Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-26 / 21. szám

1988. január 26., kedd Somogyi Néplap 5 Egy asztalosmester és a kultúra Nem csak a fát formálta I _________________TV-HÉZÓ T réfa nélkül Magyar film­bemutatók A Dunától a Hortobágyon át Amerikáig terjedő hely­színeken játszódnak az év első négy hónapjában bemu­tatásra szánt magyar filmek. Márciusban mutatják be a mozik a Tiszta Amerika című filmet, amelynék for­gatókönyvét Esterházy Péter és Gothár Péter írta. Az amerikai metropoüs dzsun- geljében játszódó alkotás fő­szereplői : Lukáts Andor, Szirtes Ádám, Bodnár Erika, Trula Hoosier és Stafford Ashani. A budapesti Arizo­na mulató történetét meséli el a Sándor Pál rendezte magyar—olasz film, a Miss Arizona, amelyben a két fő­szerepet világhírű színészek — Hanna Schygulla és Mar­cello Mastroianni — alakít­ják. Palásthy György folytatta a Szeleburdi család történe­tét: a Hajónapló családi ki­rándulásról szól — elsősor­ban az ifjabb korosztályhoz —, sok humorral. A Küldetés Eviánba forga­tókönyvét Hans Habe A kül­detés című regénye alapján írta és vitte filmre Szántó Erika. Az 1938-as eviáni Me­nekültügyi Kongresszus vitá­it, történéseit Heinrich von Benda professzor szemszö­géből ábrázolja az alkotás. A főszerepet Klaus Abraha- mowsky játsza. A film a Magyar Televízió, a Mafilm és a Daniel Film (München) koprodukciójában készült. Márciusban vetítik Sára Sándor egyik új filmjét. A Tüske a köröm alatt törté­nete a hatalmi visszaélés sa­játos formáját, a gazdasági érdeknek álcázott magánér­deket veszi górcső alá. A főszerepeket Cserhalmi György, Ráckevei Anna és Szegedi Erika alakítja. Moszkvában tegnap fel­avatták Vlagyimir Viszockij- nak emléktábláját az 1980- ban elhunyt rendkívül nép­szerű költő, színművész, énekes születésének 50. év­fordulóján. Az emléktábla a Hermecz Kálmán ádándi asztalosmesternek nem so­kat kell keresgélnie, ha a közelmúlt dokumentumait őrző fényképeket, leveleket, írásokat akarja megmutatni az érdeklődőknek. Ott lapul­nak ezek rendszerezve a szekrényben, csak ki kell emelni őket. — Úgy vigyázok erre a két újságra, hogy csak na — mondja, kezében zöldes­fakó sajtótermékeket szoron­gatva. A KISZ parasztifjúsá­gi hetilapja, a Falusi Va­sárnap 1960. február 28-i számában kezdődött az a terjedelmes elemző írás, amely a következő számban ért véget, s bemutatta Ádánd akkori életét, kultu­rális pezsgését. „Ami több mint a szervezet” — áll az írás elején a cím, s ez egy­ben jelzi az alatta húzódó értékelő sorok kicsengését is. — Igen, akkoriban nagyon pezsgő, sokszínű volt az élet a falunkban — emlékezik vissza Kálmán bácsi. — Ne­kem már az őseim is ide­valósiak voltak, apám asz­talos, és az unokám is asz­talosnak tanul. A kultúra iránti fogékonyságomat apámtól örököltem. Annak idején ő is szívesen részt vett különféle kulturális megmozdulásokban. A fel- szabadulás után kezdődött. Üres volt a kultúrház, az emberek nem jártak össze — beszélgetni, művelődni. Megkerestek a járási műve­lődési osztálytól, s elmond­ták, hogy hallották: szere­tem a kultúrát, korábban is szerveztem, sőt játszottam színdarabokban, vegyem hát át a művelődési ház irányí­Malaja Gruzinszkaja utca 28. számmú házának falára ke­rült: „Itt élt Viszockij 1975- től haláláig”. Vasárnap este a szovjet kulturális alap szervezésében Viszockij-em- lékestet tartottak a Luzsnyi- ki sportcsarnokban, ahol a tását, szervezzek pezsgő éle­tet a faluban. Túl sokat nem kellett tűnődnöm rajta; be­levágtam. Lepedőkből csinál­tunk függönyt, egy tabi, jól festő emberrel forgatható ku­lisszákat készítettünk, s ha­marosan megtartottuk az el­ső előadást. A „Falu rossza” című darabot játszottuk. Ké­sőbb aztán jobban belelen­dültünk; bemutattuk például a Mágnás Miskát, a Párisi vendéget, A Szabin nők el­rablását, a Gül babát, az Olimpiát. A csoport a falubeli fia­talokból verődött össze, az előadásokra azonban kör­nyékbeli érdeklődők is ér­keztek. — Szerveztünk vendégjá­tékot is, például Zamárdi- ban, Kilitiben, Szabadiban, Siójuton, Siómaroson. Em­lékszem, a legnagyobb si­kert a Mágnás Miskával arattuk; 12-szer adtuk elő. A színjátszással természete­sen főként télen foglalkoz­tunk, amikor szinte min­dennap próbáltunk. A csoport létszáma 10-15 körül mozgott; volt benne parasztember, iparos, peda­gógus, sőt tanácstitkár is. — Tizenhat évig álltam az élén a színjátszókörnek. Ez­alatt összesen 51-en szere­peltek, s évente általában egy, de volt, hogy két elő­adást is betanultunk. 1956- ban kaptam meg a művelő­dési minisztertől, Darvas Jó­zseftől a Szocialista Kultú­ráért kitüntetést, s több el­ismerő oklevél is igazolja, hogy munkánkat magasabb fórumokon is értékelték. A csoporttal rendszeres részt­vevői voltunk az amatőr színjátszók versenyeinek, s felléptünk például a kapos­csaknem 15 ezer néző nem­csak a még ma is rendkí­vül népszerű moszkvai poéta verseit és dalait, hanem köl­tőtársai, színésztársai meg­emlékezéseit és vallomásait is meghallgathatta. vári színházban is. A szín­játszás mellett több író-ol­vasó találkozót szerveztünk, így jutott el hozzánk példá­ul Tersánszky Józsi Jenő is. A kulturális élet ezen kí­vül különféle ismeretterjesz­tő előadásokból, varró- és himzőtanfolyamokból s — nem utolsósorban — egy rendszeresen találkozó, vi­tatkozó, egymásért tenni akaró kis közösségből állt. — Rengeteg energiámat és szabadidőmet elvette a szer­vezés, az utánjárás, a pró­bák sora, 1970-re belefárad­tam, s lemondtam. Aztán megszűnt a színjátszócso­port, elsorvadt a kulturális élet. Egészen az utóbbi éve­kig! Mostanában ugyanis megint beindult valami: megalakult a Berzsenyi-kör, a faluban népfőiskola műkö­dik, úgyhogy megint föl- pezsdült a környék. Erőmtől függően részt veszek a mun­kában, de az oroszlánrészt most már vállalják a fiata­labbak! 1976-ban Kálmán bácsi el­csúszott az utcán. Comb­nyaktörést szenvedett, soká­ig ágyhoz volt kötve. Akkor unalmában újra régi hobbi­jával foglalatoskodott: fér­fi létére varrni kezdett — gobelinképeket. S néhány éve előkerültek a régi szer­számok is. Az eredmény: több hátulról megvilágított, faragott falikép. Ezekkel részt vett Kaposváron és Boglárlellén az amatőrök ki­állításán. — Mostanában a legtöbb­ször csak úgy „vacakolga- tok” a műhelyben. Javítga­tok ezt-azt a gyerekeknek, a családnak, sőt néha a taná­cson, az öregek napközi ott­honában is megreperálom, ami elromlik. Van egy kis szőlőm, azt munkálgatom. Sokszor nézzük feleségemmel a tévét, főként a földrajzi, történelmi ismeretterjesztő műsorokat kedvelem. Szere­tem a természetet. Jó lenne még néhány helyre elutazni, kirándulni, például a he­gyekbe! Gyarmati László Az a folyamat, amely a Magyar Televízióban a múlt év novemberében Spéter Er­zsébettel érte el a tetőpont­ját, megfigyelésem szerint már jó ideje elkezdődött. Mégpedig azon az emlékeze­tes magyar—angol mérkőzé­sen, amikor Puskás öcsi olyan remekül játszott. Nem a hat-háromra gondolok, s nem is a hét-egyre; ez a mérkőzés néhány éve volt a Népstadionban, s viszonylag simán kikaptunk az ango­loktól hazai pályán három- egyre, mint az elmúlt három évtizedben rendesen. Nos, e mérkőzés előtt azonban volt egy öregfiúk-találkozó, ahol negyedszázadnyi idő után újra pályára lépett Magyar- országon Puskás öcsi. Jó kis mérkőzés volt, a hajdani világsztár bebizonyította az azóta felnőtt nemzedéknek is, hogy nem véletlenül nosz­talgiáznak annyit apáik a hajdani aranycsapatról, mert bizony, a labdával még min­dig úgy bánt Puskás, hogy jöröm volt nézni. Bizonyos dolgokat ugyanis nem lehet elfeledni, míg másokat igen; ám aki többet tud, az meg­teheti, hogy többet is feled­jen. Puskás három gólt szer­zett. Nagyon megelégedhe­tett a néző, s elégedett lehe­tett Puskás is. Személyesen győződhetett meg arról, hogy ez az ország egészen más már, mint amilyet ő ittha­gyott annak idején. A kö­zönség meg megállapíthatta: a mi fiunk hiába ünnepelt sztár a világ minden részén, azért nem feledkezett meg rólunk. Sokáig csend volt ezt kö­vetően, mígnem eljőve Spé­ter Erzsébet. Pénzt hozott — s a közvélemény java része elég hálátlannak bizonyult. Visszatetszőnek találta a nagy Erzsébet-napi gálamű­sorban a megannyi hajbó­kolást. Mert bajai közepette is büszke nép a magyar. Szombaton újabb hazalá­togatót mutatott be a televí­zió Kishont Ferenc, azaz Ejrajim Kishont személyé­ben. Kishont köszönti a kis hont — ez volt a műsor cí­me. Efrajim Kishont azonban nem lőtt gólokat, s nem ado­mányozott se dollárt, se sékelt. Megtudhattuk viszont a műsorból, hogy nagy adós­ságot törleszt a Magyar Te­levízió, amikor kétrészes műsort szentel munkásságá­nak, hiszen eleddig nemigen hallhattunk a magyar szár­mazású humoristáról. Aztán arról is értesültünk, hogy ő a világ második legjobb hu­moristája, s ez — anélkül, hogy behatóbban ismernénk e téren a felhozatalt — nem csekélység. Lám, ha komoly dolgokban nem is, de hu­morban például ott vagyunk a nemzetközi élbolyban. Az­tán a szerző műveiből né­hány jelenetet is láthattunk, mintegy az állítást igazo­landó. Kitűnő színészek minden erőfeszítésére szükség volt azonban, hogy ezeken néha nevetni tudjunk. Valljuk be: nem fogtuk a hasunkat egész szombat este. Pedig elhihet- jük, hogy Kishont Ferenc nagyon jó humorista. Akkor pedig a baj ben­nünk van. Bennünk a baj, mert nem tudunk önfeledten nevetni. Legalább is az olyan típusú vicceken, mint amilyeneket hallottunk. A tréfákból ugyanis hiányzott valahogy Kelet-Európa. Időközben annyi minden történt Kis­hont Ferenccel, s velünk még több minden. Lehet, hogy ezért nem értettük egymást. Ennek ellenére nagyon örültem, hogy hazajött a vi­lághírű humorista, és meg­mutatta: mit tud. Sajnáltam viszont azt a néhány itthon maradt humoristát, aki még nem kapott kétrészes önálló műsort a Magyar Televízió­ban, igaz nem is világhírű, viszont rengeteg érdekes, és élvezetes poént tud mondani. Igaz, nincsenek sokan, ám mégiscsak akad néhány. Csakhogy itthon maradtak, észrevétlenül. Lehet, hogy egyszer majd nekik is lesz műsoruk. Varga István Emléktábla Moszkvában Viszockijnak „Festeni bajos,.." A századforduló a magyar kávéházi társasági életnek jellegzetes, sokat emlegetett és művelődéstörténeti szem­pontból is jelentős időszaka. A kávéházak a köznapi, egy­más közötti kommunikáció, a társadalmi, művészeti és politikai élet népszerű szó­rakozó- és találkozóhelyei voltak a fővárosban és vi­déken egyaránt. Egyéni ar­culatukkal, otthonos kényel­mükkel, intim hangulatuk­kal, sajátos szolgáltatásaik­kal (újságok, játékok, étel­ital kínálata) számos törzs­asztalnak adtak helyet. Gyakran voltak színhelyei ízlést és a közvéleményt is formáló kezdeményezések­nek. A fővárosi kávéházak tör­ténete megtalálható Gundel Imre—Harmath Judit „A vendéglátás emlékei” című nagy Sikerű, már két ki­adásiban is teljesen elfogyott könyvében. Több vidéki vá­ros gyűjti és kiadja vendég­látástörténeti emlékeit. Leg­utóbb például a miskolci és a veszprémi jelent meg egy- egy kis ízléses kötetben. Ér­demes és érdekes volna a kaposvári, valamint a me­gye nagyobb helyeinek — például Lengyeltótinak, Sió­foknak, Marcal'ink, Barcsnak stb. — ilyen témával foglal­kozó adatait, gyöngyszemeit is összegyűjteni és megje­lentetni. A műveltségtörténeti érté­kekre is emlékeztetve idéz­zük most iföl egy kevéssé is­mert, de érdekes fővárosi kávéház emlékeit. Két jeles somogyi képzőművésszel kapcsolatos emlékei is van­nak. „Az Andrássy út és Vö­rösmarty utca sarkán levő Műcsarnok kávéház is még a millennium idején nyílt meg; az időben Molnár ko­máromi kávés volt a tulaj­donosa. Kitűnő biliárdaszta­lai miatt a fiatal művészek gyakran jártak ide. Az And­rássy úti oldalon ült legin­kább Márk Lajos, Kernstock Károllyal és Nagy Endrével. Ez volt a törzshelye a nyom­dászoknak is, akik 1909-ben szép tanúbizonyságot tettek szolidaritásukról. A kávés elbocsátotta három szerve­zett kávéssegédét, szervezet- leneket hozva helyükbe. A nyomdászok ezt megtudva felelősségre vonták a tulaj­donost, majd bojkottálták az üzletet” — olvasható a ká­véházról „A vendéglátás em­lékei” című könyvben. A Műcsarnok írói, festői és az óda látogató érdeklő­dők köréből alakult később a Japán kávéház oly sokat emlegetett és oly sok helyen idézett „művészasztala”. A hasznos időtöltés, az egy­mást is segítő eszmecserék mellett hangulatos élcelődé­sek, ugratások, tréfák és anekdoták születtek ott. Az idézetbén felsoroltakon kívül gyakori vendégként tartották nyilván Fényes Adolfot, Gu- lácsy Lajost, Herman Lipó- tot, Tóth Béla írót, a ma­gyar anekdotakincs össze­gyűjtőjét, valamint Kunffy Lajost és Rippl-Rónai Józse­fet. A kávéházról — sajnos — nem maradt ránk kép vagy régi levelezőlap. (Az ilyen dokumentum- és művelődés- történeti értéke a megyei múzeumokban is, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglá­tóipari Múzeumban is egyre inkább növekszik. Például szolgál gyűjtésre, megőrzés­re, egyéb dokumentumokkal kiegészített bemutatásra.) Álljon itt emlékeztetőül mindkét somogyi művészről egy-egy, kevéssé ismert anekdota. Az egykori kitűnő karika- turista és portréfestő Márk Lajos (1867—1940), aki Hol- lósy, Benczúr és a párizsi Julien Akadémia növendéke volt, majd később az Egye­sült Államokban is híres lett, a Műcsarnok kávéházi évek idején a következőt ír­ta be egy kellemes megje­lenésű, akkor a művészek között népszerű hölgy em­lékkönyvébe: „Festeni bajos — Márk Lajos". Elolvasta barátja szavait, Kunffy kaján mosollyal biggyesztette mellé: „Festeni nehéz — Kunffy Lajos”. (Márk Lajos 'kedves és szerzője nélkül később so­kat idézett mondása volt a következő is: „Képet feste­ni művészet — eladni kunszt!” Ez jellemezte a kor művészeinek véleményét, il­letve a mecénálást.) Egy kiállításon Rippl-Ró­nai bemutatta a fivéreit áb­rázoló festményét. Mikor meglátta, Fényes Adolf fon­toskodva fordult hozzá: — Jóska, te, aki remek címeket adsz a képeidnek, itt mégis Ferenczy Károly „Jó­zsefet eladják testvérei” cí­mű festményének a szövegét utánozod ! Rippl-Rónai felháborod­va tiltakozott. Felelősségre is vonta Fényes Adolfot, hogy honnan veszi a gyanúsítását. — Onnan — válaszolta nevetve Fényes —, hogy ha ez a kép itt megvásárolható (márpedig szerény vélemé­nyem szerint az!) akkor nem lehet más a cím, csak az, hogy „József eladná testvé­reit”. Draveczky Balázs Sokféle szórakozási lehetőséget nyújt tanu­lóinak a fonyódi Karikás Frigyes Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskola kollégiuma. Kor­szerűen, saját ötleteik alapján rendezték be stúdiójukat, s onnét jó zenét sugároznak. Ott­honos a társalgójuk, gazdag a tanulást is se­gítő könyvtáruk. Fotó: Kovács Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents