Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-03 / 285. szám

1987. december 3., csütörtök Somogyi Néplap Iskola­avatő Általános és szakiskolát, valamint diákotthont avat­tak tegnap — a város fel- szabadulásának évforduló­ján — Kaposváron, a Ke- cel-hegyen. Az iskolát már szeptemberben birtokba vet­ték a diákok, a diákott­hont azonban csak később. Az iskolaavatón — ahol 260 speciális pedagógiai módszereket igénylő diákkal foglalkoznak — részt vett dr. Balassa Tibor, a me­gyei tanács elnökhelyettese és Durst Győző, a Művelő­dési Minisztérium gyógype­dagógiai csoportjának fő­előadója. Papp János, Kaposvár ta­nácselnöke avatóbeszédében elmondta; hogy az új épü­let a magasabb szintű okta­tó-nevelő munkához a tár­gyi feltételeket biztosítja. A 22 tanulócsoportnak 18 tan­terem, 4 szaktanterem, 2 szertár áll rendelkezésére, majdnem 200 négyzetméter alapterületű tornaterem és 300 adagos konyha tartozik az iskolához. A halmozottan hátrányos és veszélyeztetett gyerekek bentlakását pedig a 80 sze­mélyes diákotthon oldja • meg. Az általános iskola befe­jezése után a tanulóknak helyben nyílik lehetőségük több építőipari szakma elsajátítására: az idén 17 tanuló vesz részt ilyen tí­pusú szakmai képzésben. A létesítmény tervét Nyá­ri József készítette. A kivi­telező a Sáév volt. KIÁLLÍTÁS AZ OKTATÁSI IGAZGATÓSÁGON A televíziózás szenvedélybetegség Bemáth Aurél és tanítványai A felnőtt nyugatnémet polgárok kereken kéthar­mada .naponta 4 órát gub­baszt a televíziókészülék előtt, és még a 3—5 év kö­zötti kisgyerekek közül is minden harmadik legszíve­sebben a képernyő előtt töl­ti a délutánjait. Statisztikai felmérések ezen adataiból kiindulva saarbrückeni tu­dósok és pedagógusok egy általuk végzett kísérlet so­rán megállapították: a te­levízió éppúgy szenvedélybe­teggé tehet, mint az alko­hol vagy a kábítószer. A kísérlet szervezői a múlt év őszén röplapok, új­ságcikkek, rádióadások út­ján kerestek önkéntes je­lentkezőket a Saar-vidéken. A kísérlet neve kifejezi an­nak lényegét is: „Négy hét televízió nélkül”. A jelent­kezők közül végül is kilenc család vett részt a kísérlet­ben és közülük csupán né­gyen bírták ki végig televí­ziózás nélkül. A saarbrückeni pszicho­lógusok és pedagógusok sze­rint a kísérleti eredmények alapján célszerű lenne, ha az iskolákban és a felnőtt- képzésben tanácsokkal szol­gálnának a tv-nézés helyes mértékét és a tv-kór veszé­lyeit illetően. _____________________5 Teher és vonat Nincsen ma semmiféle ünnep. Csak Balatonszárszó van. Évfordulója annak, hogy József Attila este hét óra .tájt elindult átballagni a vasúton túli hallhatatlan­ságba. Látszólag nem történt más, mint amit a régi ked­ves levelében olvashatunk: „A leeresztett sorompó előtt járt idegesen Attilácska sze­gény, majd amikor a vonat lassan elindult, átbújt, letér­delt két kezét előre téve a sínekre. Mikor egy kocsi hátsó kereke átment rajta és leszelte szegénynek az ujjait, az új kocsi elé haj­totta hangtalanul fejét is, de az oldalrész elütötte és csi­golyája elfordult — már nem szenvedett többé, már -nem érezte, hogy tizenöt métert vonszolja a vonat.” Igaz, az a néhány pillanat­nyi fizikai fájdalom csekély­ke megpróbáltatás ahhoz képest, amit József Attilára mért a sors. Pszichológusok, irodalomtörténészek, hiva­tásos és alkalmi magyarázók próbálnak megfejtéseket ad­ni életéről azóta is, s vélik: cselekedetének mozgatóru­góit kiismerték bizonyosan. Am a lélek, ha mindúntalan csak aláztatás és sérelem éri, előbb-utóbb Szárszóba menekül. Ma már (jobban) tudjuk mi történt azon a fél évszá­zaddal ezelőtti estén. Az em­beri méltóság és tartás kísé­relte meg, hogy függetlenít­se magát a hétköznapi je­len-időtől. Ha költőhalál az ár, hát akkor költőhalál. A fizikai létnél nagyobb tétek forognak kockán, s a leltár amúgy is elkészült már. Nincsen ma mégsem sem­miféle ünnep. Csak néhány pillanatra lenne szükségünk, hogy tűnődhessünk a megis- mótelhetetlenül kegyetlen sorson. Fölösleges helyet ke­resnünk irodalmunkban Jó- zséf Attila számára. Versei elvégezték már helyettünk ezt a munkát. Ne vessük a hivatalos Ma­gyarország szemére sem, hogy nem volt hajlandó kü­lönösebben meghatódni egy harminckét esztendős fiatal­ember halálán. Idegbeteg­ként tartották számon amúgy is a kartotékokon, s nagyobb horderejű dolgokkal voltak elfoglalva, mint Jó­zsef Attila halála. A kor­mányzó úr névnapjának be­köszöntése ugyanis már csak órák kérdése ebben az idő­ben. Volt hát ok a vígság- ra, dáridóra. Ám tudjuk azt is: kétféle Magyarország van. A másik: fejkendős né­nikék, bajuszos parasztbá- csikák személyében képvisel­tette magát a temetésen. A feljegyzések szerint tizenhét volt barát is vette a fáradt­ságot, hogy Budapestről le­utazva jelenlétével megtisz­telje a gyászszertartást. Azóta a visszaemlékezők ideje jött el visszavonhatat­lanul. Legendák, mítoszok rakódtak a viszontagságsá- gos életre. Óvakodjunk tő­lük! A versek segítenek megtisztítani a leghamisabb képet is. Legyünk csak egy­szerű emlékezők. De minden időben... Varga István Magyar filmek Itáliában Nagy sikerrel zajlik Ró­mában a magyar filmhét, amely a magyar kulturális napok keretébe illeszkedik. Az olasz közönség számára bemutatott magyar produk­ciók között szerepel Gábor Pál két filmje, az Angi Vera és a Kettévált mennyezet, valamint több értékes film- művészeti alkotás, mint Mé­száros Márta Napló gyerme­keimnek, illetve Napló sze­relmeimnek. Böszörményi Géza Laura, Jancsó Miklós Szörnyek év­adja, Rózsa János Csók anyu, Gárdos Péter Szamár­köhögés, Hartai László és Dér István Szépleányok cí­mű filmje. Minden játék­film előtt egy-egv magyar rajzfilmet mutattak be. Minden korszaknak megvolt az a művészegyénisége, aki egyéniségével, szellemi kisugárzásával, stílusával if­jabb nemzedékek sorának adott meghatározó élményt. Forrást, mely mint valami archimedesi pont, biztonsá­got nyújtott az alkotómunka hittél és kételyekkel teli folyamatában. Decemberi történet Ilyen művész volt a két világháború és az azt kö­vető időszakban Bemáth Aurél. A Somogy Megyei Múze­umok Igazgatóságának kép­zőművészeti osztálya most az ő munkássága nyomán felnövő .nemzedék alkotóinak gyűjteményéből rendezett kiállítást. A kaposvári oktatási igaz­gatóságon tegnap megnyílt tárlat kapcsán elsőként Ko­kas Ignác nevét kell meg­említenünk, aki 1975-ben a Képzőművészeti Főiskola katedráján is követte mes­terét. Este .a hídon című lá­tomásszerű tájképe már nem viseli magán a klasszi­kus értelemben vett ber- náthi jegyeket, színeivel és hangulatával azonban még­is a mester nyomdokán ha­lad. Az Iparművészeti Főisko­la tanára, Eigel István en­nél is tudatosabban vállal­ta és vitte tovább a tanár szellemiségét. A magányos festő és a Bemáth című al­kotásain a mester jellegze­tes, ülő pózban, behajlított karral, mdeitálva jelenik meg. A hátérben pedig konkrét utalást látunk az „aranykorra”, a klasszikus szobrok megjelenítésével. Mácsay István Kívül és Alkonyati csendélet című kompozíciója a festői kolo- rizmus jegyeit éppúgy ma­gán viseli, mint a figurális ábrázolást. A Somogybán már ismert Tenk László alkotása a Kör­tánc, a sárga színskála va­riációjának felhasználásá­val teszi izgalmasan érde­kessé és mozgalmassá a té­mát. A pop-arttal vállalt közös­séget Klimó Károly. Abszt­rakt felé hajló kompozíciói csak színeikben viselik ma­gukon a bernáthi hagyo­mányt. Az úgynevezett post- nagybányai korszakot idézik Kádár János Miklós, Tavasz, és Keresztelő című alkotá­sai. A kiállításon szerepel Szirmayné Bayer Erzsébet kaposvári festő egy munká­ja is. A kiállítás, melyet Hor­váth János nyitott meg, ja­nuár végéig látható. Várnai Ágnes A kanász, aki reggel vé­gigjárta az utcákat és betért a gazdákhoz, hogy a kan­malacokat kiherélje, vitte a hírt: a német katonák utol­só csoportja is elment a fa­luból. Másvalaki, aki a rendfá­ért állított be, hogy a disz­nóölésnél kéznél legyen, arról beszélt, hogy napokon belül itt lesznek az oroszok. A kerítések mellett, a kis­kapukban egyszeriben meg­sokasodtak a beszélgető cso­portok. Az addig csönes-fi- gyelö gazdák politizáltak. Az aprócska településre rátelepült a várakozás csendje, a tanácstalanság mozdulatlansága. Volt, aki a beszolgáltatás elől megme­nekített rádió eseménykró­nikáját traktálta, a többiek ezt értelmezték, csűrték- csavarták saját belátásuk szerint. Akadt, aki távolabbi faluból érkezett, ő hozta a leginkább hihető híreket ar­ról, milyenek, hogyan „vi­szonyulnak” a lakossághoz az oroszok. Az öreg vállára vetette bőrtarisznyáját, a fogasról leakasztotta a présház és a pince kulcsát, s csak annyit mondott asszonyának: — Kimegyek a hegyre, megnézem a bort. Az asszony nem kérdezte, melyik hegyre megy a pár­ja — a borospince az öreg-hegyen volt. Azt se mondta, vigyázzon, ne bók­lásszon ilyen ködös napon az asztmájával, maradjon inkább veszteg és tegyen rendet a pajtában, ahova még a horvátországi mene­kültek segedelmével hord­ták be a Német-mezőről a répát. Nem mondta, hogy ilyen bizonytalan időben jobban tenné, ha a kályha körül üldögélne, kukoricát morzsolna. Semmit sem szólt, mert az öreg bizto­san kivágta volna magát az­zal, hogy fogytán itthon a bor, gondoskodni kell a pót­lásról, s ki tudja, a követ­kező napokban biztonságos lesz-e a járás-kelés a falu meg a szőlőhegy között. Az öreg a kertek alatt, majd a szántóföldeken átvi­vő gyalogúton bandukolt. Gondolatai már a pince kö­rül jártak, amikor hirtelen eszébe villant valami, s et­től szinte lecövekelt az úton. — A pajta! A kutyafáját, hogy ez előbb nem jutott eszembe! Első világháborús rok­kantságát meghazudtoló fürgeséggel indult vissza. Otthon a kiskaput se tette be maga mögött. Párja cso­dálkozó tekintetét se mél­tatta figyelemre, botjával, tarisznyájával a pajtába tör­tetett. Közben azt forgatta a fejében: előző nap még né­metek tartózkodtak a paj­tában, az ő lovaik ettek az istálló jászolából, biztosan hagytak maguk után vala­mit, amiből kellemetlensé­ge támadna, ha az oroszok rátalálnának . . . Fütetett a szénában, vas­villával felforgatta a poly- vát, a szalmahúzóval bele- belebökött a kukoricaszár- kévékbe — sehol semmi. A kiszuperált, egyfenekü bo­roshordó háromnegyedik töltve korpával ott állt most is a répadaráló mellett, a szecskavágó szomszédságá­ban. Könyökig belenyúlt a por­ló takarmányba, s matató ujjai megakadtak egy fém­tárgyon. Előkerült az itató­vödör, szaporán merte a korpát a hordóból, s kerek­re tágult szemmel meredt az elrejtett fegyverekre. Két kézigránát, egy pisztoly meg egy ívtáras géppisztoly fe- ketéllett a hordó alján. — No, már csak az hiány­zott volna, hogy ezeket itt megtalálják — dohogott az öreg. s Ijedtében és tanácstalan­ságában csetlett-botlott a pajtában a takarmány meg a különféle szerszámok kö­zött, mígnem a lópokrócon akadt meg a szeme. Óvato­san csomagolta-tekerte a házi szövésű pokrócba a fegyvereket, egyiket a má­sik után. Közben a pajtaka­pu felé lesett, nem érik-e rajt' a kínos műveleten. Amikor a pakkot a hóna alá kapta volna, rájött, hogy a tarisznya még mindig a vállán figyeg ... A csomag az udvar végi agyaggödörbe került — in­nen szedték a földet vá- lyogkésziléshez, amikor a tömésfalú ház épült — laza agyaggal, kórokkal, száraz ágakkal takarta le, tüntet­te el a friss ásás nyomait. A szőlőhegy nyugalmat árasztott kies néptelenségé- vel, a karók néma, katonás sorfalával, a dérborította le­vélszőnyeggel. Ilyen nagy nyugalmat az­után már csak akkor érzett az öreg, amikor úgy decem­ber közepe táján az egyik, magyarul is beszélő orosz katona azzal állított be a konyhába, hogy értékes zsákmányra lelt az udvar végén ... , — Elásták a fegyvereiket — mondta —, azt hitték, hogy még egyszer visszatér­nek és hasznát vehetik ... Hogy a fenébe lehet, hogy egyiküknek se hiányzik, út­ban Berlin felé? így morfondírozott, aztán leült az öreg mellé. A mor­zsáiéval ő is letisztította a szemet az egyik kukorica­csőről. Hernesz Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents