Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

1988. január 23., rzombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Ezerszer áldott mesterek Harminckét év EGY ELETUTROL A NAGYMAMA KENDŐJE L egszívesebben bicik­livel jár. Pedig rég­óta van autója, s gya­nítom, Mercede.se is lehetne, ha nagyon akarná. Csak­hogy ő rühelli a fennhéjázó, újgazdag-mentalitást, „az iparos ne játssza az arisz­tokratát, mégha megszaladt neki, akkor se", tartja, ,.s büszke is csak a szakmai tu­dására legyen, ha van neki". Esténként, úgy tetszik, egy­szerre több helyen tartózko­dik a biciklivel könnyen be­járható „körzetben", mely körülbelül a régi falu-Sió- fok területe: elkezd egy mondatot a Lelkes-féle presszóban, folytatja az „Er­zsikénél", s befejezi a Csü­lök söntésében, mert a leg­ritkább esetben foglal he­lyet a vendéglőkben. Hogy miről beszélget, vitatkozik? Rendszerint a régi Siófok­ról, sírba költözött meste­rekről, akik az ő emlékeze­tében valamennyien érde­kes, különleges emberek. Az „Erzsiké" azonos nevű tu­lajdonosával, egy hentes­mester és birkózóbajnok lá­nyával arról folytat vitát, hogy hány hentesnek volt üzlete Siófokon a 30-as években, s közülük ki, hova szállított naponta árut. (Ti­zenkét üzletben állapodtak meg.) Lehota Rudolf bádogos- és vízvezeték-szerelő mester nemrég töltötte be az ötve­nedik évét, ám úgy emlék­szik száz évvel ezelőtt tör­tént dolgokra, mintha már akkor is élt volna; saját csa­ládjának a legendáriuma pe­dig a kisujjában van. Az a legkevesebb, hogy ükapjáig bezárólag (aki mellesleg a Granárium építői között volt 1804-ben) valamennyi fel­menője, idősebb rokona szü­letési és elhalálozási dátu­mát fejből mondja, s ponto­san tudja, hol állt az a fa­kereskedés (a mai vásár­csarnok helyén), ahol apai nagyapja, Kálmán Imre padtársa az elemiben, több mint negyven esztendeig árukiadóként dolgozott. Ha elmesél egy történetet, va­lahogy ilyenformán kezdi: „Abban az időben, amikor még voltak jó vendéglők Siófokon, egy nap átküldött a mesterem, á drága jó Pé- terffy Jenő valamiért a Vö­rös Meteorba (a mai Delta helyén állt), ahol a Buzsá- ki Feri bácsi volt a vendég­lős .. — A külön teremben mu­latság volt éppen, Mihály- napot ült egy népes társa­ság — folytatja. — Amikor észrevették, az egyik Mihály megkért, énekeljem el a kedves dalát, a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket kezdetű Kálmán-számot. Nem kérettem magam. Ami­kor az éneklést befejeztem, felcsattant a taps. És akkor egy számomra ismeretlen férfi jelent meg az ajtóban. Megkérdezte, hogy tanulok-e valahol énekelni, és isme­rem-e a kottát? Majd be­mutatkozott: Sárdi János va­gyok. Később — tanú rá a Széchenyi utca akkori lakos­sága — kétszer is eljött ér­tem, hogy menjek fel Pest­re, és tanuljak. Az előadásmódja — aki ismeri, tudja — meglehető­sen sajátos. Az elbeszélés hevületében valósággal meg­jeleníti a történet szereplőit. Eljátssza például, hogy a már említett, s általa igen nagyra becsült énekes ho­gyan ette a levesben főtt sárgarépát a Püski Gergely kifőzdéjének lépcsőjén ül­ve (ott étkezett nyaranta), s miként bámulták ilyenkor a nyaralók a közönséggel ez­úttal mit sem törődő, rövid nadrágos művészt. Elénk gesztikuláló, harsányság. Aztán — átmenet nélkül —, elérzékenvülés, néha köny- nyek. A nagymama a legked­vesebb témája. Miatta mondott le az énekes pályáról, s miatta fordult vissza 56-ban — a víztorony­nál — a határ felé vezető úton. — Édesanyám születésem után megbetegedett, s ha­marosan el is temettük — mondja. — Apám, a szoba­festő mester Budapesten, egy építőipari vállalatnál volt művezető. Jó szakember hí­rében állt. Dolgozott a Par­lament, a Víg- és Madách Színház épületében, és sok más rangos helyen. Három és fél hónapos koromtól en­gem a nagyszüleim neveltek. Velük vészeltem át a hábo­rút, s a legnagyobb sze­génységben is gondoskodtak rólam. Nagyapám 1951-ben meghalt. Ettől kezdve ketten voltunk a nagymamával. A tankönyvek nem tudtak le­kötni, annál inkább a ga­lambjaim. Sok csibészséget elkövettem iskolás korom­ban, de a tanáraim (noha sokszor elkalapáltak) szeret­tek. Egyszer például elindí­tottam egy befutott moz­donyt (a vasutasok eszeve­szetten futottak utána, hogy megállítsák), máskor meg fölhúzattam magam a Csár­dás melletti sorompóval, mi­közben a szegény bakter majd megszakadt. Ezekért a csínyekért felelnem kellett a szigorú Ilkei, vagy a Kene­dy tanár úr előtt, de ha egy szeget valahol be kellett ver­ni a falba, engem hívtak. Volt egy 640 négyszögöles szőlőnk, amit a nagymama egyedül művelt. Én minden reggel a bicikli csomagtartó­ján odaszállítottam (45 kiló volt mindössze), s amikor már érett a szőlő, az ebé­det is utána vittem. Nyolc­vankilenc éves korában halt meg, de két évvel azelőtt még tizenháromszor megper­metezte a szőlőt. A permete­zőt már csak félig merte te­le ... Annak idején Kőszegi Feri bácsi volt a legtekinté­lyesebb szőlő- és borszakér­tő Siófokon, de sokan mond­ták, hogy a nagymama bát­ran helyettesíthette volna. (Én erről nem tudok véle­ményt mondani, mert soha egy korty bort nem ittam — a sört kedvelem — és a sző­lőművelésben sem vagyok jártas.) Amikor a Sárdi mű­vész úr arra biztatott, hogy menjek fel Pestre, a nagy­mama összecsapta a kezét: „most hagynál itt, amikor már segíthetnél rajiam?!" Maradtam. ötvenhatban, amikor kitört a disszidálási láz, én is elhatároztam, hogy megyek. November 3-án es­te elbúcsúztam tőle. Sírtunk mind a ketten. Aztán levá­gott és megsütött egy kacsát az útra, és én másnap mo­torra ültem. Amikor az utca végén visszanéztem, a nagy­mama fekete fejkendöjét láttám lobogni a gömbaká­cunk mellett. Integetett, sze­gény. Nem bírtam elmenni. S ok szó esik az „ezer­szer áldott" meste­rekről is. Név sze­rint Kerítés József úrról, az ötvenéves iparos-tapasztalat­tal bíró épület- és díszmű- bádogos, vízvezeték-szerelő­ről, valamint az apaként sze­retett Péterffv Jenőről, aki nemcsak szakembert, hanem embert is nevelt a szeszé­lyes, de az okos szóra min­dig hallgató fiúból. — Tizennégy éves korom­ban kölcsönpénzből vettem egy lovat, egy szekeret és két évig a lakberendező ktsz-nek fuvaroztam. Sok pénzt kerestem, de a nagy­bátyáim tanácsára volt erőm eladni a lovat és a szekeret, hogy inasnak álljak. (Nem ipari tanulónak: inasnak!) Kitanultam a bádogos és vízvezeték-szerelő szakmát, színkitűnővel szabadultam az Építőipari Szövetkezetnél. Ekkor azt mondta Péterffv Jenő: „El kell menned egy nagyobb vállalathoz, ahol emeletes házakban is dol­gozhatsz. Szót fogadtam. Székesfehérváron 18 évesen brigádvezető lettem. Három év múltán a mestervizsga következett: kitűnő minősí­tést kaptam. Akkor én vol­tam Somogy megye legfiata­labb képesített vízvezeték- szerelő mestere, önálló ipa­ros szerettem volna lenni, inaskorom óta ez volt a vágyam. A keresetem nagy­részét mindig szerszámokra költöttem. Csakhogy ipar- engedélyt akkoriban nehe­zen leheteti szerezni. Két esztendeje próbálkoztam már, amikor Zentai Anna, a Fővárosi Operettszínház mű­vésznője közbenjárt az ér­dekemben. Hogy honnét is­mertem? Két alkalommal énekeltem vele duettet Sió­fokon. Köszönettel tartozom neki azért is. mert ő aján­lott be a Balaton-purton építkező művészekhez. Dol­goztam aztán Latabáréknak. Bilicsiéknek, Feleki Kamill- nak, Sárdi Jánosnak, a nóta­énekes Dóri Józsefnek, Szá­lai Lászlónak és Vörös Sá­rinak. Latabár Kálmán több­ször járt nálunk a Széche­nyi utcában. Megkóstolta a nagyanyám libasültjét, s egyszer egy siófoki fellépé­séhez a nagyapám szalmaka­lapját is kölcsönkérte, mert a sajátját otthon hagyta. Sárdi János még a budapes­ti lakására is engem hívott, ha szerelőre volt szüksége. Az aranycsapat tagjai közül Grosicsnak, Bozsiknak, Hi­degkútinak dolgoztam, sze­gény Budai Laci minden nyáron meglátogatott. 25 éve vagyok önálló kisiparos, sok szakembert neveltem magam is. Nekik csak azt kívánom, hogy annyi fürdőszobát sze­reljenek készpénzért, mint amennyit én hitelben meg­csináltam. A több mint 100 éves siófoki dalkörnek 37 éve tagja. Természe­tesen tenor. — A gyönyörű hangú Soós Péter bácsi vitt a dalkör­be 1951 szeptemberében. Ak­koriban ez igen nagy meg­tiszteltetés volt. Nem lehe­tett belőlem művész (ez fáj kicsit, nem tagadom), de sokszor szerepeltem szólis­taként itthon és külföldön egyaránt. Emellett nyolc évig voltam népi táncos, futbal­loztam egykor a siófoki ifi­csapatban, amikor még tíz­centis kolbászt és egy szelet kenyeret kaptunk mérkőzés után, s büdös halszállító te­herautó platóján utaztunk. Négy gyermekem, egy uno­kám van. Szeretem az éle­tet, a vidámságot, a régi ba­rátokat, és ... nem tehetek róla ... élek-halok a szülő­falumért, amely most már városi rangban van. Ha fölemeli a söröspoha­rát, ezt szokta mondani: „Éljen a tisztes ipar!" Hát éljen ! Szapudi András Csokonyavisonta. Valami­kor a hatvanas évek elején. A gépállomás Gaz kocsijá­nak minden pontját elborít­ja a por. A fotós kollégával és a gépállomás igazgatójá­val a port nyelő traktoroso­kat látogattuk sorra . . . Balatonendréd. A kultúr- ház. nagytermében, asztalok mellett csupa idős ember. Fekete kendős nénikék, ün­neplőbe öltözött bácsik. A máskor mindig hangosan be­szélő elnök csendes hangon így kezdi mondandóját: ,,Kedves szüleim . . Elő­ször az időseknek mond kö­szönetét életük munkájáért, segítséget kér tőlük az át­alakulást követő nehéz idők gondjainak megoldásához. Nem a „tagtársakhoz" szól. nem a „meghívottakhoz", hanem fiúként a szülei­hez .. . Megyei tanács. Keserves aratási időben operatív bi­zottsági ülés. Mindenki ide­ges. Kevés a szárító, a tá­roló, menteni keli a termést. A gabonaforgalmi vállalat igazgatója feszültségtől fű­tötten tájékoztat helyzetük­ről, majd mély lélegze­tet vesz, és így zárja mon­danivalóját: „Nem sirám; ezek'-a mi gondjamk, ame­lyeket meg fogunk oldani!" Otthon. Az asztalon újsá­gok, nyitott könyv. Kékesi Jenő egészségi állapota mi­att ötvenhetedik életévében január 1-jétől nyugdíjas. A könyv címlapján ez áll: Ambrózfalva 1844—1969. — Soha nem volt időm, hogy olvassak, most elő­szedtem a régi dolgokat. Lapoz a könyvben, s egy fényképet mutat: Czabarka András, az ambrózfalvi szö­vetkezet elnöke. — Az apám. — Sokáig neheztelt a kis- öregem, hogy megváltoztat­tam a nevemet. Volt hajla­mom az írásra. A sorkato­nai szolgálat alatt írogattam a Hazáért című lapnak, s a tiszti iskola elvégzése után oda kerültem újságírónak. Mondták, hogy ilyen névvel nem lehet írni. Akkor lettem Kékesi . . . — S az alföldi fiatalem­ber hogyan vert gyökeret Somogybán? — Fehér Lajos beszélt rá. hogy menjek vissza a mező- gazdaságba. Belegben lettem elnök ötvenöt decemberében. Annak, hogy Somog.vra esett a választásom, más oka is volt. Marika, a feleségem, kaposvári lány volt. Egyszoba-konyhás lakás Belegben és sok kedves em­ber. Barátságunk azóta sem szakadt meg. Az ötvenhatos vihar után munkanélküli­ként találkoztam Pankász Feri bácsival Kaposváron. Sétáltunk az utcán; mi is lesz ezután? — erről beszél­gettünk. Neki köszönhetem, hogy a Lábodi Állami Gaz­daság szabási üzemegységé­be kerültem vezetőnek. Vol­tak, akik nem szerettek. Nem jó vezető az, akit mindenki szeret... — Az ötvenkilences tsz- szervezés idején Bogó Laci csábított Csokonyavisontá- ra gépállomási igazgatónak. Nem volt műszaki vénám, inkább a földhöz vonzód­tam. Megsárgult újságlapok a hatvanas évekből. „A fény mögött árnyék van". A fény a Balaton-part, az árnyék a tőle húsz kilométerre levő Balatonendréd, Somogy egyik legnehezebben boldo­guló szövetkezete. A zsúp­tetős házak előtt nem volt járda, szakadt az eső, mikor 1962-ben a kilátástalanság érzetével elnökválasztó köz­gyűlésre gyűlt a falu népe. — Bemutatkoztam, el­mondtam az életemet. Fel­állt a Simon Józsi bácsi, és azt mondta: „Messziről jött ember azt mond, amit akar! Én meg azt mondom, em­berek, ne válasszuk meg, csak egy évre, aztán majd meglátjuk!” Tizenegy évig voltam ott. . . Lépésről lépésre kellett hitet önteni az emberekbe, bizalmat adni, bizonyítani. Előfordult, hogy gondjaival viaskodva éjjel egy órakor ült autóba, rohant Ambróz- falvára, mert gondján csak egy ember segíthetett. — Nagyon sok mindent köszönhetek az édesapám­nak. Sokat segített a taná­csaival. Sokszor kellett bizonyítani, hogy ért ahhoz, amit a töb­biektől kér. Pünkösdkor ma­ga fejezte be a baltacím be­takarítását, mert Bóna Imre bácsi ledobta a kaszát: „Fe­jezze be az elnök úr, ha azt akarja, hogy kész legyen!" Akkor szokta meg a hajna­li kelést, a napok rohanó fe­szültségét. Endréd talpra állt. Ma is úgy érzi : ott van iga­zán otthon. — Hetvenkettőben a ga­bonaipari vállalat igazgatója lettem. Igen nehéz volt. Is­meretlen volt a terület, azok gondját-baját viszont ismer­tem, akik termelnek, elad­nak a gabonaiparnak. Igen sok segítséget kaptam a ta­pasztalt kollégáktól. Az első egészségi roppanás tizenöt éve következett be, mikor Kapolyon a szó szo­ros értelmében sárba süly- lyedt luiszonnyolc vagon bú­za ... Minden év új felada­tot, új nehézségeket hordo­zott. Közben csorbult, őrlő­dött a szervezet. A megsárgult újságlapok, a régi fényképek rendezet­lenül hevernek az asztalon. A két könyvespolc közötti ablakon besüt a januári nap. — Alig várom a tavaszt, hogy mehessek a szőlőbe pücskörészni. Csak az első hónapokon legyek túl . . . A mozgékony, mindig te­vékeny ember gyötrődését vélem hallani szokatlanul csendes szavaiból. Talán meg kellene írnia azokat a ba- latonendrédi éveket... Vörös Márta Nem volt maradásom Az udvaron galambdúc, a kék szárnyú madarak röp­te erezi fölötte a levegőt. A ház csöndes. Itt-ott mezte­len tégla szemérmetlenkedik a falán. A bejárati ajtócsálén megereszkedett. Nyikorgás nélkül nyílik. A homályos kövű előtérben rozoga pad, rajta két vödörben víz, a sarokba támasztva seprű roggyan, a tárt konyhaajtó­ból meleg árad. Az a fajta illatos meleg, amelyet csak a tűz tud teremteni. Ala­csony termetű asszony, fején szorosra kötött kendő. Kar­dos János jés Peti Erzsébet szívesen fogadja a látogatót. János bácsi a heverőről emelkedik fel nehézkesen. Nyolc évtized nem kis idő. Lassúbb lesz a mozgás, az elkopott ízületek nehezen engedelmeskednek. Megiga­zítja fakult kék munkás­zubbonyát, világos szeméből látom, örül a vendégnek. Erővel kapaszkodnak egy­másba a mondatok, szövő­dik a történet. Erzsébet asz- szony összefonja a kezét, pil­lantásában megadás, némi lemondás. Ismeri emberét, mellette szóhoz úgysem jut. — Hinné-e, hogy elmúl­tam már nyolcvanéves? — kérdi János bácsi. Széket húz az asztalhoz, térítőt iga­zít. — Itt születtem, Porrog- szentkirályon, ez a ház volt az otthonom, amióta eszemet tudom. Szegényes, zsúpos házak voltak akkoriban a faluban, de sokan voltunk. Nyolcszáztizenhárman él­tünk, ma meg félszázan sem vagyunk. Hat hold földünk volt, azon gazdálkodtunk. Volt három pár jó lovam, kocsi is, és akadt lábasjó­szág. Ha kellett, hordót is készítettem, sőt szekrényt fa­ragtam, jóféle fából. Húsz­éves koromban vettem el Erzsit. 22 hold szántójuk volt, de vaskalaposak voltak az apósomék, nem adtak semmit. Nem mintha kellett volna, de azért rosszul esett. Munka mellett sem nyughat- tam soha; voltam helyettes bíró, árvagyám, községi elöl­járó-esküdt, még éjjeliőr is. Negyvenéves voltam, ami­kor erdőőr lettem. Vizsgáz­nom is kellett belőle. Csur­gón ismertem meg Erdei Fe­rencet, aki 1952-ben a me­zőgazdasági kiállításon ma­ga mellé vett a dobogóra, hiába ellenkedtek a röndő- rök, azt mondta, én képvise­lem most a magyar paraszt­ságot. Szerettem az erdőt, nap­hosszat jártam Szentpált, Szentkirályt. Vigyáztam a Pápai-bükköst, az Almást, meg a Fetec erdőt. A Csom- los erdő már nincs meg, ki­vágták, pedig szép volt. Va­dásztam is, hat puskám volt egyszerre, két elöltöltős, egy ami a grófé volt, elefánt- csont berakással, meg volt „dugott" puskám is. A szom­széd szalmakazlában rejte­gettem. A szívem szakadt meg, mikor föllelték. Elad­ta a gazda a zabszalmát, a puska meg előkerült, lát­tam, hogy vitték, de el nem vállalhattam... Csaponganak a mondatok, János bácsi most a szobába hív, látnom kell a maga­faragta szekrényt, meg a ré­gi könyveket. Érdekli őt minden, még népművelő is volt Szentkirályon. Játszot­ta Kupa Jankót a Trombi­tásban, a Jánost vitézt pe­dig szebben adták elő, mint az operában! — Mondtam ám messze- hangzóan: Megjöttek a szép huszárok, hozta isten őket! No, nem emlékszel, Erzsi? Igen szép szerepek voltak azok... Az asztalon kicsi fenyőág, befőttesüvegben morzsolt kukoricába szúrva. A falon színezett fénykép, János bá­csi erdészegyenruhában. Pillantásomat követve máris fordul a hasadt ajtajú szek­rényhez. Van nekem olyan gyönyörű erdészruhám, hogy az még most is csak úgy nevet rám — mondja féltőn. Estére fordul az idő, fel­támad a szél. Vörössé színe- ződik az ég alja a templom- torony körül. János bácsi elősorolja még, énekelt ő a televízióban is. Megköszörü­li a torkát, s hangja megle­pő élességgel tölti be a szo­bát: „Arra alá dörög az ég, javába, beleütött a csurgói lengyárba...” — Legalább ötszáz nótát tudok, de amikor kellett vol­na, csak ez a kis semmi dal jutott az eszembe — mente­getőzik. Nemigen akar utunkra engedni. — Tudnánk mi még miről beszélgetni; maradjanak, vagy legalább ígérjék, ha er­re járnak, nem kerülnek el... Klic Ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents