Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
Somogyi Néplap 1988. január 9., szombat wmm IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A kortárs magyar regény alakváltozatai Zelk Zoltán Jó két évtizede még úgy látszott: egyre rövidebb lélegzetű írások kísérlik meg betölteni azt a szerepet, amelyet a klasszikus magyar irodalomban Jókai, Kemény Zsigmond. Móricz regényei vállaltak. Kisregények sora jelent meg a hatvanas évek elejétől — köztük néhány igen jelentős is (Sánta Ferenc: Húsz óra, Fejes Endre: Rozsdatemető; Vészi Endre és Moldova György munkái stb.). Aztán a hetvenes évekvé-( gén — egy egészen új írói nemzedék mutatta meg, J Esterházy Péter hogy futja még a hosszú elbeszéléshez szükséges műgondból és mondanivalóból — bár olykor vitatható, vihart kavaró jelentkezések árán is. Idézetek, átemelések bonyolult szövevényébe ágyazta saját fogalmazásait Esterházy Péter Termelési regény című „kissregényé- ben" (íme, az ironikus utalás a korábbi divatjelenségre) ; a mű legfőbb mozgatójává a politikum, a korszak- határok nélkül hömpölygő e századi történelem átélése- átszenvedése vált. Hasonlóképpen politikai nagyregény született Spiró György X- ekje révén. A szintén fiatal író a múlt századi lengyel történelem, művelődéshistória szereplői által mondott szatirikus véleményt az élet (mifelénk sem idegen) túlságos átpolitizálásáról, heves ellenkezést támasztva az érintett ország egyes szakembereiben. Politikus tartalmú nagyregény született ugyané korosztály másik képviselőjének, Nádas Péternek tollából is. Az Emlékiratok könyve egyetlen folyamatnak értelmezi — Esterházyhoz hasonlón — az utóbbi száz esztendő történéseit, s különösen a fel- szabadulás utáni évtizedek rajza izgalmas itt, miközben az író általánosabb érdekkel vizsgálja az érzelmek, érzékek „működéstanát’'. Mindezek a művek a magyar regénystílus megújítását célozták egyszersmind, a vállalkozás görcseivel, megbicsaklásaival együtt is figyelmet keltő, érdemlő teljesítményként. A közepesebb méretű regénytípus is jelentős eredményeket hozott. Gazdag kínálatából elég utalni itt a Romániából áttelepült Vári Attila Volt -egyszer egy város című munkájára, mely a román s a magyar nép megbékélését, összefogását sürgeti hőseinek megszenvedett, mitikusan bonyolódó sorsát ábrázolva. Politikai vitairatként olvasandó az idősebb nemzedéket képviselő Gyertyán Ervin izgalmas regénye, A francia kitüntetés: az antifasiszta ellenállás időszakától a hetvenes évek végéig pörgeti cselekményét, s ennek során szocialista fejlődésünk úgynevezett kényes kérdéseit boncolgatja vallomásszerű szenvedélynél. Az elemzés sokkal inkább kívülálló szemléletmódja jellemzi a fiatal Márton László „beszélyét”, a Menedéket, mely a főhős szívében játszódik. Ember és természet kölcsönhatása válik — többek között — a filozofikus, szellemes, lélektani finomságokban gazdag mű tárgyává. Mártont — elbeszéléseiben — ugyanígy érNAPTAR dekli, foglalkoztatja a stílusnak a betűtípusból, nyomdai képből adódó számos lehetősége, mint a hasonló korú Krasznahorkai Lászlót, aki a Sátántangó című regény lapjain egy vidéki közösség álprófétákkal — végül is besúgókkal — való félrevezettetését vizsgálja, főként a leírás részleteiben hitelesen. S tenyészik, terebélyesedik az a regényforma is, amely a valóság igen közvetlen ihletéséből táplálkozik, részben vagy egészben dokumentumokra épül. Kalandregény születik a munkásmozgalom, a II. világháború eseményei nyomán (Falus György—Dohány Zoltán: A megbízott), újságírói (Lévai Béla: Vízválasztó), írói és könyvkereskedői pálya (Kende Sándor: Sorsom a könyv) tanulságainak, érdekes mozzanatainak összegzéseképpen. Szász Imre fölidézi a méltatlanul elsorvasztott Eötvös Kollégium utolsó korszakát egy élemedett-kori szerelem visszfényében (Ménesi út), Végh Antal a sikerkönyv tudatos hatáselemeivel kísérli meg egy testvérpár súlyos bűncselekményéSpiró György nek rekonstruálását (Könyörtelenül). Az utóbbi időszak kitörő tetszéssel fogadott regénye Temesi Ferenc kétkötetes munkája, a Por, amely vidéki magyar városról (Szegedről) mintázott múltjának és jelenének lexikonszerű, szótárszerű összefoglalása, miközben az író is ott mozog a tabló elő- vagy hátterében. Ha tetszik: regény az is, ahogyan Fodor András bocsátja közre csaknem három évtized naplófeljegyzéseit az Ezer este Fülep Lajossal című vaskos kötetpárban. Egy európai hírű tudós, gondolkodó jelenik meg előttünk, egyszersmind több évtized magyar irodalmi, művészeti életéről kapunk áttekintést s nem kevésbé magáról a naplóíró költőről-. Kiragadott példák csupán a fentiek. De talán bizonyítják: csekély az igazsága annak a feltételezésnek, hogy korunk s a mai magyar társadalom nem kínál elég izgalmas, elemezni, megközelíteni, ábrázolni s így megérteni való életanyagot, valóságproblémát. Kőháti Zsolt Fölösleges emberek Nem tudom, találkoztak-e már felesleges emberekkel. Bizonyosan, mert én naponta találkozom velük. No, nem úgy értem, hogy létezésük felesleges, hogy ne lehetne szeretni őket különböző tulajdonságaikért, egyszerűen: a munkahelyükön, elfoglalt posztjukon feleslegesek. S többnyire nem is ők tehetnek erről. Emlékszem, az egyetemi felvételt várva adminisztrátorként dolgoztam havi kilencszáz forintért — ebből is látszik, milyen régen volt! — egy nagyvállalatnál, amelynek telefonügyeletét kellett ellátnom. Akkoriban még nem volt szabad szombat, vagyis hat napon át napi nyolc órában ültem egy ablaktalan lyukban, mesterséges fény mellett, és nem érkezett telefon. Felesleges voltam. Valaki megkönyörült rajtam, és odaadott margózásra néhány ív papírt. De az sem tartott sokáig. Az voltam, amit mostanában kapun belüli munkanélkülinek hívnak. Önbecsülésem a minimálisra csökkent, s ha nem kezd érdekelni a műfordítás és a nyelvtanulás, talán gumicellában folytatom adminisztrációs pályafutásom. Ilyen fölösleges emberekkel, mint mondtam, naponta találkozom. Ök a munkahelyi késők, fecsegők, ácsorgók, betegeskedők, a büfében lebzselők, a valahová elkül- döttek, az elkéredzkedők, a gogoli holt lelkek, akik csak a fizetési kimutatásokon szerepelnek. Nem mondom, sorsuk alakulásában ők is hibásak. Huzamos ideig nem lehet ezt az állapotot elviselni maradandó károsodás nélkül. Ök a szükségtelen őrök, ellenőrök, segédek, küldöncök, portások, gondnokok, munkatársak, de lehetnek részleg- vagy osztályvezetők, sőt egész hivatalok, intézmények irányítói is, amelyeket valaha kitaláltak, életrehívtak és posztjukat megörökölték más, érdemdús felesleges emberektől. A hivatalban, gyárban, boltban lézengőket én nem azonosítom feltétlenül a munkakerülőkkel. Nem, hiszen ők jelenlétükkel tüntetnek, s eleven bizonyítékai annak, hogy munkahelyük rossz, pazarló, gazdaságtalan, hiszen az ilyen helyeken azoknak az élete és javadalmazása sem lehet rózsás, akik — helyettük is — netán dolgozni kényszerülnek. Az íróasztalt, munkapadot, falat vagy árokpartot támasztó dolgozók látványa mindennapos, és többnyire joggal haragszunk rájuk, bár voltaképpen értük, miattuk kellene haragudnunk, hiszen az a hivatal, vállalat, üzem, amely ezt lehetővé teszi, bizonyára érdemtelen, erélytelen, tehetségtelen vezetés alatt küszködik. . Vagyis: minden fölösleges beosztott fényes bizonyíték arra nézve, hogy a főnök munkája is fölösleges. Nem vagyok közgazdász, így csupán magánvéleményemet mondom, ha azt állítom, hogy az újságokban álláshirdetések garmadájával jelentkező intézmények körül sincs minden rendben — nem munkaerőt toboroznak ők, hanem jelenléti ívet aláíró, blokkolóórát működtető, fölösleges embereket. Hiszen ahol jól vezetik, jól szervezik — és persze díjazzák — a munkát, ott nem panaszkodnak munkaerőhiányra. Ott — milyen érdekes! — nincsenek fölösleges emberek. Szentmihályi Szabó Péter Szirmay Endre KARDZSAU A Rodope fölött sasok nem keringnek felhők nem kormozzák az eget hazát őriznek a büszke csúcsok és múltat idéző csontos végzetek trákok, illírek, görögök, szlávok tüzes kohója ez a hegyek vigyázta föld most már nem csattognak hideg kardvasak fehérből, vörösből kivirult a zöld az Arda vizén nem söpör a szél holnapok reménye ring a kék tükörben s ha csobban a hullám a part peremén bizalom harangoz a kígyózó völgyben a fák felintenek a hideg hegyekre messzi országokból emlékek üzennek talán a Dunáról, talán a Kapósról duruzsoló fények halkan énekelnek. Szelekkel vívnak a januári fák, február, március les az ormokon: zsellérkéményből nem göndörödik füst, papír vacog a lyukas ablakon. Nehéz illattal üzennek a földek a szirmait hullató tavaszestbe, gallyak frissülnek és karók száradnak: küszöbön mereng, kinek gond a földje. Mint pucér, játszadozó gyerekek pereg a milliónyi búzaszem. Ki tudja sorsukat, ha zsákba rakják s mint áru ringnak vonaton, vízen ... Ez már az ősz: miként az emberek, leejtik boglyas fejüket a fák, mint vénhedt, omló maltervakolat : úgy porlik körülöttünk a világ. (1935) A költő könyvben még meg nem jelent verse. (KARDZSAL1, 982. IX. 9.) MATÚZ GÁBOR Ars poetica Apró, óvatos ugrással hagytam el a mozgólépcsőt, utat engedtem a dolgukra sietőknek — én ráérek sétálgatni —, aztán kiléptem az épületből. A lenti zavaróan homályos neonvilágítás után hunyorogva fogadtam a nap természetes fényét. Váratlanul elerőtlenedve, hátammal a falnak támaszkodtam, markolászni kezdtem szorítva lüktető mellkasomat, szemeim lehunytam, hirtelen kiszáradt torkom hörögve nyelte a levegőt, kiütött rajtam a veríték. Fél percig tarthatott az egész. Akkor fölnéztem; az Országházat láttam ... Szemhéjamat egy széles szívtájéki szúrás újra lezárta, és „eszembe jutott”... „1945 januárját írták. Az emberek félelemben, bizonytalanságban vártak minden elkövetkezendő napot,- önfeledt gyermekien örülve azoknak a perceknek, amik véletlenül fegyverzajmentesnek sikerültek. A városból egy lélek se ki, se be, ' az ostromgyűrű szoros, kiváló csapdaként működött. Egy különösen hideg éjszaka, úgy tizenegy óra körül halkan kocogtattak ajtónk keskeny üvegén. Felálltam a kopott bőrfotelból, amelyben lustán elterülve azon töprengtem éppen, vajon meddig húzódhat még ez az esztelenség; kilestem az ellenőrzőnyíláson. Zoltán állt a kis előtérben. Halkan elfordítottam a kulcsot a zárban, és beengedtem. Talán át sem lépte a küszöböt, már sürgetett, azonnal pakoljak, el kell tűnnöm, a nyomomban vannak. Az általunk vívott harc szükségszerű velejárója volt állandó menekülésre kész állapotunk, így nem sokat kérdezősködtem. Két perc alatt megsemmisítettem mindent, ami közelmúltbeli itt-tartózkodásomra utalt volna, vállamra kaptam hátizsákomat, feleségemmel megcsókoltuk egymást. Könnyek nélkül búcsúztunk; a gyerekek föl sem ébredtek. Kényelmesen elhelyezkedtem a svéd diplomatarendszámú autó hátsó ülésén, és vártam, hogy Zoltán elmondja további teendőimet. Ehelyett szótlanul ült, cigarettájának parazsa idegesen vibrált a sötétben. — Lassíts! — súgta a „sofőrünknek” fojtottan, alig fél kilométer után. Körülbelül ötven méterre előttünk egyenruhás alakok egy földön heverő civilt fogtak körül és rugdosták. Amint észrevették leállított motorral guruló kocsinkat, fegyvereiket ránk szegezve megállítottak bennünket. Dühösen hadonásztak és kiabáltak. Zoltán kiszállt, átnyújtotta iratainkat; néha a katonák felé bökött egy-két szót németül, különben fensőségesen néma maradt. Az igazoltatási hercehurca alatt összeszereltem gépfegyveremet, letekertem az ablakot, mire egy csőtorkolat rögtön szembefordult velem. — Was ist das? — szóltam ki „hanyagul”, és már lőttem is ... A lövedékek zajának el- haltával érezni kezdtem, hogy testem kellemetlenül nyirkossá vált, nyelvem és szájpadlásom szárazon reszelik egymást. Csak ezután döbbentem rá, nincs nyitva a szemem, ki tudja mióta lövöldöztem vaktában .. . Fölnéztem. A három nyilas hullája mellett megpillantottam a kissé meglepő- dötten tébláboló Zoltánt, to- vábbvándoroltatva tekintetem, a Duna másik oldalán, a gyenge holdfénnyel keretezett Országházat láttam...” Valaki hozzáért a karomhoz, aztán még egyszer, sürgetőleg... Rövid hajú, erős testalkatú, egyszerű, sötét öltönyt viselő férfi állt előttem. Igazolványt dugott, nem tolakodóan, az orrom alá; belügy, elkérte a személyimet — feltűnően hosz- szúra nyúlhatott ácsorgásom az ország első házának közelében —, szakszerűen átpörgette ujjai között a lapokat, majd visszatérve az első oldalpárra, ismét összehasonlított a fényképemmel, és elkezdte kikérdezni az adataimat. — Hogy hívják? — Matúz Gábor. — Mikor született? — 1963 . . .
