Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-01 / 283. szám
5 1987. december 1., kedd Somogyi Néplap A szanatórium nem kórház A boglárlellei Giuseppe di Vittorio üdülőt átépítés miatt 1985 szeptemberében zárták be. A felújítás nyolcvanmillió forintba került, s az idén, szeptember 22-én már fogadhatták az első beutaltakat. A télen szakszervezeti üdülőszanatóriumként üzemelő épületben egy- egy turnus 21 napos, s 201 vendég pihenéséről, egészségügyi nehabilitálásáról gondoskodhatnak ez idő alatt. A valamikori társalgóból, klubszobából és szolgálati lakásból nem kis anyagi ráfordítással teremtették meg az egészségügyi hátteret. Két orvos, tizenhat szakképzett dolgozó áll a beutaltak rendelkezésére. Domokos József né főnővér szívesen mutatja be birodalmukat. A belgyógyászaton dr. Illés Huba éppen vizsgálatot végez. Batiszt Ilona nyolcvanhárom éves, Budapestről érkezett, s most némi szorongással figyeli a doktor mozdulatait. A törékeny tér - metű néni, aprócska hófehér konttyal, csillogó könnycseppet morzsol szét a szeme sarkában. — Csak bőgök, amióta itt vagyok — panaszolja, s akár egy megriadt kislány, szorosan fogja az orvos kezét.— Senki sem várt az állomáson, csak sírtam, és fáztam, míg végre értem küldtek egy kocsit. Féltem, hogy vajon milyen szobát kapok, ki lesz a szobatársam, milyenek lesznek az orvosok? De ma olyan gyönyörűen süt a nap, s mindenki nagyon kedves, lassan elmúlik belőlem a szorongás. Dr. Illés Huba a legsikeresebb vállalkozásról, a fogyókúráról beszél. • — Magam sem számítottam rá, hogy ilyen hatásos a kezdeményezés. Diétásnővér állítja össze a fogyni vágyó betegek részére a napi 1000 kalóriás menüt. Ha ezt a munkámat, mondjuk kilóra mérnék, úgy lehetne a legjobban minősíteni: a turnus elején 5600 kiló érkezett, s huszonegy nap múlva 5300 távozott! Ami a legfontosabb: itt a beteg rájön, nem istencsapása a testsúly, nem érv, hogy ő még a hideg víztől is hízik! Saját maga alakítja át életritmusát, sémát kap arra is, hogyan alakítsa ki étrendjét, szokásait a jövőben. A következő kezelőben Konczer Ferencné egy olyan mágnesterápiás karikában fekszik, amelyet pár éve Vitray Tamás mutatott be a televízióban. A készülék kiválóan alkalmas reumatikus betegségek kezelésére. — Rendszeresen gyógyítanak Budapesten is, de ilyen terápiát nem alkalmaztak a csípőelváltozásomra — mondja Konczerné. — Ez az utolsó napom itt, s úgy ér- |zem, hatásos volt a kezelés. Én hiszek ebben a terápiában, s azt mondják, ez már fél gyógyulás .. . Aki nem hiszi... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Magyar Televízió. Ebben a televízióban aztán a hét hat napján át ment a mese. Sok-sok szomorú történetet láthattak, hallhattak á nézők, de csak nem unták meg őket. Igaz, újabbnál újabb mesék jöttek, még akkor is, ha a törzsnézők egy idő után fölismerték: nincsenek új mesék, a régieket variálják a mesélők. A szerkesztőknek segítségére sietett egy régi mondás is: egy újszülöttnek minden . vicc az újdonság erejével hat. Példának vegyünk néhány mesét. Annak idején — a hetvenes évek elején — aktuális, naprakész problémákat hordozott a Mézga család. Röviddel azelőtt szállt le a Holdra az első ember, a gyermeki fantázia hihette is, hogy valahol, a csillagokon túl lakik egy köbüki, aki minden gondját-baját megoldja a hibát hibára halmozó dédapáknak. Akkor ez egy nagyon haladó és nyitott szemléletű rajzfilm volt, mára azonban, mint annyi minden — elvesztette érdekességét. Az ember nem is érti miért ismétlik meg. Annál is inkább, mert nem állja az összehasonlítást a Tapsi-hapsi című szuperprodukcióval. A Tapsihapsi ugyanis maga az élet. Tapsi-hapsival mindig történik valami. A mesefilmeket azért szeretjük igazán, mert ott a szereplők halhatatlanságra rendezkedtek be. A Süsü sárkány marad, akármilyen időket is éljen meg, a Vízipók-cso- dapóknak is megmarad víz alatti birodalma. Elképzelhetetlen, hogy amíg számtalan veszedelmes kalandját átéli, aközben új pókok kerüljenek a birodalom élére. Süsünk is lehet akármilyen öreg, ügyefogyott és magatehetetlen, csak-csak megmarad sárkánynak. És ez így van rendjén. A gyerekek éppen ezért szeretik a mesét. Ott, ha a rajzfilm főszereplőjén át - megy az úthenger, hát az a jókedv netovábbja. Mert elég csak megráznia magát a figurának, s máris életre kel. így aztán a történeteknek nincsen tétje, és ez a megnyugtató. Mondhatnánk, hogy a gyerekek hamis képet kapnak a rajzfilmek révén az életről. Hogy tudat alatt is azt sajátítják el: mindennapjainknak nincsen tétje. Mert ha Tapsi-hapsi bajba jut, s börtönbe zárják, mi sem egyszerűbb: barátai becsempészik számára a szöktetőkészüléket. Ennek segítségével aztán nagy örömünkre másodpercek alatt kikerül a dutyiból. Valóban, ez a veszély fönnállhat. Csak egy dologról nem szabad megfeledkeznünk. A nagyon színvonalas gyerekmesék csak egy kis töredékét képezik a televízió műsorának. S a gyerekek nem kizárólag ezeket nézik. Nagyon sok felnőtteknek szóló mesével is találkozhatnak, s ezek nevelő hatása nem elhanyagolható. A legjobb lenne persze, ha a valóságot a mesétől megkülönböztető ifjúságot tudnánk nevelni a mai gyerekekből. Olyanokat, akik felnőtté válva tévedhetetle- nül tudják kiválasztani a meséből, hogy mi a valóság, s a valóságból, hogy mi a mese. Ebben kétségtelenül élenjáró feladatot vállal a televízió. Még akkor is, ha az egyes meséket magyará - zó szövegek nélkül tűzi műsorára. Jobb is így, hiszen a gyerekek nem szeretik, ha a szájukba rágják a tanulságot, azt, hogy kinek kell szorítani a filmen. Csak egyszerűen nézik a meséket. Aki pedig nem hiszi, az úgyis utánajár a dolgoknak. Varga István m Dr. Kotasz László főorvos csak pár percet tud szakítani a beszélgetésre. Turnusváltás van, s ez mindig bolondok háza, az érkező és távozó betegek ellátása sok munkát ad. — Szívesen beszélnék felsőfokban a szanatóriumról, ám nem az én, s munkatársaim hibája, hogy ezt nem tehetem meg — kezdi tüskésen. — Elég sántán indultunk, bosszúságot okozott már az is, hogy a vizesblokkjainkat nem tudjuk használni, nem érkezett meg a vízforgató berendezés és a víz alatti sugármasszázshoz a tangentor. Hihetetlen, hogy két év alatt nem találtak erre lehetőséget az illetékesek. Nagyon sok gondot jelent az is, hogy bár a SZOT minden érdekelt számára megküldte a szanatórium rendjére vonatkozó tájékoztatót, amely meghatározza, milyen betegeket kezelhetünk, a beutalások során egyszerűen nem veszik figyelembe. Hiába vannak hát elvek, ha azokra a fülük botját sem mozgatják a kezelőorvosok. Ma is haza kellett küldenem egy idős bácsit, mert kiderült: inzulinnal kezelt cukorbeteg. Az ilyenek ellátására, orvosi felügyeletére nem vállalkozhatunk, nincs meg a megfelelő egészségügyi háttér. Sokan diagnózis és leletek nélkül érkeznek, kivizsgálás nélkül küldik hozzánk a beteget, azzal a felkiáltással, menjen, pihengessen egy kicsit a szanatóriumban. Tehát az elvek kristálytiszták, csak mire a beteg eljut a beutaló szakorvosig, elsikkad a lényeg. Decemberben az ágazati szakorvosok részére országos értekezletet tartunk itt az üdülőben, hiszen nem engedhető meg, hogy a be- utalási rendszer formális volta miatt nagy értékű egészségügyi szolgáltatás maradjon kihasználatlanul. A boglárlellei szanatórium más, mint a siófoki vagy a földvári. Nem hiszem, hogy nemtörődömség, figyelmetlenség miatt nekünk ugyanazokat a hibákat kellene elkövetnünk, amelyeket elődeink a beüzemeléskor. Nálunk a rehabilitációs munka határozza meg a profilt, erre van kitűnő fölszerelésünk, jogosítványunk. Nem a papírformához, hanem a biztonsághoz ragaszkodunk, használni, s nem ártani szeretnénk. Mint ahogyan a főorvos mondta, az egészségügyi háttér kiváló. Gyógytornász, masszőr, s még sok más szakképzett dolgozó segíti a rehabilitációt. A fizikoterápián nagy értékű műszerekkel gyógyítanak, a kondicionáló terem is jól fölszerelt. A szanatórium, s az üdültetés két különböző dolog. Ahhoz, hogy a felújított boglárlellei gyógyüdülő betölthesse szerepét, szükség van változtatásokra, a beutaltak -érdekeit figyelembe vevő alapos és személyre szóló munkára. K'lSe Agnes Anna „Ha kinyílik előtted az osztály ajtaja, legyen arcodon a gyermek mosolya. Ne nézd se rangját, se bíborát. A gyermeki lélek szűzi tiszta vászon, mit festesz rá, kezed vigyázzon! A te kezed nyomán nő fel az ifjú nemzedék, Te, ki tanító lettél, nem hiába éltél." — Ezt üzenem a mai tanítóknak. Megjegyezte? El- ásméllem... A botladozó, meg-megbi- osafcló szavak halkan, majd egyre erőteljesebben szólnak hozzám. A negyedik lány- gyerekként világra jött Lesz Anna szőkesége már a múlté, ősz haját fekete sapka takarja. Fáradt, de felfelcsillanó tekintetét zavartan szegezi finom kezére. Hányszor nyúlt vele a palavesszőhöz, irányította az apró kezekét? Hányszor simította el a rakoncátlan hajtincseket apró gyerekek homlokából? Nem tudom. 39 éviig tanított Csurgón a II. Számú Általános Iskolában, jobbára elsősöket. Az elmúlt hetekben szerény ünnepség keretében a helyi tanácson adták át vasdiplo- májá't. — Ünnepi köszöntőt mondtak, .arra nekem ás illett válaszolni, megköszönni a kedvességet. Még most is szégyellem imagaimat, mert belesültem, mint annak idején Pestalozzi, a neves pedagógus ... Én nem tudok szerepelni, csak a gyerekek előtt. Ne is írjon rólam!. . . Azután mégis rááll, s fejteni kezdi a századfordulótól az emlékfonalat. — Kővágóőrsön születtem. Anyám öt lánygyereket nevelt föl. Apám földmérő volt. Be kellett osztani minden fillért. Rövidesen Csurgóra kerültünk, de Tabra jártunk iskolába. A tanítónő beszélte rá szüléimét, hogy taníttassanak. A polgárit Veszprémiben végeztem, a képzőt Pápán az irgalmas nővéreknél. 1927-ben választott meg a csurgói egyházközség tanítónak. — Kiket tanított? — Szegény gyerekeket, akik késő ősszel és télen is mezítláb jártaik iskolábá. Felszerelésük a tábla, a palavessző meg egy könyv volt.- Mindjárt első osztályt kaptam, hatvanas létszámmal. Egy kolléganővel osztottuk meg a munkát; csak egy ifénfi tanító meg a kántor volt mellettünk. Később jött még egy fiatal tanító: hatvan másodikost kapott, de azt mondta, hogy ő ezt nem bírja. El is ment rövidesen. . — Hatvan kisgyerek egy osztályban ... Meg tudta tanítani őket írni, olvasni? — Meg bizony! Egyik nap a fiúkat, másik nap ja lányókat olvastattam. Én mindig a kicsiket szerettem; csak velük éreztem jól magam. Egyik alkalommal elmentünk kirándulni. Megéheztünk; leültünk a fa tövében, és elővettük az elemózsiát. A gyerekek összedugták a fejüket, sutyorogtak, aztán szépen megterítettek és odahívtak: — „Ezt Anna néninek hoztuk”, mondták, „Egyék!” Szerényke ételükből mindent odahoztak. Nem akartam elfogadni, de nem lehetett visszautasítani. Azért én .sem maradtam szégyenben: volt nálam egy zacskó pogácsa, s azt szétosztottam köztük ... Még ma is megállítanak az utcán: néni, a tanítónő „Tanító néni, vettem magának egy tábla csokit.” Ej, Géza, mondom neki, vidd haza az unokáidnak ... Fekete-fehér cica surran a lábunkhoz; ölbe kéredzke- dik. — Ide jár mindennap. A szomszédé, de mindig meglátogat. — Jön-e még valaki Anna nénihez? Barátok, ismerősök? — A neveit gyermekeim: mert nem volt sajátom. Más nem. A barátnőim — három tanítónő, egy óvónő — már elmentek. A férjem is. özvegyemberként ismertem meg, Bukovszky Ferencnek hívták. Lengyel származású volt és a vasúton dolgozott mint irodavezető. Jó kedélyű, szép ember volt. Mikor rosszul léit és az orvos azt mondta, nem éri meg a reggelt, nem hittem el neki. Előtte ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulónkat. Még hat évig élt tehetetlenül. Két megsárgult fénykép került élő. Az esküvői és Bukovszky Ferencé. Csöndfal vesz körül bennünket. Aztán végigperegnek a háborús évek; a bombázások, a rettegés. — Melyek voltak a legszebb évek? — Amikor nem tapasztaltam hálátlanságot a gyerekek és a szülők részéről — válaszol gondolkodás nélkül. — Harminckilenc év hosz- szú idő. Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy otthagyja a pályát? — Nem. Szeretni kell a gyerekeket, ez a titok nyitja. — Hogyan becsülték meg a munkáját? — Arról nem szólok. — Kitüntetést kapott-e? — Á ... Mikor 25 éves pedagógiai munka állt mögöttem és először kaptam 50nél kevesebb gyereket (inat!), akkor sem adták meg az egyhavi plusz fizetést, pedig megjárt volna. 1966- ban mentem nyugdíjba. Akkor csak 40 évi szolgálat után járt meg az egyhavi fizetés. Nekem 39 volt. A következő évben 35-re csökkentették a korhatárt. Írtam a nyugdíjintézetnek, hiába. Engem mindig elkerült a szerencse. Anna néni nemrég eladta a házát. Azóta a testvére leányánál lakik. Néki adta az árát. 3873 forint a nyugdíja. Ebédet a napköziből kap havi háromszázért. Az asztalon kis dobozban gyógyszerek. Takaros kis szobájában a tv letakarva, nem működik. — Nem veszek én már semmit — mondja zavartan —, a 83. évemben vagyok. Űjból úgylátom, ahogy először. Görnyedten, lassú lépésekkel jön felém a csurgói utcán. — Mindig le kellett hozzájuk hajolnom, azért vagyok ilyen görbe — halion az emlékekkel örömöt hordozó hangját. Aztán lassan kinyitja a ház kapuját, és eltűnik... „Ha kinyílik előtted az osztály ajtaja ...” — Nem felejtettem el! Várnai Ágnes Segíteni szeretnének, nem ártani TV-NÉZÖ
