Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. március 26., szombat Somogyi Néplap 9 vészettörténeti disszertáció­ját is századunk e meghatá­rozó művészetéről írta: Pi­casso emberképe — egy ge­nerációsán meghatározott életérzése címmel. S kortárs képzőművészeti gyűjtemé­nyét éppen Picasso-alkotá- sokkal alapozta meg. Két nagyméretű Picasso-festmény (a Matador és a meztelen nő, valamint a Muskétás karddal) a letéti kiállítással érkezett tavaly ősszel Buda­pestre. A gyűjtő és a művész sze­mélyes kapcsolata később is eleven maradt. Ludwigék gyakran voltak vendégei Pi­casso műtermeinek, verni- százsainak. Sokat vásároltak a művésztől és műkereske­dőitől. Sikerült megszerezni­ük az 1930—37 között ké­szült Suite Vollard száz lap­ból álló metszetsorozatot, a Minotaur omachia grafikai sorozatot, az 1960-as évekből datált Franco álma és ha­zugságai című 156 rézkarcot, jó néhány jelentős olajfest­ményt, szobrot és a 357 gra­fikát. Számos régi festménye, rajza kel új életre Picasso- nak, jelenik meg új és újabb értelmezésben a Ludwig- gyűjteményben szereplő gra­fikai sorozatban. ^lint Pi­casso életműve, e sorozat is ciklusokba rendeződik. A művész rendszerint egy-egy témát gyors egymásutánban járt körül, másrészt újra és újra visszatért, s új módon értelmezett változatokat raj­zolt, festett. Cirkuszi jelene­tek, a műterem, művész és modell hármassága, a bika­viadalok, a minotauromachia, Velazquez Las Meninas- ának modern variációi, a béke allegóriája — mind visszatérnek összegezve, új­raélve e lapokon. K. M. Beszédes István* Felsőhegyi passió Sebaj, ha képet késve olvasol: tulajdonod e kép- s könyvtárszoba, keretnyi ég, kerengő téglasor, ebben él szabad színe és szava: göröngyös víz hegyén a parttalan; kilépés sima ablakán a tócsák; ... iringón siklás, hosszú, zajtalan; ... jorgószemüség, ... huppanás-valóság. Alatta forr az út, napszámba menne: őrségtől döngölt csíkján hó porol, este hazatolja a naplemente, ágál a hegyre? megmeredve, hol nagylombú fák az erdő-ágakon bújva-fülelve, lopakodva vakító medvék, gólyalábakon; kutyaugatás visszhang-gongja. Karó, kerítés nem szorítja ki, betör a pár órás éjfogyatkozásba, ágról ig hó magát gyöngén ellöki, ház körül ereszek hófalú csapása: ez már a február szélárny-melege, növesztő, simalangy galamb-foltozása, vályúhoz tömődő disznó-szelete, dióorzó varjak kalóz-vitorlása. Partoldal élén, a Kálvárián, két szélén árván lator-díszkereszt; karral támasztva lendül a szán: ugrás a lejtő hasmánt leereszt: — Gyerünk! Mindegyik sírkő nyílt veszély: tuják, kőrisek s fejfák között tiszta pálya-ritkás; kapuig ez kísér: („Feltámadunk” — áll, s) kaptatunk fel vissza. » Jugoszláviai magyar költő. eszembe jutott, az őrület fakadt fel tem, s ilyenkor kirohantam a néz­és sokszor fél éjszaka ődöngtem a sban. Már nem tudtam enni, alud- lolgozni, csak ő járt a fejemben. És >r elhatároztam, megölöm, hogy vég- yugtom legyen. Ma már felfogha- n szamomra, miért történt meg ve mindez. Állandóan az elpusztításán az agyam, a megszerzésének ezen a eges és végzetes formáján. Ezer vál­tót eszeltem ki, miként végzek ve- Végül döntöttem: a nővérszállá- ölöm meg. Onnan könnyű lesz gyor- és nyomtalanul elmenekülni. Nap­ién feltűnés nélkül körülnéztem, í délután még felhívtam telefonon, értem, szakítson azzal a férfival, és en ismét csak és'kizárólag az enyém, lók, feleségül veszem, csak mondjon t. Ekkor már eldöntött kérdés volt: ílutasít, számára nincs tovább, utasított. Röviden, ingerülten. Meg- dta: számára az ügy — az én ügyem, kettőnk közös ügye — befejeződött. :s és nem is lesz folytatás. |y gyűlöltem, hogy azt hittem, az met vesztem. Nem, ez ostobaság! I gyűlöletet éreztem, hanem végte- semmihez sem hasonlítható kétség- ést. Kitagadottságot. Megalázottsá- Úgy látszott, vége az áletemnek, ar sötétedett, amikor a nővérszállás­érkeztem. Megbújva figyeltem. Vala- leglátott. és érdekes módon, később yomozás során nem tudott rólam os képet adni. Rossz megfigyelő le­tt. Az épületnek azon a részén csak í szobájában égett a villany. Nem im biztos abban, hogy meg fogom i, amire annyiszor biztattam magam, mi kiment a szobából. Gyorsan az ethez futottam, beugrottam az ab- n. Az ajtó mögé álltam. Amikor kis múltán belépett, láttam a mosolyát. Azt gondoltam, az a férfi telefonált ne­ki, attól boldog. ..Még egyszer kérlek!" — szólaltam meg. A hangomra ijedten összerázkódott, felém fordult. Az undor eltorzította gyönyörű arcát. „Takarodj innen!" sziszegte. Magamhoz rántottam, és egyetlen mozdulattal, a csigolyáig át­vágtam a torkát. Úristen! Amint ezt le­írtam, ismét a régi rosszullét és fáradt­ság vesz erőt rajtam. A hörgésbe fúló sikolya! És a bal kézfejemre buggyant vér! Bár mindvégig pontosan tudtam, mit teszek, mégis különös zsibbadt volt az agyam. Míg csak képzelegtem. abban bíztam, valami majd megakadályoz a gyilkolásban. Rángatózott, én egyre job­ban szorítottam. A zakóm ujján lefolyó vér elborította a kézfejemet. Az ő vére! Abban a pillanatban kitisztult a fe­jem, és belémnyilalt: jóvátehetetlent műveltem. Az ő elpusztításával elpusz­títottam önmagamat is. Rémülten elen­gedtem. Azt hittem, elzuhan. Az ajtó felé lépett. Egyik kezét a nyakához akar­ta emelni, a másikkal a kilincs után nyúlt. Nem láttam az arcát. Én csak a vért láttam, amint csöpögött, folyt, pa­takzott. . .Menekülnöm kellett. Kivetet­tem magam az ablakon. A rohanás magamhoz térített. Zseb­kendőmmel gyorsain letöröltem kezem­ről a vért. Éjszaka elástam valamennyi holmimat, a gyilkos szerszámmal együtt. De aludni nem tudtam. Egymás után szívtam a cigarettákat. Érdekes, nem gondoltam arra. hogy meghalt. Szeret­tem volna nem lenni. Úgy nem lenni, hogy ennék érdekében ne kelljen sem­mit cselekednem. A saját nyakam nem volt kedvem és erőm elvágni. Az esti telefonbeszélgetés már olyan távolinak tetszett, mintha soha meg sem történt volna. Hullámokban érkezett a tudatom­ba, miként hajtottam végre a gyilkossá­got. De a fejemben még élőként beszélt. párhuzamosan azokkal a mondatokkal, amelyeket már a rendőrség számára fo­galmaztam, arra az esetre, ha elszámol­tatnak. Azt hittem, egy-két napon belül rám találnak. Másnap tudomásomra jutott, hogy meghalt. Ha azokban a napokban a rendőrség teljes erőbedobással kutatja a tettest, nem menekülhettem volna meg. Később a Kék fényből megtudtam, hogy a nyomozók sötétben tapogatóznak. Ettől megnyugodtam, s bár addig lel­kifurdalás gyötört, akkortól egy ideig úgy éreztem, helyesen tettem, hogy bosz- szút álltam rajtar Azt hittem, lassan tel­jesen kikopik belőlem, amit iránta érez­tem. s így annak az estének nyomasztó élménye is. De nem így van. Ma már a halottal szemben nem érzek szerelmet, s természetesen vágyat és gyűlöletet sem. Mégis egyre gyötrőbb. Miért csináltam? Miért pusztítottam el? A rendőrség a gyilkosságot a kiderít­hetetlen ügyek közé sorolta. Gyilkosság! Leírtam ezt a szót, és rámeredtem. Gyil­kos! Igen, gyilkos vagyok! Ezzel a tu­dattal kell élnem, miközben egyre job­ban fáj, hogy ő miattam nincs. A rend­őrség már régen nem foglalkozik vele. hogy akkor este ott, a miskolci nővér- szálláson ki ölte meg őt. S valahogy ez teszi mind fájdalmasabbá, hogy én öl­tem meg. Amíg féltem, hogy leleplezhet­nek, másként viseltem ezt az érzést. De most már nem bírom tovább. Itt va­gyok, fogjatok el, ítéljetek fölöttem, csak legyen végre nyugalmam. Bűnhődnie kell annak, aki ilyen arcátlanul eltapos­ta a létezés gyönyörűségét. Ha én nem mertem ítélni magam Xölött. ítéljenek el azők, akiknek ez a dolguk. El akarom mondani a teljes igazsá­got, mert feltámasztani nem tudom. S mert nincs isten, az sincs, aki majd egy­koron feltámassza. — Pénzt! Adjál pénzt! — rikoltotta' Baturáné. — Az én keresetem már elfogyott. Megrázta tépett haját. Az urára mered. .— öt gyerekre kell főzni. Pénzt adjál! Ne idd el..., add ide .. . Főzni kell. Batura ellökte magát a faltól : — Az anyád . . . Mindig csak a pénz ... Megállj, ezt megbánod. Hogy én eliszom! És ha iszpk, mi közöd hoz­zá! Ki kereste meg az árát? Ki kereste meg? Megint belemarkolt a fe­lesége hajába. Előre-hátra rángatta, s az asszony, hogy csökkentse a fájdalmat, tes­tével is előre-hátra rándult. — Csak nyűgnek vagy raj­tam a kölykeiddel, te isten­verése. Még sajnálod tőlem az italt? Az én keresetem. Az én... ' — Főzni kell — nyöszö­rögte az asszony a rángatás görcsében makacsul. Pety­hüdt mellle ütemesen hin­táit a blúza alatt. Te is meg­követeled holnap a vasárna­pi ebédet. És' a gyerekek . .. Ne menj el megint! Add ide a pénzt. — Fogod be a pofádat ! ordított fel Batura. — Csak a pénzen jár az eszed? Az én keresetem az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Ha sokat jár a szád, összetöröm a csontodat. — Főzni kell — suttogta az asszony. — A gyerekek­nek enni kell. Ne vidd a kocsmába a pénzt. — Pofa be! — Batura megrázta, az asszonyt, bele­rúgott a sípcsontjá.ba, odébb­lökte, és kirohant az ajtón­A gyerekek csak most kezdtek sírni. A két na­gyobb a sarokban reszketett, a kisebbek a közös ágyban. Az asszony megnyomkodta és tenyerével többször vé­gigtapogatta lábszárcsontját, derekát, azután a hajához nyúlt. A csatot kereste, amellyel a tarkóján össze­fogta a haját, de nem talál­ta meg. Hajlongva kutatta a földön, de nem látta se­hol, s végül már el is felej­tette, mit keres. Felemelte az ura gyári gumicsizmáját, kivitte a konyhába, a tűz­hely alá. A hideg lábasok­kal babrált, azután vissza­ment a szobába. Helyükre lökdöste a székeket, és ki­nyitotta az ablakot. A gyerekek az anyjuk szo­kott mozgásának ütemén el­csitultak. A kicsik játszani kezdtek, egyikük áthengere- dett a szülők fekhelyére a dúlt párnák, takarók közé, magára húzta a paplant s alóla nevetett rá a másik kettőre. Az éles, magas hangra az asszony halátékához kapta a kezét. — Menjetek ki, játsszatok odaki! — kiabált rájuk hir­telen támadt dühvei. — Mars a ház elé! Ne lássalak ben­neteket! Az öt gyerek ijedten isz- kolt kifelé, a tavaszi ned­vességtől, naptól gőzölgő vá­rosszéli rétre. Az asszony szeme az ablakból gyűlölet­tel meredt rájuk. Halántéka­in dühítő szabályossággal dobolt két kis kalapács. Ezek holnap is enni kérnek. Ennivaló, meleg étel nem lesz. Felemelte ájjelrakta az ágyak gön supa folt, rongy, szakad; endet pró­bált teremteni, de nem sike­rült. A lyukas párnák, fosz- ló paplanok, rongyos lepe­dők újra meg újra zilált ha­lommá váltak a keze alatt. Ide-oda hurcolta, azután le­vágta a matracra az egészet. Az ágyak széléről, székekről lesodort gyerekholmik megint a másnapi ebédre emlékez­tették. Kiment a konyhába. Odalépett a tűzhelyhez, meg­tolta rajta a két hideg lá­bast, szögletes mozdulattal, akár a felhúzott gép. Ugyan­így nyúlt a bevásárlósza­tyor után, egy ideig ácsor­góit vele a konyha közepén, azután visszaakasztotta a szögre. A két kalapács még erősebben verte a halánté­kát. Zúgott tőle a feje, a teste, a szíve rángott. Sebe­sen visszairamodott a szobá­ba, és leguggolt a szekrény elé. Aljáról, a bedobált ru­hák, rongyok gubanca alól golyóstollat, összehajtoga­tott újságokat és egy vona­las füzetet kotort elő. Leült az asztalhoz, ahon­nan kilátott a rétre. Gye­rekhad lármázott, íutkorá- szott odakinn. Az ő gyerme­kei is elvegyültek benne, me­zítláb taposták a meleg sa­rat. Szemközt már nem vol­tak házak, oda nem nyúlt ki a városka széle. Megrázta a fejét, s félre­húzta a széket, hogy elcsúsz- szon szeme elől a kinti lát­vány. A zsivajt meg legyűr­te a belső zúgás. Szépen, gondosan elsimí­totta az asztal lapján a gyű­rött újságokat. Valamennyi az utolsó oldal apróhirdeté­seivel fordult feléje. Mozgó szájjal, félhangosan mormol­ni kezdte: — Diplomás, előnyös kül­sejű, harmincötves fiatalem­ber vagyok. Nősülés céljából olyan fiatal leány ismeretsé­gét keresem, aki... Végigolvasta a hirdetést, azután a nyitott, vonalas fü­zetre dőlve írni kezdett. „Aranyhajú, rózsásarcú, karcsú, fiatal leány vagyok. Kedves szüleim nagyon fél­tenek, így nincsen ismerő­söm. De szívem az igaz sze­relemért eseng. Bárha meg­találnám azt, akivel nagy szeretetben egyesülhetnék. Válaszát kérném „Aranyha­jú" jeligére, a szalárdi pos­tahivatalba." Megcímezte a borítékot, és belezárta a kiszakított irka­lapot. Elnézett a levegőbe, az arca fénylett, szája több­ször egymásután mosolyra rándult. Tekintete nagyon messziről, bizonytalan körö­zéssel tért vissza a hirdeté­sekre. Egyet megint elolva­sott. Az ujja tövébe szorí­tott' toll, mint egy működő mérleg nyelve ki-kilibbent a vízszint vonalából. A szö­veg végére érve elmerülten mosolygott, azután szétter­pesztette a két könyökét, és ismét lebukott a papírra. „Ébenhajú, fehérbőrű, na­gyon szépnek mondott fia­tal lány vagyok. Nagy, négy­ablakos házunk, zongoránk van. Szobámat alig hagy­hatom el, mert kedves szü­leim igen féltenek a rossz világtól, a rossz emberektől, így hát nincsen ismerősöm. De szívem szomjas az igaz szeretetre. Ezért ezúton ke­resem az ön kedves isme­retségét. Válaszát „Ébenha­jú" jeligére elvárom a sza­lárdi postahivatalba." A konyhaajtón betört a két legkisebb gyerek. Ki­abálva rángatták a szoknyá­ját: — Anya..., adjon zsíros kenyeret. Sós Lali is azt eszik. Adjon zsíros kenyeret! Az asszony felrikoltott, te­nyerét a fejéhéz kapta: — Nincs, nincs! Takarod­jatok! Egyet se lássak kö- zületek. Egy szót se halljak többet, mert... Elfulladt, nem tudta foly­tatni. Dühtől remegve haj­totta ki a két fiúcskát. Most már háttal ült az ablaknak, szemközt a zilált ágyakkal. Elolvasta a har­madik hirdetést, tűnődőn mosolygott, azután újra ne­kidőlt az írásnak: „Arany hajú, fehérbőrű, karcsú fiatal lány vagyok. Szüleim nagyon féltenek...” Picasso­grafikák Magyarországon legutóbb húsz éve, 1968-ban rendez­tek Picasso grafikáiból kiál­lítást. (Akkor Daniel-Henry Kahnweiler művészeti író, Picasso gyűjtője, műkeres- ‘ kedője, állította ki a Szép- művészeti Múzeumban kol­lekcióját.) Éppen abban az évben, amikor a nyolcvan­hét éves örökifjú művész alig fél év alatt elkészítette 357 lapból álló grafikai so­rozatát, amelyben szinte új­raélte festői életrajzát. Ezt a cím nélküli soroza­tot vásárolta meg — még a művész életében — a Lud­wig házaspár, és tavaly ma­gyarországi alapítványuk ke­retében érkezett a kollekció a Magyar Nemzeti Galériá­ba. Ez az anyag Picasso gra­fikái címmel május 15-ig látható a budavári palota „A” épületében (a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum termeiben). A kezdetben igen sokféle műtárgyat gyűjtő-vásárló Irene és Peter Ludwig ér­deklődése az ötvenes évek­ben éppen Picasso művésze­tének hatására fordult a kor­társ festészet, szobrászat felé. Peter Ludwig 1950-ben mű­IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Bihari Klára A I , r fl I ■ f Aranyhqu, ebenhaju

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents