Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-24 / 46. szám
Somogyi Néplap 5 1988. február 24., szerda Kallódó ritkaságok Középiskolai könyvtárak muzeális gyűjteményei A becslések szerint napjainkban több tízezerre tehető azoknak a muzeális értékű könyveknek, köztük könyvészeti és művelődés- történeti ritkaságoknak a száma, amelyeket a nagy múltú hazai középiskolák könyvtáraiban őriznek. Az iskolai nyilvántartások esetlegessége miatt azonban nincsenek pontos adatok e dokumentumokról, így nagy részük elveszettnek tekinthető a kutatás, a nemzeti kultúra számára. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum reprezentatív fölmérést végzett e könyvtári állományról. A megállapításokat és következtetéseket is tartalmazó előterjesztést a közelmúltban vitatták meg a Művelődési Minisztérium illetékesei. Azt az OPKM-ben elmondták : e könyvtárakban csaknem 280 ezer kötetet találtak, s közülük több mint tíz ezer 1800 előtti kiadású magyar és 1600 előtt megjelent külföldi mű. Fölfedeztek kódextöredékeket, 18 ősnyomtatványt és olyan köteteket is, amelyekből csupán egykét példány van az országban. Az 1870 előtti értékes — és csaknem teljesen feltáratlan — kéziratok száma több mint 60 ezer lap, de az 1870 utániak száma is meghaladja a tízezer lapot. Sajnálatos, hogy sok helyen megoldatlan a gyűjtemények elhelyezése, gondozása. Tizenegy iskolából háromban a muzeális gyűjtemény nincs külön helyiségben, és keveredik az 1945 utáni anyaggal. A könyvtárak közül mintaszerű a könyvek elhelyezése, gondozása például a csurgói Csokonai, illetve a szarvasi Vajda Péter gimnáziumban, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium Lévay Köny vtárában és a mezőtúri Dózsa György Mezőgazdasági Szakközép- iskolában. Máshol viszont a könyvek többnyire igen rossz állapotban, rendezetlenül állnak a polcokon, s csak elvétve portalanítják, illetve fertőtlenítik őket. Tizenegy könyvtárból mindössze kettőben köttetnek, restaurálnak, de — anyagi fedezet hiányában — évente csupán egy-két kötetet. Hőszabályozó, páratartalom- mérő szintén csak egy-két helyen van, a bőrkötések konzerváló kezelését csak a csurgói gimnáziumban végezték el; máshol porlanak, mállanak a kötések. Az iskolai muzeális gyűjteményeknek csaknem a teljes állománya feltáratlan. A kivételek között van a mis- * kolci Lévay Könyvtár, amely a város iskolai könyvtárainak közös muzeális gyűjteménye és három főállású könyvtáros folyamatosan végzi a szakszerű feldolgozást. A régi leltárak több iskolában elvesztek, s ahol van katalógus, ott is sok könyvnek az évtizedek során nyoma veszett. Bár az elmúlt években rendelet szabályozta az iskolai muzeláis gyűjtemények feltárását és védelmét, s több útmutató és tanfolyam adott segítséget az ehhez kapcsolódó feladatokhoz, a jogszabályok végrehajtása meghaladja az iákolák, 'illetve fenntartóik anyagi lehetőségeit. Külön helyiség megteremetéséhez, berendezéséhez, a köttetés, restaurálás, feldolgozás költségeihez, szakemberek alkalmazásához sok esetben nincs pénzügyi háttér. A rendelkezések e követelmények teljesítését kizárólag az iskolákra hárítják, márpedig a feladatok — például a restaurálás — központi segítség nélkül nem oldhatók meg. A gondoktól néhány iskola úgy próbál megszabadulni, hogy — figyelmen kívül hagyva a jogszabályt — a gyűjtemény egy részét átadja múzeumoknak, egyetemi tanszékeknek vagy eladja antikvá- rtumöknak. Az iskolai nagy értékű gyűjtemények helyzetének, gondjainak megoldására az OPKM — a Művelődési Minisztérium könyvtári osztályával, valamint az Országos Széchenyi Könyvtárral karöltve — a közeljövőben átfogó programot dolgoz ki. Ennek fontos lépése egyebek között egy átfogó, országos nyilvántartás elkészítése. Ugyancsak szükségesnek tartják, hogy az iskolák az illetékes tanácsokkal együtt tervet készítsenek a gyűjtemények elhelyezésének megoldására, s a megyéi tanácsok, a Művelődési Minisztérium és az OSZK segítségével — egy központi pénzalapból — folyamatosan restaurálják, katalogizálják a legértékesebb művelődés- történeti emlékeket. Andrew White a 8U-as években Lehet-e ábrázolni a huzatot, a nyitott ajtót, le le- het-e festeni akvarellel a léptek zaját a száraz fűben? Meg lehet-e hallani az egér kaparászását a vásznon, mely a padlást mutatja be az ablakon betekintő kancsal napsugárral? Lehet-e érzékeltetni a jeges víz ízét a ház melletti vödörben? Igen. Lehet. Ha And- rev White festette. White 70 éve született egy neves amerikai művészcsaládban. Korán kezdett el rajzolni, s édesapja volt egyetlen tanára. A vele egy- rorúak között nem italált magának barátot. Ez azzal magyarázható, hogy a gyenge fizikumú kisgyermek otthon tanúit. „Sokat kell dolgozni, és egyszerűen kell élni!" — hangoztatta mindig a szigorú apa. Andrew White ' 28 évesen kezdett önállóan festeni. Szakított az olaj technikával, amellyel apja dolgozott; zavarta, hogy csak száradás után lehetett az apróbb részleteket újrafesteni. Áttért a temperára és az ak- varellre. Ez tette lehetővé számára annak a megismételhetetlen szürke színnek a kikeverését, amellyel az amerikai vidék ködös napjait oly nagyszerűen tudja érzékeltetni. Az ötvenes években a szürrealizmus és a pop-art dívott leginkább az absztrakt művészet piacán, de White akkor- sem távolodott el a Oleg Kokin: Vázlatos portré egy amerikai festőről humanisztikus realizmustól. A nyitott ablakiból eléje táruló világot -festette. Nem a felhőkarcolókat, a technikai csodákat, hanem a farmok életét .örökítette meg vásznain. Az őt körülvevő egyszerű, -de érző emberek között érezte jól magát, s gyakran jutottak eszébe Walt Witman sorai: „Ha eljön velem csatangolni az, akit szeretek, Ha leül mellém, kezébe fogva kezemet, Ez valami fölfoghatatlan, szavak nélküli valóság s egy gondolat, mely átölel minket, és magába zár”. Andrew White gyakran kérte fel szomszédait, rokonait modellnek, s ők szívesen vállalták ezt. Ha ránézünk élettel teli képeire, úgy tetszik, mintha valaki kilépett volna az ábrázolt házból vagy újra bement volna, hogy felvegye a megkövesedett kagylót az asztalról, íme, a white-.i festészet lényege — finom kompozícióinak minden rezdülésével, illatával! Egyszer egy kritikussal való beszélgetés során így nyilatkozott: — Amikor a Májusi nap című képemet festettem, sokáig feküdtem az erdei földön ; mindenféle bogarak mászkáltak rajtam. S én ekkor éreztem igazán, hogy létezik, él a tavaszi fű ... A hetvenes években találkoztak először Andrew White munkáival az amerikai és az orosz látogatók. Tíz évvel ezelőtt a Szovjet Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, de a nagyközönség előtt csak a következő év tavaszán vált ismertté, amikor Moszkvában és Leningrádban megrendezték A három White című kiállítást, mivel festőnk fia, James is apja nyomdokaiba lépett... White-nak 500 festményét tartják számon, közülük több a Világ híres képtárai- ' ban található. Az utóbbi 30 évben egyesült államokbeli kiállításai hatalmas tömegeket vonzottak, minden eddigi rekordot megdöntve. Andrew White napjaink egyik nemzetközileg elismert művésze. Képeit elemezve jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: vajon meg túdjuk-e őrizni ezt a csodálatos idilli világot, amelyben Andrew White vezet minket? Fordította: Lőrinczné Pálos Éva Távol iaz otthontól Korok a színpadon és a pódiumon Reneszánsz játékszín Reneszánsz udvarrá változott hétfőn délután a kaposvári Kilián György Városi Művelődési Központ színházterme. A Tinctoris Régizenei együttes csalogató muzsikája a kor hangulatait idézve adott ízelítőt az udvari muzsikából. Megszólaltak a különleges hangszerek, s a dallamok átvezették a fiatal hallgatóságot a pajzán históriák történeteibe. A kaposvári rendezvényiroda első olyan vállalkozásának lehettünk tanúi, amire azért érdemes fölfigyelni, mert nemes ügyet szolgált : a középiskolásoknak játékszín keretében kortörténetet mutat be sorozatban. A reneszánsz sikerén föl- buzdulva Török Tamás, a rendezvényiiroda vezetője elmondta : legközelebb népi játékszínen mutatkozik be a Munkácsy- Mihály Gimnázium színpada és a városi ifjúsági színpad. Tervezik, l hogy az ókor klasszikusainak műveiből is tartanak bemutatót. Hétfőn délután a színház- termet zsúfolásig megtöltő diákság — főképp szakközépiskolások és szakmunkás- tanulók — Rusante Csapo- dár madárka című komédiáját láthatta a Munkácsy gimnázium fiataljainak előadásában, majd Molière Botcsinálta doktora nevettette a közönséget; a városi ifjúsági színpad újította föl tavalyi műsorát. Mindkét előadást Török Tamás rendezte. A világ legolvasottabb írója SIMENON 85 ÉVES A pipás Maigret felügyelő szellemi atyja, Georges Simenon 85. szültésnapját ünnepelte a múlt héten — csendben, elmaradhatatlan pipái között — a svájci Lausanne melletti villájában, ahol a világtól elvonultan él évtizedek óta, egy kétszázéves ciprus árnyékában. Kevesen tudják róla, hogy ő a Világ legolvasottabb írója. Könyveit Moszkvától Rióig szinte falják, s legalább 500 millió példányban adták ki, minden nyelven. Többször, irtot Shakespeare, Moliere és Balzac műveit együttvéve. Svájcban él és legtöbbször Párizsba vagy francia körr nyezetbe helyezi hőseit, ezért azt is kevesen tudják róla, hogy belga. Pedig az. Simenon a vallon iparváros, Liege szegénynegyedének szülötte, s ragaszkodik is szülőhazájához. Hiába kínáltak föl neki többször amerikai vagy francia állampolgárságot, megmaradt az eredeti mellett. „Amikor kopott kisvárosokat írok le képzeletből, még mindig Liege kis utcáit, zugait, gyerekkorom világát látom magam előtt’ — vallotta be egyszer. A Gazette de Liege-nél kezdte újságíróként pályáját az első világháború után. Ügyes riporter volt, több ezer cikket, riportot, tárcát jegyzett, megismerkedett az élet sűrűjével. „Az újságírással főleg azt tanultam meg, mit nem szabad csinálni” — mondta erről később. Azután Párizsban próbált szerencsét, a kultúra és a fény városában — irodai kifutóként. Mintegy hét év kellett a fordulatig. amíg az ismeretlen ifjú kiadóra talált, és végre a saját nevén jelentethette meg műveit. 1929-ben „hozta a világra” , Maigret felügyelőt, és a siker melléje szegődött. „Maigret megváltoztatta az életemet” — írta emlékirataiban. — A barátom lett az évek során; egymást alakítottuk.” 220 regénye többségének a bölcs, emberismerő felügyelő a központi figurája, aki film- és televíziós változatok tucatjaiban is életre kelt. Simenon hírt és gazdagságot szerzett vele. Áttelepült az Egyesült Államokba tíz évre, majd 1957- től Svájcba költözött — végleg. Ontotta sikeres krimijeit, de mindig neheztelt érte, ha csak a bűnügyi regénygyárost látták benne, ö többre vállalkozott: az „ember regényének” megírására. André Gide a „XX. század Bal- zacjának” nevezte, ugyanakkor sokan még az irodalmi rangot is megtagadnák tőle. Ped'ig tagadhatatlan: feszes történeteit átlengi Valami, az antik tragédiákra emlékeztető légkör. Hősei kiélezett helyzetben válaszút elé került emberek, akik váratlan fordulatok, rendszerint bűncselekmény kapcsán sorskérdésekkel szembesülnek. Simenon könyvei az izgalmas cselekmény mellett mindig feszült lélektani tanulmányok is, nehéz, fojtogató légkörrel, a híres „Si- menon-atmoszférával”. Letenni nem lehet, egyszerre muszáj végigolvasni őket. „Egy Szophoklész-tragédi- át sem lehet folytatásokban élvezni” — mondja az író, aki tudatosan szerkeszti egyre feszesebbre műveit. Simenon, aki ontja a sorokat, irtózik a bőbeszédűségtől. Minden fölösleges jelzőt, terjengős leírást kiirtott műveiből. A környezetnek csupán a hangulat érzékeltetésében van nála szerepe. („Disznóság, mennyi fölösleges szót leírnak manapság” — zsörtölődik gyakran.) Az ember titkait és lehetőségeit kutatja. Semmit sem tudunk meg könyveiből napjainkról; annál többet magára maradt, kudarcot valló, szorult helyzetbe került kisember hőseinek lelki rejtelmeiről, gyötrelmeiről. Ez a feszültség egyszer kapcsolt ki, 1972-ben — ahogy emlékirataiból megtudhatjuk. „Hősöm nem volt képes többé arra, hogy önmagát meghaladja.” Több regényt nem Irt. Ám az írást nem hagyta abba: naponta odaült írógépéhez, hogy reggel 6-tól 9-ig lekopogja az évek során megszokott napi penzumot, a három oldalt. A „Bizalmas emlékiratok" fejezett. Elbeszélte bennük házassága viszontagságait, csipkelődött szellemóriás kor tár sa ivat, leleplezte előkelő irodalmi szalonok hiúságait. Húsz kötetre rúgtak már, amikor 1978-ban lánya öngyilkos lett. Az író azóta hallgat. Csendben, nyugdíjas kis- hivatalnokként él. Gide és Cocteau, aki nagyra tartotta őt, sokszor nekiszegezte a kérdést, mikor írja már meg élete főművét? — „Soha” — hangzott a tréfának szánt felelet. Ma, 85. születésnapja elmúltával már tudjuk, hogy nem tréfa volt. Magyar Péter
