindenki felteszi magának, de a fele­letül szolgáló művek ritkán hatnak szemlélőikre ilyen elementáris erővel. Abaka- nowicz világának feltérképe­zését kezdjük először anya­gának, anyagainak vizsgála­tával. Abakanowicz 1954-ben fe­jezte be tanulmányait Var­sóban, nagyméretű festmé­nyeiből a kiállításon is lát­hattunk néhányat. 1962-ben jelentkezik először textil­képpel a svájci Lausanne- ban rendezett nemzetközi textilbiennálén. A textil, mint anyag, számára még­sem színes képecskék meg­szövésére alkalmas rost. A formálhatóság izgatja a ha­jókötélből belbontott szizál- ban (afrikai kender), az a gyúródó, organikus, szabály­talan hajlékonyság, amely­nek segítségével az emberi erek, zsigerek burjánzását, a természeti lények bőr alatti világát, rejtett, véres-vörös, árnyékos titokzatosságát áb­rázolhatja. Ez az az időszak, amikor a textilművészet nemcsak nálunk, de a világ­ban mindenütt robbanás­szerűen újítja meg a kép­zőművészetek — festmény, szobor, grafika — hagyomá­nyos sorát. A gobelin a fes­tészetben „robban", Abaka­nowicz pedig az első azok között, akik tértextileket kezdenek készíteni. Textil­szobrok ezek, óriási méretű, titokzatos, sötét, erős leplek, kitárulkozva, magukba bur­kolózva, sejtelmes, misztikus létükbe takarózva... A tex­til szövése durva, kemény, nyílások, kitüremkedések, kibukó fonalak teszik embe­rivé a felületet. Monumentá­lissá nagyított mikroszkopi­kus látvány; utazás az em­beri test belsejében. Ez’ az Abakár-sorozat — mint az összes többi mű — folyama­tosan kiállítási tárgyként szerepel, megszületése, az 1960-as évek közepe óta. A lágy anyagok érzékenysége, íormálhatósága ezekben az években bizonyította be, hogy sajátos kifejezőeszköz az elvont, de mindenképpen a létezéshez kötődő gondola­tok ábrázolására. Abakano­wicz az Abakánokban még csak az élő anyag egy-egy sejtelmesen valós szeletét mutatta be, következő soro­zatai azonban már konkrét emberábrázolások: ülő figu­rái, álló alakjai ugyancsak a szemlélő felőli bőrréteget mutatják — merevített zsák­vászon anyagokból, spárga­szín fonal kötegekből —, mégis megelevenítő erővel hatnak. Embriológia címmel kisebb és nagyobb tojás­krumpli formának mutatja be előtüremkedő vagy kócos, sima vagy fájdalmasan ösz- szevarrt felületét. A művész így vall erről: „A szál: bolygónk szerves felépítésének alapeleme. Eb­ből épül fel minden élő szervezet, a növények, és sa­ját szöveteink is.” A nyolcvanas években Abakanowicz új anyagokat keres. 33 bronzalakot készít Katarzis címmel, majd 87- ben óriási malomkövek so­rozatát rózsaszínes csillogá­sé jeruzsálemi kövekből. Közben azonban dolgozik fával, agyaggal is. A domb­oldalon álló hosszúkás bronzalakok rendje, a kőke­rekek elmozdulással fenye­gető monumentalitása már- már félelmetes, hiszen ott és akkor kaptak helyet, ahol és amikor a legtökéleteseb­ben ki tudják fejezni a mindnyájunkat érintő fenye­getettséget. Abakanowicz azonban nemcsak él a kiválasztott anyagok adta lehetőséggel, hanem ő maga határozza meg azt is, hol legyenek ezek a művek. Amikor kiál­lításra hívják meg. csak akkor vállalja, ha tudja elő­re, hol, hány köbméter áll majd rendelkezésére. Es oda, csakis oda viszi el a művet, és ott a helyszínen rendezi, véglegesíti a térben. Mint ahogyan itt Budapes­ten is maga rendezte kiállí­tását (társrendezője, Jerger Krisztina segítségével). Zsák­vászon ülő alakjai azért ül­nek a sarok felé fordulva a földön, mert így képviselik a lehajtott fejű megalázta­tást. Álló alakjai ezért for­dulnak teljes testükkel a te­rembe lépő felé. Abakano­wicz belakja a kiállítási te­ret megsokszorozott formái­val. Nemcsak anyag, megmun­kálási mód, a tér, amelyben elhelyezésre kerül, nemcsak ezek jelentik a műalkotást. Ismét Abakanowiczé a szó: „Minden alkotói folyamat kezdetén, akár tudományról, akár művészetről van szó, ott rejlik a megmagyarázha­tatlan titok. Bizonyos dolgo­kat egész egyszerűen meg kell hagyni titoknak az al­kotófolyamatban is. Meg­magyarázva ugyanis meg­nyomorítjuk vagy megsem­misítjük őket. A mindent megmagyarázás korunk ka­tasztrófája. Műveivel elmélyülésre biz­tat a művész. A magyarázat kifelé szól, a gondolkodás befelé mozgatja meg az em­bert. Torday Aliz Konczek József Héjakútmácsonya ( Káré Magdolna fűveskönyvéből) Én azt mondom, hogy nem nagyon csúnya fickó e gaz héjakútmácsonya, a zord szellővitéz, szikár szabadlegény, mint ágas buzogány itt leng az országút felén. Bár szűk gallérja épp olyan szoros, mint régen fönn. a széllel mámoros, bokázó kedvű cimborák nyakán a vármegyék kanderkötélhurokja volt talán. Azért ő rá se ránt, hogy itt a tikkadt csordakút körül héják keringenek, s a bőgő barmok porba fúlt sorsát, lelkét csak szelek zengetik, éjente gyertyát gyújt magából, s énekel nekik. Nemcsak a széna miatt... Csacsi-mechanizmus Ismerős kép: baktat a csacsi az úton, s egy hosz- szú póznára kötve ott lóg előtte a szénacsomó. Gub­baszt a hátán a juhász, ke­zében egy célszerű kampós- bottal. A csacsi persze sza- porázza a lépést, mert a kí­vánatos , széna ott hintázik előtte, elérhetőnek tetsző tá­volságban. És az igazság az — noha a képen ennek ta­lán nincs is nyoma —, hogy a csacsi ilyen-olyan időkö­zökben el is nyeri a szénát; bizonyosra vehetjük, hogy elnyeri, máskülönben előbb- utóbb összecsuklana a gaz­dája alatt. Hiszen éppen azért csiklandozza olyan el­lenállhatatlanul az orrát a szénaillat, mert benne érzi a sokszor élvezett, jó ízeket. Szaporázza tehát, s minden alapja megvan rá, hogy bi­zakodjék: nem iparkodik hiába. Nemcsak ezért szaporázza, persze, nemcsak a széna mi­att. Tapasztalta már, hogy ha nem szaporázza eléggé, vagy megcsökönyösödik, ak­kor a gazdája hátulról biz­tatja, a kampósbottal. a tom­porán. Egyszóval szaporáznia kell, ez a törvény. Elölről a kellemességek, hátulról a kellemetlenségek egyaránt erre késztetik. Elölről a pozitív ösztönző: a finom illatú széna. Hátul­ról a negatív ösztönző: a kampósbot. Csacsija válogatja, melyik ösztönzőnek jut fontosabb szerep a szaporázásban. Jól­lehet a csacsik gazdái sem egyformák: ki az elülső, ki a hátulsó ösztönzőre bízza a főszerepet. A világért sem akarom sérteni a dolgozót e primitív példázattal. Dehogyis arról van szó, amire gondol. Természetesen őskori do­log ez így; hol van már az útszélen szaporázó csacsi — motorbiciklin járnak a juhá­szok! Az öreg példázat el­vesztette érvényességét, nem állíthatnám, hogy a motor­bicikli miatt (amely persze érzéketlen az ösztönzésre elölről is meg hátulról is). Tény, hogy a csacsis példá­zat jelentését — ha úgy tet­szik: eszmei mondanivalóját — csak a múltakra vonat­koztatva hasznosíthatjuk. Visszamenőleg akármed­dig. Emlékezhetnek rá az idő­sebbek iskolai tanulmánya­ikból, hogyan jutalmazta például a bibliai úr az olyan igyekvő szolgát, aki — az ő távollétében is szorgoskodva — jól sáfárkodott a rábízott tálentumokkal. Pozitív ösztönző. Ászén Bozsanov Művészet és önfeláldozás — Anyu, adj gyorsan egy kis pénzt reggelire; elkések! — Tegnap kaptál két le­vât! — Egy húszat be kellett fizetni az operára. Te nem is tudod, \hogy egy ’kamara- együttes vendégszerepei ná­lunk? — Te és (az opera ... Ed­dig még sohasem akartál operába menni! — Most sem akarok. — Hát akkor mire kell a pénz? — Az osztályfőnök 31 db jegyet kapott, és mind ki kellett fizetnünk. — Rendben. Még igy is maradt 80 sztotinkád. — Nincs egy árva fityin- gem sem! Gyűjtenünk kel­lett Mihaela lés Velizár ré­szére is. — Talán árvák és nincse­nek szüleik, akiktől kérhet­nének? — Mihaela- kórházban van. Vakbéllel operálták; Velizár- nak meg kivették a mandu­láját. Egyelőre nem járnak iskolába. A tanárnéni azt mondta, hogy az ö jegyüket is ki kell fizetni1... — Egy filléred sem ma­radt? — Mindössze 14 sztotin- kám, alig futja egy üdítőre, ezért inkább odaadtam Lju- bomirának. El is felejtet­tem mondani, hogy neki is gyűjtünk... — Hát nem utazott el a szüleivel Kairóba? — De igen, csak még nem húzták ki az osztálykönyv­ből, ezért az ő jegyét is ne-' künk kellett kifizetni. — Aztán mondd csak, mit fog előadni az a híres ka­maraegyüttes? — Domenico Cimarosa müvét, A titkos házasságot. Ez áll a kerítésre ragasztott plakáton. — Legalább tetszett? — Micsoda? — Hogyhogy micsoda? Hát az előadás! — De hiszen ott sem vol­tam. Senki sem ment el az osztályból... Az osztályfő­nök azt mondta, hogy nem kötelező, csak a jegy árát kell odaadni. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Emlékezhetünk rá, hogyan foglalt viszont állást a „go­nosz és rest” szolga ügyében ugyanaz a bibliai úr —_az- az: milyen határozattal zá­rult egy korabeli fegyelmi. „A haszontalan szolgát" — aki, mint tudjuk, gazdá­ja távollétében nemigen tör­te magát szorgoskodásokon — „ .. .vessétek a külső sö­tétségre; ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.” Működött tehát a negatív- ösztönző is% A kampósbot. S végigpásztázhatnánk a történelmet, minden korban és minden sarkán a világ­nak valami hasonló követ­keztetésekhez jutnánk el;.so­ha el nem avuló törvénye volt a társadalomban élő embernek a szorgoskodás. Ki elölről — vágyai, kívánságai felől — kapta hozzá az erő­sebb ösztönzést, ki pedig há­tulról inkább, érzékenyebb részein. Igaz, sőt nagyon is igaz: elődeink között sem szorgos­kodott mindenki. S legin­kább épp azok nem szakí­tották az istrángot, akiket a korabeli negatív ösztönzők nem érhettek utol: a kor­bács, a deres, az éhség, a munkanélkülség. S egyálta­lán: az a példázatbeli kam­pósbot, melytől lészen „sírás és fogaknak csikorgatása.” Vagy elég hatalmasok vol­tak, vagy elég gazdagok, ha meglehettek szorgoskodások nélkül, éspedig egyben fog- csikorga.tás nélkül is. De nem lehet vitás, hogy a köznép vastörvénye a szor­goskodás volt; mindkét irányból erre kapta a — hol vonzó, hol taszító — ösz­tönzéseket. De hogy vagyunk ezzel a vastörvénnyel — ma? És hogyan leszünk vele hol­nap? Érthető, és csakis helyesel­hető, ha szocializmus nem kívánja továbbfűzni a kor­bács—deres—éhség—mun­kanélküliség történelmi lánc­sorát, az embertelen kény­szerösztönzéseket. Jó volna mostmár a kampósbotot végleg a történeti szertár- nak-múzeumnak hagyomá­nyozni. Egyszóval jó volna élni most már félelmek, sí­rások, fogcsikorgatások nél­kül. Egyelőre nem megy. Innen is, onnan is hallom a fog- csikorgatást. Mintha olykor épp a szor- goskodók felől hallanám. Ügy tetszik, a fogcsikor­gatások társadalmi összege mit sem csökken, azzal, ha restek, a hanyagok, a lazsá­lok, a korruptak mentesül­hetnek a „negatív ' ösztön­zőktől” — sőt: mintha ettől inkább szaporodnék. Pedi'g ha már semmiképp sem le­hetünk meg fogcsikorgatások nélkül, akkor igazán az vol­na az ésszerű, hogy ne a jó munkások, hanem a hanya­gok, ne a vevők, hanem a „súlycsonkítók”, ne a közös­ségért munkálkodók, hanem az élősdiek csikorgassák a fogukat. Könnyű ezt kimondani. Mint ahogy könnyű volna eljutni arra a következtetés­re is: vissza a csacsi-mecha­nizmushoz! Kimunkálni, ' kikísérletez­ni az ösztönzésnek azt a sokoldalú, új rendszerét, amely demokratikusabb, em­berségesebb a réginél, füg­getlen jó vagy rossz főnökök jó-, vagy rosszindulatától, és mégis éles különbséget tesz jó és rossz munka között —. ez bizony nehéz történelmi lecke. Fekete Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents