Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-29 / 306. szám
1987. december 29., kedd Somogyi Néplap 5 JÖVŐRE A KÖZMŰVELŐDÉST ÁLLÍTJUK A KÖZÉPPONTBA Megújított oklevél •— 1970-ben végeztem a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán. Tizenhét éve tanítok a kaposvári Berzsenyi Dániel Általános Iskolában. Ez az első munkahelyem — mutatkozott be Horváth Lászlóné tanítónő, aki az 1986 87-es tanévben sikerrel vett részt a pedagógusok intenzív továbbképzésén. Tizenhét év után még ismerős főiskolai tanárokkal is találkozhatott. Dr. Gulyás József docens, tanszékvezető, a főigazgató- helyettes mondta: — Az első továbbképzést 1985-ben szerveztük meg; két év alatt nyolcvanan újították meg tanítói oklevelüket. Az intenzív továbbképzés szervezett, de alkotó önképzésnek is nevezhetjük. — A százhúsz órás továbbképzésről szakdolgozat formájában adnak számot a résztvevők. Űjra fölkészítjük a tanítókat a pedagógiai kultúra ápolására. Áttekintést adunk a korábban nem tanított főbb ismeretekről, segítünk feldolgozni az oktató-nevelő munkához nélkülözhetetlen tudományos ismereteket, figyelmet fordítunk arra, hogy ezeket a gyakorlatban is tudják majd alkalmazni. — A továbbképzés programja egységes, de a főiskolák kiegészíthetik. Tavaly például a napközi .otthonos nevelés témakörét is feldolgoztuk. Jövőre a közművelődést állítjuk a középpontba. A tanítóknak a három- háromnapos . bentlakásos foglalkozásokon arra is módot adunk, hogy betekinthessenek a megyeszékhely művészeti életébe, megismerkedjenek a közművelődési intézmények munkájával. A továbbképzésen szerzett kiváló és jó eredményt két év múlva öt-nyolcszáz forinttal honorálja az iskola. Az intenzív továbbképzésre a harmincöt, negyven évesek jelentkeznek. Tapasztalataikból az intézet is merít. Horváth Lászlóné harmadik osztályban tanít. — Az elmúlt években elég sokat változott a pedagógia. A korrekciók korrekciójára is sor került. — Nem okozott bizonytalanságot a sok változás? — Az iskola alapozó feladata nem érvényesül úgy, ahogy szeretnénk. Az önképzésre nagy szükség van, a továbbképzések szintén fontosaik, hogy a tanulók alaposabb tudás birtokába jussanak. A bizonytalanság elsősorban az idősebb pedagógusok körében volt tapasztalható. Mégis sokat tanultunk tőlük. Eredményesebben dolgoztak; rá kellett jönnünk, hogy néhány régi módszer ma is használható. — Mi újat merített a továbbképzésen? — A magyar- és a matematikatanításban a legjelentősebbek a változások. Különösen a nyelvtanban. De sóik régi, feledésbe merült ismeretet is felújítottunk. — Eredményesebb lett a munkája? — Inkább tudatosSbb. Ez bizonyára megmutatkozik abban is, hogy több eredményt tudok elérni. — A toVábbképzés az önképzésre is ösztönzött. Jut rá ideje? — Kell, hogy , jusson! Sok segédanyaggal láttak el bennünket, ezekkel továbbra is foglalkozom. — Tapasztalt-e . hiányosságot a továbbképzésen? — A nagyköziről tartott előadások színvonala gyenge volt. Egymástól többet tanultunk. — Tudom, az elismerés — a fizetésemelés — ezután következhet. Mi a véleménye róla? — Az iskola igazgatója négyszáz forinttal .fölemelte a fizetésemet. Két év múlva? Vajon ki fogja megállapítani, hogy eredményesebben végzem-e a munkámat? Horányi Barna Újabb középkori leletek A Budapesti Történeti Múzeum régészei Bencze Zoltán vezetésével folytatják a középkori leletek mentését a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán, ahol a múlt év végén, az intézet új épületének alapozása közben értékes leletekre bukkantak. A jobb oldali képen: Ásatás a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán. Fönt: XII— XIII. századi osztrák szürke vizeskancsó füle, és egy 1973-ban, a budavári nagy ásatások során előkerült ép vizeskancsó. (MTI-fotó: Kieb Attila — KS) Több a fiú, mint a lány SOMOGY NÉPESSÉGE Eredet? — hamisítvány? REMBRANDT-SZIMPOZION ELŐTT Demográfiai elemzést adott közre a Központi Statisztikai Hivatal Somogy Megyei Igazgatósága. Takácsné Bárcsak Adél a világszerte tapasztalt népességcsökkenés tendenciáját a hazai tapasztalatokkal, ezen belül a fokozatos elöregedés somogyi adataival, a válások számának növekedésével és az első házasságok megkötésének csökkenésével veti ösz- sze. Az említett adatok birtokában és a legfrissebb népességszámítások alapján arra a következtetésre jutott a tanulmány szerzője, hogy a nyolcvanas évek végétől a születések számának növekedése várható megyénkben is. A kedvező folyamat elősegítése számos intézkedést tesz szükségessé. Somogybán született a legkevesebb gyerek az országban 1975-ben, noha saját adatainkhoz mérten demográfiai osúcsot mértek a megyében: ekkor tért el legjobban a megyei és az országos átlag. Azóta Somagyban kedvezőbben a'a- kulí a gyermekáldás, tavaly a megyék közti rangsorban a tizenkettedik helyre kerültünk. Az újszülöttek nagy része 2500 és 3500 grammos, ebben is javulás tapasztalható, de csökkente súlyosabb újszülöttek, szinte' változatlan — 0,4 százalék — az 1000 gramm alatti súllyal születettek száma. A fiúk és a lányok aránya szinte változatlan. Tavaly száz lány mellett száznyolc fiú született, hárcm- ma-l több, mint az ország más vidékein. A londoni Nemzeti Képtár világhírű Rembrandtjai közül három nem Rembrandt műve — közölte a The Observer kérdésére dr. Christopher Brown, a galéria németalföldi gyűjteményének kurátora. A három alkotás — amelyek közül a legjelentősebb az „öreg ember karosszékben” — a brit Devonshire hercegi család több, minit két évszázados gyűjteményéből került örökösödési adó címen 1957- ben az állam, s így a galéria birtokába. A kérdéses „Rembrandtok” a galéria 1988. májusában megjelenő új katalógusában már „Rembrandt-műhely”, illetve „Rembrandt-iLskola” megjelöléssel szerepelnek. A londoni beismerés egyébként nem tett pontot az amszterdami Rembrandt- kutató csoporttal évek óta folyó vitára. Az amszterdamiak szerint ugyanis a brit Nemzeti Képtár további nyolc Rembrandtja — köztük például „A házasságtörésen ért asszony” — sem eredeti. Ez persze nem azt jelenti, hogy a művek hamisítványok lennének, értéküket azonban csökkenti, ha bebizonyosodik, hogy csupán tanítványoktól, vagy kortársaktól származnak. Ez a kérdés lesz a fő témája a londoni Nemzeti Képtárban január 22-én összeülő Remb- randt-szimpózionnak. A könyves Béla Világjáró *gy panollakátban Őseink nosztratikulbeszéltek? Annak idején, tíz éve, egymásnak mutogattuk a Magyarországot és a Magyar Ifjúságot. A levelezési rovatban ugyanis sokszor felbukkant egy név és egy városnév. Tóth Béla, Kaposvár. Kérdezgettük is, nem tudja elviselni közíróink geográfiai botlásait. Kimért, hűvös válaszok, pontosság. Nem szerettünk volna a „tanár úrnál” földrajzból érettségizni. Azután e név kikopott a lapokból, a pedantériájáról ismert levelező személye nem világosodott meg. Hányán csapódtak be akkor?! Tóth Béla ugyanis sosem volt tanár, sőt még a kaposvári