Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-04 / 29. szám

1988. február 4., csütörtök Somogyi Néplap 5 Idegenforgalom a berekben Tíz év lépéselőnyben A Balatonnaevbereki Álla­mi Gazdaság erőteljes va­dászati tevékenységet fej­lesztett ki. öt-hatezres törzs­állományú fácántenyészetük nagyüzemi módon, speciális keltetőberendezésekkel gon­doskodik az erdő és a be­rek utánpótlásáról. Termé­szeti adottságaik kiválóak a nagyvadak számára is. A gazdaság 13 ezer hektáron vadásztat, s ebben a rezer­vátumban szarvasok, vad­disznók, dámok, őzek élnek. A berek szintje egy méter­rel alacsonyabban van, mint a Balaton, így a legnagyobb aszálykor is találnak az ál­latok ivóvizet. Építettek egy 350 - hektáros vaddisznósker- tet, ahol az állatok tenyész­tésével is foglalkoznak. A vadászati kínálat, s a Ba- laton-part közelsége miatt főként a nyugatiak látogat­ják szívesen a gazdaságot. Dákai Tibor kereskedelmi igazgató: — Az állattenyésztés, a növénytermesztés, a vadgaz­dálkodás, a vadászat és a húsfeldolgozás, a nyomda­ipari tevékenység, valamint mindehhez az idegenforga­lom szervezése is feladatunk. Tízéves lépéselőnybe kerül­tünk másokkal szemben az­zal, hogy már 1973-tól nyi­tottunk a külföld felé. Épí­tettünk egy ötvenszemélyes vendégházat, magas színvo­nalú szolgáltatással, szauná­val. Vannak hintóink, lova­ink, lovasiskolánk. A vadá­szat szezonális jellegű, s épp a nyáron volt holt­idény. Ez kínálta a lehető­séget, hogy az Ibusszal kö­zösen kihasználjuk. Vendég­házunk nyáron a lovasturiz­mus központja. Rendszere­sen szervezünk egynapos ter­mészetjáró programokat az ősberekben kisvasúttal. A szabadban a vendégeink bog­rácsos ételeket ehetnek, sza­lonnát süthetnek, megismer­kedhetnek vadászkutya-te­nyészetünkkel, a karámok­ban őzeket, szarvasokat, vad­disznókat, vadpulykákat, vadkacsákat, fácánokat lát­hatnak. — Idegenforgalmi létesít­ményeink közül kiemelke­dik a fedett lovarda — kap­csolódik a beszélgetésbe Szőke Attiláné idegenforgal­mi vezető. — Méretei a nemzetközi szabványnak megfelelőek, s télen váloga­tott versenyzők is használ­ják felkészülésük során. A nyári rossz időben vendé­geink itt lovagolhatnak, s rendszeresen tartunk lovas- bemutatókat. Vannak egyhe­tes lovastúráink is. A részt­vevők mindennap máshol alszanak. Szervezünk egyna­pos tereplovaglást a berek­ben, valamint szeptembertől november elejéig úgyneve­zett vadászlovaglást, amely igen látványos, kosztümös, külsőségekben is régi konok vadászatait idézi. Az időseb­bek és a legkisebbek között igen népszerű a fogattúra, amikor kijelölt erdei utakon hintóval járják körül példá­ul a Balatont. Ez is egyhe­tes, s mindennap más-más helyen van a szállás. A kis­gyerekek számára pónilova- kat tartunk. Az idegenforgalom fogadá­sára épült Fonyódon a HBH- söröző, amely a sörfőzdével együtt üzemel. Van automa­ta tekepálya, két teniszpá­lya, díjugrató lovaspálya, ahol rendszeresek a verse­nyek. S van egy országos jellegű, a külföldi vadászo­kat foglalkoztató intézmé­nyünk, a BNB vadgazdálko­dási és külkereskedelmi iro­da, amely mintegy ötven ál­lami gazdasággal, vadásztár­sasággal tart kapcsolatot. Az öreglak térségében levő vad- feldolgozót a Mavaddal kö­zösen üzemeltetik. Szakcso­portokat is szívesen fogad­nak. Sokan érdeklődnek pél­dául a ridegtartásos szarvas­marha-tenyésztés iránt. — Bizonyosak vagyunk azonban abban — folytatja a kereskedelmi igazgató —, hogy sokrétű tevékenysé­günk átsegít bennünket a nehezebb időszakon. Űjabb lehetőségeket látunk például idegenforgalmunk fejleszté­sében. A fedett lovardát idén nyáron filmvetítéssel is sze­retnénk kihasználni. Tervez­zük Budapesten egy húsáru­ház és egy sörsátor felállí­tását, Fonyódon pecsenye- sütőt. Létesítményeink nagy­részében szívesen látunk minden hazai és külföldi vendéget. Szorgalmazzuk valutabevételeink növeke­dését is. A gazdaságnak 1986- ban 25,6 millió, 1987-ben mintegy 30 millió forint nye­resége volt. 1987 május el­sejétől önálló külkereskedel­mi jogunk is van. Ez idő alatt 3,5 millió dollárt for­galmaztunk, s körülbelül ugyanennyi értéket közvetve exportáltunk vadhúsból és vágóló értékesítéséből. Gyarmati László „Régen járt nálam, tanár úr!” Ortutay-emlékérmet kapott Bősze Gábor török- koppányi tanár a honismereti munkában végzett kiemelkedő munkásságáért a Hazafias Népfront Országos Tanácsától. (Újsághír) Ma már nem tud úgy vé­gigmenni ■ a faluban, hogy meg ne szólítanák. Hiányol­ják az emberek, ha nem ko­pog be hozzájuk jegyzetfü­zettel vagy magnóval a ke­zében s nem kérdezősködik lassan feledésbe merülő egy­kori népdalokról, betyártör­ténetekről. — Hogyan lesz egy techni­ka szakos tanárból honisme­rettel, néprajzzal foglalkozó szakember? — Tanítónak tartom ma­gam, falusi tanítónak. Apám is tanító vol!t, s én minden időmet vele töltöttem ... Ott kezdődött a gyerekszerete­tem, és ő kedveltette meg velem a falusiakat. Korán, már iskolásfejjel elhatároz­tam, hogy tanító leszek — mondta. Markáns vonásain látszik, hogy gondolatai év­tizedeket rohantak vissza az időben. Megfontoltan, szépen beszél, jólesik hallgatni a szavait. Mindnek súlya, fe­dezete van. — A tanítóképzőben kap­tam először honismerettel kapcsolatos feladatot, s egy egész füzetet teleírtam. Ta­náromnak is megtetszhetett, sajnos, nem kaptam vissza tőle. A képző végeztével föl­tett kérdésre: hova akarok menni dolgozni, csak egy választ ismertem: falura. Vonzónak találtam Somo- gyot, Vas megyei lévén min­dig érdeklődéssel figyeltem a somogyországi betyártörté­neteket, s igen ízesnek talál­tam a somogyi beszédet is. A fiatal tanító jól válasz­tott. Már Nagyberényben — első iskolájában — elkészí­tette a falumonográfiának azt a részét, amelyik a so­mogyi tájszólást dolgozza KÖNYVESPOLC Egy kis rakétatörténelem HÚSZ TOJÁS KÁBÁRÓL (Sz. L. szobrászművésznek) Még hosszú ideig nem ke­rül le a világsajtó hasábjai­ról a történelmi jelentőségű szovjet—amerikai rakéta- szerződés. Ez az első lépés ugyanis egy nukleáris fegy­ver nélküli világ megterem­téséhez. A magyar közvéleményt minden apró részlet érdekli, s többet szeretne megtudni a két fél fegyvereiről, a to­vábbi csökkentés lehetősé­geiről. Nagyon jól szolgálja ennek az igénynek a kielé­gítését a Zrínyi Katonai Ki­adó gondozásában most meg­jelent Honnan fenyegetik a békét? című kiadvány. Ez az orosz nyelven negyedik, magyarul most második ki­adású könyvecske olyan ada­tokkal, érvekkel szerel föl minden érdeklődőt, hogy sokkal megalapozottabban vitázhat, az eddigieknél át­fogóbban értheti meg a csil­lagháborús amerikai tervek megvalósításának folytatá­sát és még sok mindent. Jól nyomon követhető a könyvben: kinek mi az ér­deke a fegyverkezésben az Egyesült Államokban. A ve­zető hadiipari cégek a kor­mányzati vezetőket megelőz­ve kezdeményezték az űrhá­borús erőfeszítéseket. Ez nem véletlen. Abból indultak ki, hogy négy év múlva a rakéták és a nukleáris rob­banófejek gyártása — és ez­zel együtt a belőlük szárma­zó profit- is — tetőzik, ha csak nem sikerül nagyobb állami támogatást szerezni egy teljesen új kezdeménye­zéshez. Pontos adatok bizo­nyítják, hogy milyen kifize­tődő lesz ez a program, hi­szen az űrhadviselési tervek elfogadása esetén legalább harminc évig biztos megren­delésre számíthatnak. Elég összehasonlítani mindezt az­zal, hogy az atomfegyver előállításának terve öt évig, a részben békés célú hold­program nyolcig tartott! Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a katonai-ipari komp­lexum legbefolyásosabb cé­gei állnak mögötte, s közü­lük hat a Pentagon vezető hadiszállítója. Megtudjuk a könyvből, hogy a katonai űrprogram megrendelésé­nek csaknem a fele Kalifor­niának, ugyanannak a nyu­gati parti államnak jut, amelynek a mai kormány­zatban befolyásosabb a kép­viselete, mint korábban bár­mikor. S így megérthetjük, hogy a Gorbacsov—Reagan csúcstalálkozón miért ra­gaszkodott az amerikai fél továbbra is a csillagháborús tervekhez. Ez persze csak egyetlen ki­ragadott példa, ennél több kérdésre is választ kapha­tunk a külföldi folyóiratok, kiadványok adatait, fényké­peit felhasználó érdekes könyvből. Nagyon meggyő­zően bizonyítják a szerzők, hogy az Egyesült Államok a második világháborút köve­tő időszakban kezdeménye­zőként lépett és lép föl a fegyverzetek, mindenekelőtt a nukleáris fegyverzetek új fajtáinak létrehozásában és felhalmozásában. Azt is meg­tudhatjuk, milyen erőt kép­visel az amerikai hadigépe­zet. Ezeket az erőket — szer­vezetüket és létszámukat te­kintve — korántsem védelmi háború megvívására készí­tették föl. Sok kételyt eloszlathat az a fejezet, amely a kelet— nyugati erőviszonyokat ha­sonlítja össze számok és té­nyek alapján. S ennek a résznek a folytatásaként megismerkedhetünk a szov­jet és az amerikai kormány állásfoglalásaival, amelyek a háborúval és békével, a bi­zalom és biztonság erősíté­sével, a leszereléssel foglal­koznak. Ez egyben felvázol­ja azt az utat is, amely a szovjet békekezdeményezé­sek hatására elvezetett a mostani világtörténelmi je­lentőségű megegyezéshez. A moszkvai katonai kiadó és a Novosztyi hírügynökség közös kiadványa egész biz­tos, hogy hamarosan ötödik kiadásban is megjelenik. S ez nem is lesz váratlan, hi­szen ezen a területen gyor­san változik a helyzet, el­avulnak a most még friss­nek ható adatok is. Írva vagyon, hogy Csoko­nai Vitéz Mihály uram, mi­után megtépázott reményei­vel, fonnyadozó tüdejével megtért Debrecenbe édesany­ja, Diószegi Sára asszony fe­dele alá, egy alkalommal húsz tojást kapott Kábáról. Otta­ni tisztelői, barátai küldték, gondolom, illő mentegetődzés kíséretében, hogy többre nem telik. Rousseau tanítványá­nak jólesett a küldemény, valószínű, szép válaszlevelet küldött volna érte, ha föl­gyógyul, s talán még verse- zetet is, vidám anakreoni strófákat. Csokonai uram javíthatat­lan ember volt, rögeszmés ember. Ügy vélte botorul, hogy szálkás irománya bu­sás fizetség mindazért, amit életében kapott, mert ka­pott, ez tagadhatatlan: elvég­re nem az éhhalál, hanem a tüdőgyulladás végzett csene- vész, magaslati fenyvesek lé­legzetére áhítozó szervezeté­vel. Pedig sokra vihette vol­na, bizony. Szép tálentumok- kal bírt, járatos volt a tudo­mányokban, ő lehetett volna a legelső professzor Debre­cenben. De talán még a püs­pökségig is felvihette volna, mint poéta őse, Kesinczei János, aki magát Janus Pan- noniusnak nevezte, s a pécsi mandulafa korai virágáéhoz lett hasonlatossá a sorsa. Nem csoda, hogy botot fo­gott rá a kálvinista Róma vaskalapos szigorúsága, s hogy még a jószándékú be- gyepesedettség is megcsóvál­ta busa fejét ilyen tehetség- pocsékolás láttán. Mert hát jópofa gyerek ez a Miska, jó vele mulatni disznótoron, újborkóstoláson, névnapo­kon, általában ő a társaság lelke, ő mondja a legszelle­mesebb tósztoka-t, ő ismeri a legtöbb adomát, és minden alkalommal fölolvas néhány magia csinálta verset is. El kell ismerni, jeles literátor. No, de meglett, tudományos ember létére hogy vehet' ilyen komolyan a poétasá- got? Érthetetlen, hogy holmi versezetekért tisztes megél­hetést, sőt társadalmi ran­got kíván magának! Ki hal­lott már ilyet? Legyen pro­fesszor valamelyik kollégium­ban. Vagy tiszteletes úr egy zsíros parókián. Akkor majd lesz pénze és tekintélye. Tarthatna maga is magyar házigazdához illő lakomákat barátai tiszteletére, és nem vendégként ülne mindig az étkekkel, boroskancsókkal megrakott asztaloknál. Még a verseit is kiadhatná — a jövedelméből nyomdakölt­ségre is telne —, mint pél­dául Édes Gergely tisztele­tes uram vagy Gvadányi gróf, a nyugalomba vonult generális. De hát ennek a Csokonainak hiába a jóta­nács, ő a sült galambot vár­ja, mecénásokban remény­kedik és közben úgy él, mint egy vagabund, garabonciás diák. Ejnye, ejnye... ... Kedves Barátom! Mi­óta Csokonai-szobrodat lát­tam, megvallom, csaknem mindennap gondolok rá és Rád, aki főiskolai éveid és némi országjárás után nem­rég tértél haza szülőváro­sodba. Egy évvel vagy idő­sebb, mint Csokonai volt, amikor az életét fölitta a homok, de gondolom, ötször olyan erős, mint ő lehetett egészséges korában. Nem kell félned a kalapácstól, az anyagtól — akár kő az, akár vas vagy márvány. Más, kisebb munkáid mel­lett Csokonait hoztad ma­gaddal. Azt a Csokonait, aki miután megtépázott remé­nyeivel, fonnyadozó tüdejé­vel megtért szülővárosába, egy alkalommal húsz tojást kapott Kábáról. Szinte már anyagtalan, torz porhüvelyén átdereng a halhatatlan le­lek, nincs már gondja disz­nótorokra. Bacchusra, Lillák­ra, főúri közönyre, kupec- bugrisságra és gráciákra, „egy boldogabb idő'’ gráciá­jába ajánlotta magát illő tisztelettel. Vajon tudta-e valaki ak­kor, hogy Diószegi Sára sze­rény szobájában a kor leg­nagyobb költője, legeuró­paibb magyarja köhög utolsó kézirata, A lélek halhatat­lansága fölött?! Talán fő­hadnagy Fazekas Mihály úr, a kedves földi, aki a „gőgös­ség hagymázától. irtózva, ker­tész leve”, vagy Kazinczy Fe­renc, aki egykor levélben költővé avatta („Az úr ver­sei igen kedvesen folynak, az ideák nemesek és nem földszint csúszók”), ám aki később „átfésülve” akarta közrebocsátani művét; vagy a diákok — közülük volt mindig a legtöbb híve —, netán a derék kabaiak, akik halála előtt nyolc nappal húsz tojást küldtek neki?! Én azt hiszem, csakis ön­maga. Ezért a makacs — a kortársak szemszögéből naiv vagy léha — kitartás a szu­verén költői életforma meg­valósításának harcában és ezért az önérzetes jövendölés a sírról: „szent lesz tisztelt hamvaimért". Kedves Barátom, tudom, nem ez az első Csokonai- szobrod, és mint mondottad, valószínű, nem is az utolsó. Ahol eddig megfordultál, éltél hosszabb-rövidebb ideig, mindenütt hagytál magadból egy Csokonait. Kisebb-na- gyobb portrékat albérletek­ben, kölcsönműtermekben. barátoknál, mert Csokonai évek óta vándorol — mint egykor — Veled, Benned. „Nem tudom, mi az oka — mormogtad a szakálladba két korty pálinka között —, de én már ezzel a Csokonaival élem le az életemet.” Remél­hetőleg a szülővárosodban, mondtam magamban és a költő „kedves-füstű”-nek ne­vezett Debrecenére gondol­tam. .És ay.t kívántam, hogy sose érezd szülővárosodat szűkkeblű mostohaapának, a Te „Nagyerdőd” ne tilalom­fákból álljon, ne találkozz a régvolt vagy vélt szabályok vaskalapos apostolaival, min­dig legyen elég ételed, borod, kisüsti pálinkád, de minde­nekelőtt hangulatod, mintá­zófához, vésőhöz, kalapács­hoz mozdító közérzeted, és közeged, aztán ha Csokonai­ról elmélkedsz, ne gondolj a derék kabaiak jótéteményé­re, mert bizony mondom, másfél évszázad múltán is napokig fáj tőle az ember. Szapudi András Lajos Géza föl, s amikor Szorosadra, a Törökkoppány szomszédsá­gában levő településre ke­rült, minden érdekelte, ami a falusi élettel és a lakóhely történelmével kapcsolatos. — Lassan nőtt a gyűjteményem — mondja, s nincs keserűség a hangjában, amikor arról beszél, hogy az első időben gyakran hallatta a megjegy­zéseket: „Ilyenekkel kell foglalkoznia egy komoly em­bernek?” Kinevették akkor is, amikor a néphagyomány még föllelhető emlékei után kutatott vagy a népszoká­sokról kérdezősködött. — Szerencsére, megismer­kedtem Együd Árpáddal: ö biztatott, segített: nem hagy­tam abba a munkát! El­kezdtem népdalokat gyűjte­ni, följegyeztem a mondá­kat, hiedelmeket, később magnót is kaptam, s ezzel jártam a környéket. Nem, ma már nyoma sincs az akkori csalódott fejcsóvá- lásoknak. Egykori tanítvá­nyok kopognak be hozzá : ezt és ezt találtuk szántás köz­ben, csontokra, nyílhegyekre akadtunk... — Olyan sok használati tárgy, néprajzi érdekesség, régészeti lelet gyűlt össze, hogy arra gondoltam ideje lenne már egy kis múzeu­mot szervezni. Hozzáláttam hát, s a lebontásra ítélt szo- rosadi iskolaépület egyik ré­szében múzeumot alakítok ki. Remélem, a nyárra már berendezve fogalja a láto­gatókat. Aki ismeri Bősze Gábort, nem csodálkozik azon, hogy a múzeum a lakásából le­választott részben kap helyet. — Kár, hogy évekkel ez­előtt nem volt még mag­nóm: akkor eredetiben len­nének meg azok a történe­tek, dalok, amelyeket régeb­ben az öregek meséltek. Sok ballada, népdal él még ma is a faluban, s ahová most megyünk, Czigner Jánosáé­hoz — Mari nénihez — ott is rengeteg történetet gyűj­töttem már. A Bajcsy-Zsilinszky utcai házban ismerősként köszön­tik. „Régen- járt nálam, ta­nár úr ...” S alighogy előke­rül a magnó, máris betyárok népesítik be a fehérre me­szelt konyhát, Sobri Jóska lopódzik a koppányi erdők mélyén. Itt van az egykori vízimolnár, szóba kerül az állattan ló mondája, s ré­gen énekelt betyárballadák­ra terelődik a szó. Valahol István király idejében já­runk már ... A tanár úr né­ha bólint, Mari néni pedig mesél. A konyhában pattog a tűz," életet kap a történe­lem, s érzem a falu erejét, létének jogát magyarságunk­ban. Lassan búcsúzunk, önkén­telenül is a napraforgóra gondolok. A napraforgóra az elhagyott utak mellett, ahogy tömött táblákban, sűrűn egy­más mellett hajladozik a szélben. Nem tépi ki a vihar, s nem dönti le jégverés — biztosan áll, tányérjával a fény felé fordulva: erősen a talajba kapaszkodik gyöke­reivel. Balogh P- Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents