Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
f 1988. február 13., szombat Somogyi Néplap 9 tKÊÊÉt ■ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A kkor már negyedik éve cipeltem a krumpliszsákokat a piacon; hatkor nyitottunk, de már fél hatkor ott kellett kínlódnom a standon: miközben Belényesi, a gyomorbajosokra jellemző rosszkedvvel és savanyú szájszaggal eltüntette álomtól vizes arcát az újságja mögé, addig nekem a külső raktárból föl kellett terítenem az árut; mire végeztem, Belényesi is végzett az olvasással (valamint bőséges reggelijével), s immár oly elégedett mosollyal a szája körül, mintha Lour- des-ből tért volna vissza egy vadonatúj gyomorral, megveregette a vállamat, ami az ő sajátságos főnöki nyelvén azt jelentette: hozhatom a kávét, én pedig átlábaltam a büféhez, s amíg Tériké, a negyvenes éveit taposó lóarcú büfésnő a hfg feketével foglalatoskodott, addig a többi zsákossal kört alkotva a bódé előtt, kijátszottuk a hozzá való „betétet” (legtöbbször rumot), a végén pedig kijelentettük, elegünk van ebből az istenverte piacból, meg hogy rövidesen itt fogjuk hagyni az egészet a francba ... Persze senki sem hagyta ott. Már évek éta így kezdtük a napot, nyilván a fejünkben maradt hajnali meló pormacskái miatt. Azután hat órakor kinyíltak a láthatatlan kapuk, s néhány korán kelő háziasszony lassan kisöpörte belőlünk maradék rosszkedvűnket. Szerencsére olyanok ezek a pillanatok, mint egy eső utáni tócsa az úttest közepén: hol így, hol úgy, de hála az örök körforgásnak, mindenképpen fölszívódik a levegőben. Aztán tíz órakor megjön a haverom, Gutman. Vékony, gyurmaszerű figura, hosszú orrnyergén vastag pápaszemmel, amilyet a matematikusok hordanak. (Három évvel ezelőtt ismertem meg a Vidám Park játéktermében. Szegény, kiment egy kicsit szórakozni, de a nyerőgép helyett őt „vették le”. Az efféle mar- kecolás úgy történik, hogy a sasszeműek kifigyelik a balekot, aztán öten-hatan kö- rülállják, a balek meg a tenyerükbe számolja az utolsó fillérjét is, hiszen a rugóskés tompa fénye már ott jegesedik a nyakán. De Gutman annyira szerencsétlenül állt a kör • közepén, hogy megsajnáltam. Akkor volt első éves egyetemista a TTK matematika-fizika szakán.) — Szóval, 'maga lenne az — mondja Belényesi, aki leszámítva gyomorbaját, ami időnként olyanná teszi, mint valami klimaxos öreglány, alapjában véve nem rossz főnök. Sok mindent elnézett már nekünk az idők során. különösen nekem, mert állítólag hasonlítok a fiára. Zöldségre-gyümölcsre például nincs gondunk, hiszen azt megtermeli a bolt, s ha valamelyik eladó lebukik a népi ellenőröknél, a büntetést Belényesi fizeti ki, mivel tisztában van azzal az egyszerű ténnyel, miszerint jobb, ha a tudtával és beleegyezésével lopunk kevesebbet, mintha a tudta nélkül hazavinnénk a fél boltot. — Igen — válaszolja Gutman, és tekintetével máris mentőövet keres; riadt szembogara az arcomon állapodik meg. A főnök persze mindent tud. Gutman fölcsinálta a barátnőjét, és most kellene neki egy kis pénz. — Zsákolt már krumplit? — kér— Hát persze, hogy tartják. Leveleznek, meg ilyesmi. A fiú minden évben meghívja az öreget, de az nem akar kimenni. Azt mondja, ez már túl messze van neki. — Most már értem, hogy miért nem szól semmit, ha két napig nem mész be — mondja Gutman. — Nem akar elveszíteni, hiszen az alteregóddal te tartod benne a lelket. Délben átmegyünk a Májasba, és ledöngetünk két üveg sört. Gutman szemmel láthatóan kifáradt. A délelőtt még oly tiszta nadrágja most her- vadtan kókadozik köpenye alatt, jelezvén, viselője a munkásosztályhoz tartozik. dezi, s sovány, beesett arcában mintha megindulna a vér. — Éppenséggel megpróbálkozhatok vele — válaszolja Gutman. — Fél napra százötven forint — zárja le a témát Belényesi. Aztán már a raktárban állunk, és nyeljük a port. Gutman percenként fújja az orrát, elgémberedett ujjaival alig bírja tartani a zsák száját. — És te még erre a hiénára mondod, hogy rendes ember — lihegi közben; ahogy a sarokba húzza a zsákot, az alja valósággal fölnyalja a földre rakódott port. — Azt vártad talán, hogy azonnal a nevére írat? Gutman nem válaszol. Üjabb üres zsákért nyúl; két könyökével kifeszíti a száját, s a lapátom elé rakja. Miután ezt is a helyére húzta, csak akkor szólal meg: — Vajon mi a francot za- bálhat rajtad? . .. Megvonom a vállam. — Állítólag hasonlítok a fiára — mondom. — És? — kérdezi Gutman. — Nincs és. Ez van. Állítólag hasonlítok a fiára, aki Amerikában él. — Disszidált? — Három éve, hogy: kiment. Los Angelesben él. Ha akarod, pihenhetünk. Gutman azonnal végigdobja magát a krumplihegyen. — És vajon tartják a kapcsolatot? — kérdezi aztán. Aztán visszamegyünk, és folytatjuk a munkát. Most is én lapátolok, Gut- mannal már szinte csak a mérleggel kell törődnie; a húszkilós zsákok katonás rendben sorakoznak a fal mellett; igaz, a hórukk-melót lehetetlen Gutmanra bízni. Amikor végzünk, a maradék zsákokat magunk alá tesszük s végigheverünk a padlón. Nekem is jólesik a pihenés. A por lassan leülepszik, s verítékünkkel elkeverve összesározza bőrünket. Gutman a kezdőkre jellemző módon azonnal vaka- ródzni kezd. — Én a helyedben megtartanám a gyereket — mondom, hogy eltereljem a figyelmét. — Biztosan szép kis kölyök lenne. Gutman félkönyékre emelkedik, rámnéz, de nem szól semmit. — Igaz, hogy semmi közöm hozzá — próbálkozom tovább —, de vétek volna elvetetni... — És majd te fölneveled, igaz?! — emelkedik föl Gutman, s most egyáltalán nem hasonlít a három évvel ezelőtti balekra, akit annyira megsajnáltam akkor. — Tudod, hogy mennyi lesz a fizetésem, miután elvégzem az egyetemet? Háromezerhat- száz forint! — Ha idejönnél, itt megkereshetnéd a nyolcat... — Ezek szerint kár volt elfecsérelnem négy évet, igaz? Háromra átballagunk az üzletbe. Átvergődünk a pult és a testes eladólányok közötti résen, s máris ott állunk Belényesi asztala előtt. Az asztal fölötti falon földrajzszegezett színes fotó: a kép Ronald Reagant és Belényesi fiát ábrázolja, amint mosolyogva átölelik egymást. Belényesi nem ellenőrzi le a munkánkat, látatlanban fizeti ki Gutmant; a megbeszélt százötven forint helyett ötszázast nyújt oda neki. — Nem tudok visszaadni — hebegi Gutman. — Tegye csak el, fiatalember — válaszolja Belényesi,- és táskás szeme alatt a káposztaszínű bőr lassan homokszínűvé változik. Gutman úgy nézi a pénzt, mint éhes ember a pékség kirakatát, majd tekintetét gyanakvásba mártott zavart- sággal rám emeli. — Tedd csak el nyugodtan — vigyorgok. — A főnök úgyis leveri rajtam. Műszak végén visszamegyünk a Májasba, de Gutmant nem engedem fizeti; ha el akarja vetetni a gyereket, ne mondja azt, hogy az útjába állok. Lejátszunk néhány kört a zsákosokkal, hálistennek ma nyerő vagyok. A pálinka, mint egy forró fürdő, fölmelegíti és átjárja a testemet. Amikor kilépünk a kocsmából, már teljesen besötétedik, s a hideg szél azonnal átrendezi arcunk molekuláit. Gutman egész úton hálálkodik. Tulajdonképpen kedvem lenne neki elmondani az igazságot, de tudom, azzal csak Belényesi t tenném tönkre. K edvem lenne elmondani, hogy Belényesi 1 fia nincs is Amerikában, s hogy az a fénykép ott az öreg asztala fölött az egyik barátom műve, kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia annyira szétitta az agyát, hogy már három éve a zárt osztályon fekszik, de Belényesi nem akarja, hogy kitudódjon, legalábbis még nem, hát ezért találta ki ezt az egész disz- szidálást, és még annyi mindent szeretnék mondani Gut- mannak... Már a Körtéren járunk, amikor megérinti a vállamat, és halkan megkérdezi : — Mondd: te miért vagy ennyire jó hozzám? Zavaromban a sálamat kezdem babrálni, majd fölnézek, és megpillantom az egyik söröző neonreklámját. — Na gyere! Megiszunk egy korsóval, és közben elmondom — hallom a hangomat, és_ máris tuszkolni kezdem a bejárat felé. Vörös Ferenc: Emlék (Monotípia) Simái Mihály Sürüdő csillagi ködben Egy falu füstje szállong az idő föllegében mintha fennsíkon által mintha magas hegyélen ott hajt ott egyensúlyoz egy kicsi óriás gomolygó ködköpenyben egy garabonciás Ezüst pályára állnak rakéta-jegenyék Pipacstól jégvirágig tündöklik a vidék Por- és hófelhők szállnak az idő föllegében — ezüst apám biciklin lebeg a közepében s az érben a vérben a rögben egyszerre valami zökken valami izzik valami fáj s Ö magasabb pályára szökken a sürüdő csillagi ködben A Tejút kisöpörve; göncötök tisztelegnek Rozzant biciklijének kereke vég és kezdet s most is mint rég a vázon én ülök s fázom Marth Éva Rovín/í képeslap Ott, amikor szemeimből hullt a kövekre a vízcsepp sósán, mint az örök tenger, — én partra feküdtem; hisz feketévé válni szerettem volna a sziklán, holott bőrömön napfény vérzett, — megpirosított. Hát lemerültem verten a súlyos tenger alá, mert nézni a nappal szemben végképp nem lehetett már. MADÁCH TRAGÉDIÁJÁNAK < ILLUSZTRÁCIÓI Kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Madách Imre dolgozószobája Zichy Mihály: „Ádám” (A Tragédia sorozatból) A magyar drámairodalom legnagyobb hatású, filozófiai mélységű főműve a színház, a film, a képzőművészetek és a zene megannyi képviselőjét ihlette már alkotásra. Tragédiáját német, orosz, angol, cseh, lengyel és még számos nyelvre lefordították, a festészet, a grafika, a plasztika, a képzőművészet nyelvére is. Madách Imre emlékének tiszteleg most a Petőfi Irodalmi Múzeum február végéig látogatható szerény kiállítása: az Illusztrációk Az ember tragédiájához címmel. Ez a tárlat egy nagyszabású, Nyugat-Európát megjárt Madách-kiállítás szerény hazai utóhangja. Szerény, mert a külföldi néző számára összeállított anyag — aki akkor I. Miklós orosz cár udvari festője volt, 1885-ben kezdett a Madách- mű illusztrálásának munkájával foglalkozni. A korabeli híradások szerint „a cár Zichynek szeptembertől kezdve kéthavi szabadságot adott, hogy Madách művének, Az ember tragédiájának elvállalt illusztrációját befejezze. Zichy legalább 30 rajzot szándékozik készíteni e műhöz.”. Egy évvel később a Műcsarnokban 15 ceruzával és fekete krétával készült nagy kartonját láthatta a közönség. Ekkor írta a korabeli műbíráló: „Kitű- nőbb magyarázója még néni sok akadt költőnek, mint Zichy Madáchnak... Az illusztrációk némelyike egész monumentális kompozíció. számos olyan kiállítási anyagot, információt tartalmazott, amely a magyar látogatónak evidencia. Ám hogy mégis legyen a világjáró kiállításnak itthon is nyoma, megrendezték a Tragédia illusztrációiból ezt a kiállítást. Nem tudni a helyszűke vagy más meggondolás késztette-e a szűkszavúságra a múzeumot, hiszen köztudott, Madách e művéhez sok száz illusztráció készült, amit közgyűjtemények őriznek, és bizonyára szívesen kölcsönöztek volna egy irodalmi kiállításra. S jól kiegészíthetnék az anyagot a színházi díszlettervek — Jas- chik Álmostól Oláh Gusztá-* von át Varga Mátyásig. Az öt nagyméretű Zichy- grafika — a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona — valóban méltó megjelenítése a Tragédiának. Zichy Mihály Kondor Béla rajzai történelmi és korjelző nagy vonásokkal.”. A Párizstól Moszkváig, Tbilisziig világhíres Zichy Mihály Madách és később az Arany-balladák illusztrálásával a magyar művészet legjobbjai, legnagyobbjai közé emelkedett. Hasonló élmény Kondor Bélának, a kortárs grafika legjobbjának Madách-il- lusztrációja. A virtuóz és filozófiai mélységű rajz a Kondor-művek legfőbb erénye. Bálint Endre illusztrációi a Tragédia sokféleségét idézik. Madách íróasztala, karosszéke, könyvszekrénye, néhány könyve, íróeszköze és két, fiatal korában festett képe segít a korhangulat fölidézésében. » K. M