Táncsics gimnáziumból is „kicsapatott” a második év után. — Közös megegyezéssel felmondtunk egymásnak, én és a gimnázium. Hozzászoktam ahhoz, hogy tanulás nélkül végzem el az osztályokat. Hetesi srác voltam, sosem jeles, de mindig a négyes fölött. Könnyen, gyorsan jegyeztem. Kezdődött ez már az általános iskola előtt. írtam, olvastam óvodás koromban, s mint sokat betegeskedő fiú, egyre többet bújtam a könyveket. Negyediktől már „profi” voltam földrajzból. Az általános iskolai évek legnagyobb kitüntetése az volt, hogy ötödikben György Jusztina tanárnő egyik feleletem után azt mondta: „Béla, mi jóbarátok leszünk ...” A gimnáziumban afféle csodabogárnak számítotEgy megbízható gépszedő fanyar humorral, aki lélekben valahol az Amazonas partján jár tam. Földrajzból és történelemből körülbelül mindent tudtam, közben négy tantárgyból megbuktattak. Válságba került a családunk, zűrök jöttek, én pedig otthagytam az iskolát. — Két évig se nem tanult, se nem dolgozott? — Ügy teltek a napjaim, hogy reggel beutaztam Kaposvárra, mintha iskolába mennék, közben a megyei könyvtárban kötöttem ki. A szüleim persze tudták ezt, de el voltak foglalva a saját dolgukkal. Én pedig ígérgettem, hogy majd csak elhelyezkedem. Szóval afféle ígérgető rosszfiú voltam. Egyszer aztán belenéztem a Somogyi Néplap álláshirdetéseibe; gépszedőket kerestek a nyomdába, lehetőleg érettségivel. Ez decemberben volt, édesanyám születésnapján. Másnap már ott dolgoztam. — A nyomdászélet sem alakult gondmentesen. Kezdetben antitalentumnak tartották, — Pontosan, sőt azt hiszem, hogy a mai napig is kicsit különcnek számítok. Pedig hát én az egész életem során nem különb és nem különc, hanem csak más akartam lenni, mint a többiek. Amióta anyámtól az első térképet megkaptam és az első útikönyvet elolvastam, ennek a szenvedélynek vagyok a rabja. A házikönyvtáram több mint 1500 kötetes. A könyv, a szobában is föllelhető nagyvilág, a világ üzenete érdekel. A másik életemben pedig gépszedő vagyok, aki tisztességesen ellátja a dolgát. Visz- szatérve a kérdéshez: fél év után nem sikerült a gépszedővizsga, csak két év múlva lettem betanított gépszedő. — Nyert földrajzversenyt, sikerrel szerepelt pályázatokon, egyetemi tankönyvről 16 oldalas hibamutatót készített, tengernyi följegyzése, olvasói levele, tanulmánya van. Örökös gépszedő marad, Béla? — Nem vagyok én itt elásva. Jó a csapat, és most, hogy Kaposvárra költöztem, van elegendő szabadidőm is. A munkámmal jól keresek, s ma ki engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy neki tetszőbb állásban mondjuk háromezer forinttal kevesebbért dolgozzon. Nyomdász vagyok, tehát mégis közel maradtam az írott, nyomtatott szóhoz. Békés József Az őslénykutatók csontokat méricskélnek, a régészek ódon cserepeket ásnak ki, de mostanában már nem csak ők kutatják az ember eredetét és • hosszú útját: nyelvészek csatlakoztak hozzájuk, hogy kiderítsék, milyen lehetett az ősnyelv; az emberiség — egyes feltételezések szerint közös — „anyanyelve”. A megfejtés nem könnyű: a legrégibb írásos emlékek csak 6000 évesek. Pedig az ősemberek már vagy 50 ezer évvel ezelőtt is beszéltek valamilyen kezdetleges nyelven. Igaz, az erre utaló koponyamaradványok tanúsága szerint még nem tudtak más magánhangzót kiejteni, mint valamilyen elnyújtott é-t. Ráadásul a nyelvek gyorsan változnak: az óangol irodalom csúcsteljesítményét, a csaknem 1300 éves Beowulf-eposzt például egy mai angol segédkönyv nélkül aligha érti, s az alig 800 éves magyar Halotti beszéd sem könnyű olvasmány egy mai magyarnak. Mindez jelzi a visszakövetkeztetés nehézségét. Mégis, mind több nyelvész hisz abban, hogy bizonyos szavak fejlődését, átalakulását nyomon követve az időben visszafelé, sikerülhet újjászerkeszteni az egyik ősnyelvet, amelyből az európai nyelvek, valamint sok afrikai és ázsiai nyelv származott. Ezt a nyelvet a tudósok a latin „noster” (miénk) szóból képezve „nosztratiknak” nevezik, és úgy vélik, hogy körülbelül 20 ezer évvel ezelőtt, de legalább 12 ezer évvel ezelőttig a mai Közel-Kelet területén élő lakosság beszélté. Az utódnyelvek, a lakosság utódaival együtt onnan terjedtek el a világon. Ezen felbuzdulva az amerikai Michigan állam egyetemén már a legősibb ősnyelv felderítésén fáradoznak, azén a nyelvén, amely egyetlen és közös őse lenne mind a nosztratiknak, mind más, látszólag nem rokon nyelvtörzseknek, Eiz lenne hát az emberiség közös ősnyelve. A tudósok szerint 25 ezer évvel ezelőtt már — és még — létezett ez a nyelv. Bárha az eredmények még nem mindig meggyőzőek, a szavak vándorlását tanúsító egyes „nyomozati adatok” máris sok segítséget adnak azokhoz az ősemberkutatásokhoz, amelyek az emberiség elterjedését derítik fel az afrikai „bölcsőtől” a Közel-Keleten át az egész világon. A michigani egyetemen, a hatvanas évekből származó szovjet nyelvtudományi eredményeket is felhasználva, most azt bizonygatják, hogy az indoeurópai és ez a kilenc alapnyelv ugyancsak rokon, s közös ősüket, a nosztratikot legkésőbb 12 ezer évvel ezelőtt még beszélték. A kutatók 500 szavas szótárt állítottak össze az általuk „nosztratiknak” vélt szavakból. 140 európai és ázsiai nyelvet megvizsgálva kikeresték azokat a szavakat, amelyekről a legvalószínűbb, hogy jelentésük sohasem változott, illetve nem korábbi hasonló jelentésű szavak helyébe kerültek. Számításuk szerint időben a legtartósabb szavak azok a névszók, amelyek személyeket vagy testrészeket jelölnek. Ilyen „koncepciónak” nevezett jelentéstartalmak például az „én-engem-nekem”, a „kettő-pár”, a „ki-mi”, a „név”, a „nyelv”, a „szem”, a „szív”, a „fog”, a „köröm”, a „könny”, a „víz”, a „halotthalál” és a „nem-tagadás”. Az ilyen szavak nyelvekbe- li hasonlóságát és törvény- szerű különbségeit tanulmányozva visszakövetkeztették például, hogy az „én” nosztratik alakja így hangozhatott: „mi”, a „nekem” pedife így: „mi-n” és még valamilyen kiderítetlen magánhangzó. Az indoeurópaiban ez „me”-re és „mene”- re változott — ennek utódai az avatatlan fülnek is felismerhetők akár az angolban, akár az oroszban. Vannak persze nehezebb szavak: „kw .. .n” (benne ismeretlen magánhangzó) az afroázsiaiban „asszonyt, nőt” jelent. Ennek lenne párja az indoeurópaiban a „gwen”, amelynek utóda az angol „queen” királynő szó, s ez ma is felismerhető. Szovjet tudósok foglalkoznak a nosztratik * kortársainak felderítésével is: ilyen lenne a dené-kaukázusi, a kínai és más ázsiai nyelvek őse, és egy leszármazottja, a na-dené nyelvcsalád, amelyet Amerika őslakói, az első bevándorlók beszéltek volna. S ha ez így van, miért ne lehetne mindezeknek közös ősük, még távolabb az időben? A kételkedőket egy „nosztratikul” írt vers van hivatva meggyőzni, amelyet a michigani egyetem kutatói szereztek, s nyers fordításban így hangzik: „A nyelv gázló az idő folyamán, a halottak honába vezet. De nem ér oda más, csak ki nem féli a mély vizet.”
