Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-19 / 299. szám

Somogyi Néplap

1987. december 19., szombat

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

CSÁSZÁR ISTVÁN*

EGY TÖRTÉNET VÉGE

Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége. amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asszonynak.

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartotta.

— Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asz- szony, és elvette a kabátot.

Mire visszajött az előszobából. Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába.

— Még meg se melegedett ... — mondta az asz- szony.

Hajdú abbahagyta az evést, és felnézett.

— Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt.

Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beránci- gálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét, és a korsó sört.

Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat. és mivel apja- anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen író* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának II. díjas alkotása novella-kategóriában.

asztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, es ha nem menekült idejében, be- lédiktálták a következőt is.

Tellett a szerelőknek, mert lopták az anyagot, és masze- koltak munkaidő alat', de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és így lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a szerelők le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemet hányjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát.

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a felesége.

— Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul velem elő ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton, és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon.

— Még beszélgettél is velem — mondta az asszony.

— Nem emlékszem — mondta Hajdú.

Valamikor később, együtt iszogatva a szerelőkkel, elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevettek hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszer csak elszakad a film.

— Végre van valamim — mondta Hajdú, és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az . amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója!

A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

Hajdú felesége késő esténkén széket húzott a nyitott ablak elé. és az utcát figyelte. Nem tudott aludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán, ha lépések kongását hajlottá, ismét az utcát leste, a szótlanul sétáVarsa Zoltán J0p]jn jmáj a

esténként a rock és a füst ringatása gyerünk. Janis! gyerünk! dobd be magad! zuhanj a lüktető.tömegre, gyerünk . . .! ki.vérzik hangot, átüt gitárok villámain, a zene gyűrött drapériáin, ezen az ócska éjszakán, jajgató imákon és káromkodásokon gyerünk, Janis! gyerünk! mutasd meg nekik! érintsd meg őket! oldozd fel őket!

Hiszen szabadnak születtek, higgyék, hogy szabadok, sirasd el őket... ez a blues értük zokog gyerünk, Janis! vinnyogj és sikolts. szorítsd magadhoz őket. légy fuldokló reményük, agyongyötört vágyuk, félholtra vert magányuk szájukon csók, arcukon űzött mosoly ... gyerünk. Janis! gyerünk! te árva kócbaba még. meg! gyerünk! zihál a föld. az ég . . . olvad a fény, tekintetedben fázik a szeretet, sikolts még. sikolts még, sikolts . . . '

gyerünk. Janis. ..!

ló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a iű- szagú éjszaka. Egyszer ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kö ■ telező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában.

— Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le

— mondta az asszony.

— Vakító csillár — mondta Hajdú.

— Este itt volt a Sanyi — mondta az asszony. — ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált.

Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe.

— Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van.

— Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett.

— Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem!

És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek.

— Hát én szerettelek. Szerettelek téged.

— Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony.

Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette.

— Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppö- gött, lehajtotta a fejét, és horkolni kezdett.

— Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett.

— Ja? — kérdezte, és az ágyhoz cammogott.

— Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel.

— Ahogy szoktál — mondta a felesége.

— Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj.

— Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább.

Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Üjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos rin- gyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat.

Hajdúné gyakran gondol! arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól, akinek akarta magát.

Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett.

A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna.

A húsz forint borravalót •ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor.

— Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött.

Az asszony az ágyban feküdt.

— A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt.

Feliks Derecki

ÁTSZERVEZÉS

Elterpeszkedtem a kanapén, és a nyitott konyhaajtón keresztül szemügyre vettem a feleségemet. Háttal állt nekem, és galuskát kavart. Tüzetesen megnéztem, hogyan mozgatja a karját, és kritikus szemmel aprólékosan sorra vettem testének többi részét is. Egy kicsit vastag a dereka, és már régóta kialakult bennem a vélemény, hogy nem valami vonzó jelenség.

— Hallottad már azt a szót, hogy átszervezés? — kiabáltam ki a konyhába.

— Mi közöm hozzá — vo- nogatta a vállát. — Ez csak a vállalatokat érinti.

Együttérzően felsóhajtottam. Sohasem tartott lépést a társadalmi-politikai változásokkal.

— Pedig példát vehetnél egyik-másik vállalatról, annál is inkább, mivel minden tisztességes állampolgárnak hasonlóim kell cselekednie a családjában is.

Abbahagyta a kavarást, és felém fordult.

— Mi a szösz, te talán már cselekedtél is?

— Igen. Úgyhogy távozz, kérlek!

Egy ideig hitetlenkedve bámult rám, majd gondosan leporolta a kötényéről a lisztet a mosogató felett, és bejött a szobába.

— Én menjek el? — kérdezte, mintha nem jól hallotta volna.

— Naná! Te vagy az. egyetlen feleségem!

Elővette a bőröndjét, és igyekezett megőrizni a nyugalmát. Kiürítette a szekrényt, és mindenféle kacatot hányt a bőröndbe. Segítettem neki begyömöszölni a holmit, és becsuktam a bőröndöt. Ekkor már nem bírta tovább, és sírva fakadt.

— De hát miért? — hüp- pögött. — Hűséges voltam, mint egy eb. Éveken keresztül mostam, főztem, stoppoltam rád. és most ez a hála?

— Mit tegyünk, 'ez az élet rendje! — és utolsó nemes gesztusként hívtam neki egy taxit.

— Álmomban sem gondoltam volna, hogy megeshet velem ilyesmi — mondta, és nem akart belenyugodni a vereségbe.

ET-NŐ

1837 óta ismeretes az elv- társ szó. Először csgk szőkébb kör használta, majd a hazai munkásmozgalom fellendülésével fokozatosan terjedt. Általános megszólításként a fordulat évétől számíthatjuk. Rövidesen kialakult — német mintára női változata, az elvtársnő (az oroszban a tovaris szó mindkét nemre vonatkozik).

Jegyzőkönyveken, levélborítékokon sokszor rövidítve találjuk, így: et., illetve et-nö. Találkozhatunk ilyen formákkal is: et-nek vagy et-nak. Melyik helyes a kettő közül? Az elvtárs ösz- szetett szó, és két tagjának első betűje szolgál rövidítésül. Hasonló betűszavakat nap mint nap használunk, például tsz (ejtve: téesz), vb (ejtve: vébé). Azt gondolhatnánk, hogy az et. is közéjük tartozik. Csupán annyiban, hogy ez is betűszó. A tsz és a vb szavakat ki is mondjuk, az et. szót viszont csak írjuk. Akkor minden előzmény nélküli rövidítéssel van dolgunk? Korántsem! Bizonyára mindenki tudna játszi könnyedséggel sorolni

— Az idő mindent meggyógyít! — adtam neki egy közhelyes tanácsot.

Gyűlölet lángolt a szemében.

—. Éhen fogsz veszni nélkülem, megesz a kosz!

— Én nem látom ilyen sötéten a helyzetet.

— Emlékezni fogsz a szavaimra ... Gondold meg még i"tyszer!

— Már meggondoltam. Az embernek fel kell magát ál- d znia a nemes eszmék oltárán!

Dudaszó hallatszott. Megragadta a bőröndöt, és úgy bevágta maga mögött az ajtót. hogy egy darabon lejött a vakolat.

Megvártam, amíg elrobog a taxi. és csak ezután tárcsáztam fel a barátnőmet.

— Na, nálam már megvolt az átszervezés — mondtam a kagylóba.

— Drágám! — turbékolta. — Tüstént ott leszek!

Csak egy tökfilkó állíthatja, hogy nem volt szükség átszervezésre. Elegendő egyetlen pillantást vetni a barátnőm és a feleségem alakjára.

Lengyelből fordította: Adamccz Kálmán

hasonlóképpen létrejött szavakat. Csak mutatóba néhányat!

A mértékegységek nevét (km, dl, kg stb.) általában rövidítjük, de még sok mást is, például vsz. (versszak), pu. (pályaudvar), de városnevekben sem ritka: Bp., Bcs., Szfv. (Budapest, Békéscsaba, Székesfehérvár helyett). Olykor toldalékolnunk is kell ezeket a szavakat. Ekkor nem a betűszót vesz- szük figyelembe, hanem az általa jelzett teljes szót. Lehetünk tehát Bp-en, de Bp-n nem; valami lehet 20 km-rel nagyobb távolság, és nem 20 km-mel. Mindezeket előre- vocsátva elmondhatjuk, hogy a'z et. rövidítés nyelvünkben teljesen szabályos. Toldalékolása a fentieknek megfelelően történik, tehát: et- nak a helyesen leírt forma.

Más nyelvek is szívesen rövidítenek^ például az elvtársinak megfelelő szót is. Európa nyelveiben általában megegyezik az elvtárs, illetve az elvtársnő rövidítése, hiszen a keresztnév eldönti, hogy férfiról vagy nőről van-e szó. Címzésekben ná- . lünk csak a -nak, -nek rag szerepel (et-nak, et-nönek). A jegyzőkönyvek vezetői az élőszót írják le, gyorsan kell dolgozniuk, ezért célszerű, ha rövidítenek. A jegyzőkönyvek tisztázati példányaiban azonban nem éppen megfelelők a toldalékolt ala-r kok. Az idegen nyelvekben némiképp könnyebb a helyzet, Az elvtárs jelentésű szó a név elé kerül, nem pedig a név után, ráadásul az esetleges ragokat is magában hordozza (a legtöbb esetben az elöljáró szó a kifejezés egészére utal). Feleslegesnek érezzük az efféle alakokat: et-tól, et-sal, et-ért, et-at. írjuk ki így: elvtárstól, elvtárssal, elvtársért, elvtársat.

Mint említettük, a rövidítés teljesen szabályos, meggondolandó azonban, hogy szükségszerű-e rövidíteni. Elvégre az elvtárs szó egyáltalán nem tekinthető hosszúnak. Az, hogy más nyelven rövidítenek, még nem jelenti azt. hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk. Az egyéb -társ utótagú szavak rövidítése csak elvétve fordul "elő (például a kartárs szó helyett mikor láthatunk kt. betűkapcsolatot?). Annak a néhány betűnek a leírása nem okozhat nehézséget. Még gyors címzéskor sem!

Mizser Lajos