Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988. február 20., szombat Somogyi Néplap mmmm IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS mmm. OLÁH JÁNOS* NAGYMAMA A nagymama kint állt a tornácon, ismerős szajkóhangon onnan kiabált át a túlsó házhelyen játszó fiúnak. Mérges volt, de hogy miért, mi baja van, azt nem lehetett tudni. Nem tudta a fiú se. A nagymama bement a házba. Nem várta meg, lesz-e, s mi lesz a foganatja a kiabálásának. A fiú szerette volna tudni, mit akar a nagyanyja, mégsem hagyta abba a játékot, de folytatni sem tudta olyan önfeledten, mint annakelőt- te, pedig szerette volna. A feledékenységre fogékony gyermeki öntudat homályából makacsul kísértette az iménti mulasztás. A Czobor fiúkon, Gazsin meg Pistán, úrrá lett a mehetnék, s ez különféle kellemetlenkedő gesztusokra késztette őket. Nem osztoztak a fiú játékszenvedélyében. — Eriggy a nagyanyádhoz — mondták —, különben kiporolja a seggedet! — de azért unottan tovább húzták a kis kézikocsit. A kóc- madzag istráng lazán leffe- gett. Cséplést játszottak, és a betakarítással kezdték. — Már megint nem húztok — szólt rájuk elkeseredetten a fiú. Egész délelőtt a játék előkészítésével vesződött, s most úgy érezte, az ikrek kelletlenkedése miatt minden fáradsága kárba vész. Az idő is esőre állt, mintha minden, de minden ellene esküdött volna. Gazsi és Pista megálltak. Lóarcukat vigyorogva fordították vissza. Gazsi volt a bátrabb, született rebellis, ő próbált meg először kibújni a madzag istrángból. A fiú nem engedte, dühösen rántotta meg a gyeplőt. A kocsi fölborult, a fűkötelekkel összecsomózott apró kévék szanaszét repültek, a kocsi égnek fordult kerekei tehetetlen lendülettel forogtak tovább. Gazsi végül is kiszabadult a madzagok közül. Pista megpróbálta eljátszani a békeszerző szerepét, s rászólt Gazsira, de hiába. Az ahelyett, hogy beállt volna a kocsi elé, eltaposott néhány kévét, s még a nyelvét is rájuk öltötte. A fiút erre elfutotta a méreg. Nem a kárbaveszett fáradságot sajnálta, az bele volt számítva a játékba, hiszen nemsokára maguk vágták volpa fel cséplés közben a kévéket, a pusztítás esztelen módja, a Gazsi arcára kiült hivalkodó gőg bő- szítette föl. Ekkor már Pista is ledobta magáról a madzag-szerszámot. — Álljatok vissza, azonnal álljatok vissza! — üvöltötte • A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása. a fiú. A hangja olyan erőszakos és ideges volt, hogy az első pillanatban maga sé ismerte föl. A tehetetlenség érzése szinte elvette az eszét. Az öklét rázta feléjük, de azok rá se hederítettek. Gazsi még gúnyolódni se átallott. — Fogj meg, ha tudsz! — lökte oda foghegyről. A fiú hirtelen iramodott neki, teljes lendülettel, az útjában álló kocsival se volt képes törődni, hogy belerúgjon Gazsiba. Azonban túlméretezte a mozdulatot. A támaszkodó lába kibicsaklott, a másik meg a kocsi saroglya- tartó vasában akadt el. A vas ujjnyi mélyen hasította fel a combját. Egyelőre nem érzett fájdalmat, csak köny- nyű zsibbadást a csípője tájékán. — Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett — az ikrek csúfondáros kán- tálása vijjogva keringett fölötte. Lábából olajosán csörgött a vér, és szétkenődött a friss lucerna illatos levelein. Mozdulatlanul feküdt. Nem sírt, nem hisztériázott, ahogyan az egy nagymama kedvencétől méltán elvárható lett volna. Az ikreket egyszerre futotta el a sápadtság. Ügy eredtek futásnak, mintha parancsra tették volna. A hátuk közepéből csak úgy sütött a részvétlenség. A fiú sokáig feküdt a lucernában. Nem vett tudomást az orrát csiklandozó bogarakról, a friss kaszálás tűhegyes torsának szúrásairól, de még a fájdalomról se, amely egyre élesebben hasogatta a combját. A nagyanyja méltatlankodó hangja zökkentette ki az érzéketlenségnek ebből a viszonylagosan idilli állapotából. A fiú sajnálta, hogy a nagymama olyan gyorsan elhallgatott. Kíméletlen, mély csönd települt a kazlak köré. És a nagymama nem szólalt meg többet, akármilyen kétségbeesetten várta is a fiú. Mert most már nagyon várta, minden idegszálával a ház felől ígérkező moccanásokon függött, de hiába. Itt hagyott vérbe fagyva,' gondolta szemrehányóan. Mag$ is érezte, igazságtalan ez a neheztelés, de nem tudta elfojtani. A sírás is csaknem kibuggyant a szája szögletén, annyira vitte az önsajnálatot, pedig ekkor már ott guggolt mellette a nagymama. A fejés illatú kendő csücske a tarkóját birizgálta. Egészen elhagyta magát. Tűrte, hogy a vézna, öreg karok a magasba emeljék, az úton, az árkokon át vigyék befelé az udvarra, leültessék a fejőszékre a napsütötte fehér fal elé. Híre hamva sem volt már az ígérkező esőnek, csupán az illata maradt itt a diófa levelei között. A nagymama bent a tisztaszobában kutatott, ki lehetett hallani a fiókok húzigá- lásának zaját. A gyógyszeres dobozt kereste. — Ki volt az? — kérdezte vészjóslóan, amikor visz- szatért. A fiú nem válaszolt, makacsul szorította össze a száját. — Eltöröm a derekát, az egyszer biztos — dohogott tovább a nagymama, de a fiú megérezte a hangjában a sértődöttséget. S valóban: ellátta a sebet, de nem szólt többet, visszavitte a jódot, meg a kötszert a helyére, aztán elindult az állatok után. Az ikreket az istállóajtóból látta meg. Ott ólálkodtak a kapu előtt. Kíváncsian lestek befelé, szerették volna megtudni, mi lett a fiúval. — Hát ti mit akartok itt? — kiabált rájuk, s magához vette a vasvillát. — Hol van a Feri, jön játszani? — kérdezték azok ártatlan pofával, tettetve, hogy semmit se tudnak. — Pusztultok innen — bökött feléjük a nagyanya a vasvillával. — Büdös átokfa jzat! A fiú sántítva botorkált a kapu felé. — Miért zavarta el őket, miért? — szögezte vádaskodva a nagyanyjának a kérdést. A nagymama válaszra sem méltatta, megvetően fordult el tőle. — Én voltam a hibás — zokogta a fiú. Nem volt nála zsebkendő, a keze- fejével törölgette a szemét meg az orrát. — Még véded őket? — A nagymamát elöntötte a méreg. Azt se tudta, mihez kezdjen ekkora háládatlan- ság láttán. Tehetetlenül, kiüresedett tekintettel nézte a fiút, aki sántítva futott végig a korhadó léckerítés mentén a Czopor porta irányába. — Ereggy, csak ereggy utánuk, megérdemlik! Mintha vesszővel verték volna egy vastag posztókabát hátát, úgy puffogtak a nagyanyja szavai mögötte, de nem törődött velük. Fejest ugrott az üres nyári utca érzéketlen csöndjébe. A Czobor portát vastag betonkerítés választotta el az utcától. A nehéz vaskapun érintetlenül lógott a lánc, a lakat, jelezve: ide senkit sem várnak. A fiú megszégyenül ten kullogott vissza. Belépett a kapun, végigment az udvaron, föl a tornácra. A nagymama úgy tett, mintha észre se vette volna. Ott állt még mindig az istálló ajtajában. A csönd olyan konokan dermedt köréjük, töltötte be az egész udvart, mintha sohase akarna fölengedni többé. Modern japán kerámia A japánok évezredek óta meghitt viszonyban vannak az agyaggal. Jelzik ezt az ősi japán agyagművészet fennmaradt emlékei, de az is, hogy a távoli szigetországban legalább húsz különféle szót ismernek, amely agyagot jelent (annyit, mint az eszkimók a hóra). Balra Suzuki Osamu: Ló (1977) — jobb oldalon Inoue Masayuki: HEK 85—S—2 (1985) Tsui Seimei: A Zenit (1970) Nakamura Kinpei: Dekoráció finom anyagszerkezetű térhez (1985) t Most mégis a legújabbko- ri, 1980 és 1985 között készült. japán kerámiákkal is ismerkedhet a hazai látogató a Budapest Kiállítóteremben február 28-ig. A nyolcvanas évek 31 legjelentősebb japán keramikusának munkái a Japán Alapítvány szervezésében járják a világot. Az érdekes és változatos kollekció így jutott most el Magyarországra — lengyel- országi, csehszlovákiai és NDK-beli bemutatkozása után. A nézők tájékoztatását szolgálja az értékes katalógus, Yoshiaki Inui Modern és posztmodern agyagmunka című tanulmányával. (K. M.) Szepesi Attila Hauang-Ti császár cigydghddserege Sokezren itt a föld alatt hegyomlások alatt szánkban vakond szemüregünkben kandi féreg naptól megfosztva szélből kiszakítva időt-vigyázó agyaghadsereg rögöktől hunyorgók sós vizektől toprongyosok sugallatt nélkül völgy ölébe ásva feledtük rég ki állított ide ki vezényelt ide földmélyben posztoló tengernyi strázsát az átkozott történetből kizárva hallgatni vulkán böffenését a tigristalpú évszakok futását hallgatni ünnepek harangjait fegyvert szögezve paták alatt elmúlok sikolyát láva füzétől felizzó arccal fagyoktól kicserepesedő szájjal csak állunk itt emlékezve a levegőben elúszó városokra holdsugáron hintázó szeretőkre veres lángot ugató kutyákra s ahogy szélsípon játszanak unokák unokái valaki ideállított a föld gyomrába névtelenül rezzenetlen arccal vigyázni odafönn a fák kövek néma zenéjét s az ábécéhez hasonló szent könyveket JÁSZÉN ANTOV Nr. 66 Amióta az eszemet tudom, a lakótelepi sportklub szurkolóinak törzsgárdájához tartozom. Nemcsak a mérkőzéseken buzdítom a csapatot, hanem még a decemberi edzésekre is kijárok. Ilyenkor még azt is elfelejtem, hogy tizennyolc éve gyötör az isiász. Ráadásul betonból van a lelátó. Ezért, azt hiszem, rászolgáltam arra, hogy én is meghívást kapjak a vezetőségi értekezletre, melyen a tavalyi eredmények kerültek szóba. A meghívóval együtt megkaptam az elnöki beszámolót is. Mi tagadás, elég semmitmondó és sületlen beszámoló volt. Az első lap tetején a következő felirat ékeskedett: HIVATALOS FELHASZNÁLÁSRA! ELOLVASÁS UTÁN VISSZAKÜLDENDŐ ! Nr. 66 Az értekezlet előrehaladtával szót kaptak a szurkolók, ezért tüstént jelentkeztem, és a következőket mondtam: — Volna egy kérdésem. Miért van a kézhez kapott beszámolóra írva : „Szigorúan titkos?” Mit jelent az, hogy „Hivatalos felhasználásra?” és elolvasás után miért kell visszaküldeni? — Most segíts meg, istenem! — fohászkodott a klub elnöke, és egy csapásra megfeledkezett arról, hogy most nem célszerű a Mindenhatóval előhozakodni. — Mi szükség volt erre a kérdésre? Talán nem elég világos, hogy ez a beszámoló... — Meglehetősen semmitmondó és sületlen — feleltem. — Minden eddigi hozzászóló ezen a véleményen van. De térjünk vissza a kérdésemre, mi az, hogy „szigorúan titkos?” — Ez annyit jelent — mondta az elnök —, vagyis, hogy ez nem arra való, hogy ide-oda hurcolásszák ! — Rendben van — válaszoltam. — Miért van ráír- vagy, hogy „Hivatalos fel- használásra?” — Nos tehát — habozott az elnök —, jóllehet, maguk most társadalmi munkát végeznek, mégis van ennek némi hivatalos színezete. — Miért kell visszaküldeni? — Ez annyit jelent, hogy elolvasás után vissza kell adni, nehogy kézről kézre vándoroljon. — Vagy úgy! — Bizonyára ezért van megszámozva? Ha véletlenül elkezdene vándorolni kézről kézre, a. lista alapján könnyen megállapítható, kié volt a 66. sz. — Látom, már kezdi ka- pisgálni — mondta az elnök megnyugodva. — Van még egyéb kérdése is? — Van. Miért küldték szét ezt az alapjában véve sületlen beszámolót? Kinek akarják bemesélni ezeket a gyermekded dolgokat? Ezután még jó néhány telepi szurkoló felszólalt, és mindegyikük azt kérdezte: milyen meggondolásból küldték szét ezt a sületlen beszédet? — Remélem, most már belátja — lépett oda hozzám az elnök az értekezlet után, és kedélyesen belém karolt, — miért kellett odaírni: „szigorúan titkos, nr. 66?” Van fogalma arról, mi történne, ha valóban kézről kézre járna? Bolgárból fordította : Adamecz Kálmán
