Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-11 / 266. szám

1987. november 11., szerda Somogyi Néplap 5 Ajándék a nézőknek 35 ÉVES A BM KAPOSVÁR TÁNCEGYÜTTES Együttműködés és hűség A Tátrai-vonósnégyes hangversenye Hétfőn este ünnepélyes volt a hangulat a kaposvári Latinca Sándor Művelődési Központban: a 35 éves BM Kaposvár Táncegyüttes mu­tatta be jubileumi műsorát. A Széki táncok nyitották a sort. A pergőbb lépésekre önkéntelenül is figyelt a néző, nehogy elszalasszon valami érdekesebb mozdula­tot. Az összesimulósabb pá­ros tánc közben az ember fejében röviden lepergett az együttes múltja. Sikerek­ben, élményekben gazdag utat járt be a BM Kapos­vár Táncegyüttes, közben kultúrcsoporttól eljutott az együttes szintig. A Szocia­lista Kultúráért kitüntetés és a kiváló együttes cím. jel­zi színvonalas tevékenységét. Ezenkívül több fesztiválon, versenyen ért el kisebb-na- gyobb sikert. Az utóbbi években a táncosok kísérő­zenekara a Kerékkötő együt­tes, amely ugyancsak kerek évszámhoz — megalakulá­sának 10. évéhez — érkezett el. A széksorokban ülők per­sze nem a korábbi sikere­ket-nézték, hanem azt, ami a színpadon zajlott. Az első vastapsot az úttörőegyüttes kapta — szép műsoruk lát­tán lehetett töprengeni azon, hogy a tehetségükkel vagy robbanó előadásukkal értek-e el nagyobb sikert? A gyerekeket látva egy do­logban bizonyosak lehetünk: az együttesnek nem lesz gondja az utánpótlással. Az úttörőegyüttesben har­mincán vannak. Huszon­nyolcán táncolnak az után­pótláscsoportban és ugyan­ennyien a felnőttegyüttes­ben. A felnőttek között rég ismert arcot is láttunk. — Nem lehet a tánctól el­szakadni — mondta Németh Árpád. — Asszisztensnek jöttem Kaposvárra, és még­is már öt éve táncolok itt. Korábban tíz évig a Somogy Táncegyüttes tagja voltam. — De szépen, tisztán, együtt énekelnek — hallat­szott a széksorokból. Való­ban: Vida József művészeti vezetőt meg is gyanúsítot­tam azzal, hogy csak ének­karosokat vesz föl táncos­nak. — Ez nem így van. Egy­szerűen csak sokat kell gya­korolni — magyarázza meg a jó éneklés titkát, majd el­mondta, hogy körülbelül há­rom hétig készültek erre az estére. Ennél hosszabb fölkészülési idő nem volt szükséges, hiszen nem egy tánc állandóan a repertoár­jukban van. Egy korábbi jubileumon a régebbi táncosok a nézőté­ren foglaltak helyet, most viszont a színpadon ropták a táncot. Áradó jókedvvel, féktelen táncvággyal elő­adott Pántlikázójuk a néző­ket is magával ragadta. Le­rítt róluk, hogy minden por- cikájukban érzik a táncot. A felnőttegyüttes a dél-al­földi táncokkal, majd pedig a sóvidéki táncokkal „kasz- szírozta” a ’tapsot. A tánco­sok érett, összeszokott csa­pat benyomását keltették, a nézők igen jól szórakoztak. S talán nem túlzás azt állí­tani: ajándékot kaptak ezen az estén. K. Gy. „Ami jó, az könnyed, az isteni kecses lábakkal leb- ben” — fogalmazta meg Nietzsche esztétikájának első mondatát. A világhírű Tátrai-vonós­négyesnek hétfőn este Ka­posváron a zeneiskolában rendezett koncertjén ez a könnyed varázs olvasztotta egységbe a zenészeket és a hallgatóságot. A kvartett ké­pes volt annak a csodának a megteremtésére, amely a kö­zönséget és a befogadót al­kotótárssá tette. Pedig a kamarazenei hangversenyek nemcsak a művek jellege miatt vonzanak kisebb kö­zönséget. Ez a muzsika ál­talában magasabb zenei is­mereteket követel a hallga­tóságtól, mint a nagyzene­karra vagy szólójátékra kom­ponált művek befogadása. S hogy erre a tapasztalat­ra a Tátrai-vonósnégyes rá­cáfolt, annak bizonyítéka volt a zsúfoltságig megtelt zeneiskolai nagyterem, vala­mint az ismétlést kiváltó, hálás taps. A több mint negyven éve pódiumra lépett együttes egyik tagja, Banda Ede nyugdíjba ment. Egy ame­rikai meghívásnak eleget té­ve tanítja most csellózni a tengeren túl élő fiatalokat. A Berzsenyi Dániel Iro­dalmi és Művészeti Társaság a Soros Alapítvány támoga­tásával hétfőn rendezte meg a megyei könyvtár előadó- -termében a nyugat-európai és tengerentúli magyar pró­zaírók és költők estjét. Több millió magyar él határain­kon túl, s ezen az esten az Illyés Gyula által ötágú sípnak nevezett magyar iro­dalomnak egyik ága, (a nyu­gati szólalt meg. 1981-ben jelent meg a nyugati és ten­gerentúli magyar költők an­tológiája, Vándorének cím­mel; a kötetben szereplő versekről, költőkről Pomo- gáts Béla irodalomtörténész és Kulcsár Katalin szerkesz­tő beszélgetett. Az est ven­dége még Ferdinandy György író, a Puerto Rico-i egye­tem tanára. Az elmúlt negyven évben Devich János, a Kodály Vonósnégyes egyik fiatal csellistája helyettesítette, egyenrangú partnerként az együttesben. Különösen Dvorzák F-dúr (Amerikai) vonósnégyesében csillantotta meg erényeit. A kamarazene baráti egye­sülés, a zenei demokrácia legteljesebb megvalósulása. Ezért sem lenne helyénvaló egyik vagy másik hangszer megszólaltatójának teljesít­ményét külön is méltatni. A zene akkor tökéletes, ha „együtt szól”. Tátrai Vilmos (első hegedű), Várkonyi Ist­ván (másodhegedű) és Kon­rad György (brácsa) képvi­selték eredeti felállásban a kvartetett. Haydn D-dúr (Pa­csirta) vonósnégyese és Mo­zart Esz-dúr vonósnégyese szerepelt még a műsoron. — A romantikus és klasz- szikus művekkel kell meg­szerettetni a zenét a fiatalok körében — mondta Tátrai Vilmos. — Azért választot­tuk ezeket a darabokat, pe­dig a kamara játékban a mi repertoárunkon szerepel a legtöbb kortárs zenemű. A 75. születésnapja után is fiatalos lendülettel, magas színvonalon játszó művész ma sem tesz különbséget a külföldi, fővárosi vagy vidé­ki fellépések között. ezer magyar folyóirat és egyéb kiadvány jelent meg Nyugaton, s ez idő alatt mintegy tízezer önálló, könyv is — magyarul. A nagy számok azonban ezút­tal megtévesztőek, hiszen e folyóiratok közül nem egy anyagi nehézségek vagy ér­dektelenség miatt hamaro­san megszűnt. Az ötágú síp megszólaltatását célul kitű­ző, Chicagóban megjelent Szivárvány című lapnak eddig huszonkét száma je­lent meg, s mint Ferdinan­dy György a lap egyik szer­kesztője elmondta, kezdetben csak 147 előfizetője volt a folyóiratnak. Ilyen körülmé­nyek közepette néha pasz- sziónak tűnhet a lapszer­kesztés, de az anyanyelv és az egyetemes magyar kultú­ra iránt érzett szeretet se­gít legyőzni a nehézségeket. S hogy e próbálkozások nem — Az országos kultúra ápolása és védelme a felada­tunk — vallotta. — S bár sok vidéki városban tapasz­talható dekadencia a hang­versenyek iránti érdeklődés­ben, itt mégis telt ház előtt játszunk. Mindenütt kell lennie egy-két elhivatott ze­nepártoló embernek, aki ma­gával vonzza a közönséget. Akárcsak Bartók, én sem hiszek a gépzene műveltség­gyarapító hatásában. Az a veszély fenyeget, hogy az ember is elgépiesedik, leszo kik az önálló gondolkodásról, az élmények feldolgozásáról. Az élő zenét, a hangversenyt a legjobban sikerült hangle­mezzel sem lehet összeha­sonlítani. Az emberek össze­gyűlnek, és ennek önmagá ban is ünnepi jellege van. A kamarazenében pedig minden a dobogón születik meg, és a személyes elő­adás adja a hangszerek va­rázsát. Arra a kérdésre, hogy mi a legfőbb erénye a kamara- együttesben játszó zenésznek, így felelt Tátrai Vilmos: — Az együttműködés és a hűség. A hétfő esti hangverse­nyen a közönség is hitet tett hűsége mellett. voltak hiábavalóak, azt mu­tatja: a nyugati többletet ad az egész magyar iroda­lomnak, s az eszmei hatá­rok kitágulását jelenti. Még ha idegennek is látszik egy- egy gondolat, a magyarul írott munkáknak természe­tesen helyük van irodal­munkban — a világ bár­mely tájáról érkezzen a mű. Ferdinandy György Ame­rikában írt novelláiból, Ba- ránszky László kaliforniai 'szonettjeiből, Határ Győző, illetve Thinsz Géza, Készéi István, Gömöri György. Sárközy Mátyás, Tűz Ta­más, Cs. Szabó László tá­voli tájakon írt, de letagad- hatatlanul magyar munkái­ból az est során Csákányi Eszter és Kulka János, a Csiky Gergely Színház két művésze adott elő egy cso­korra valót. B. P. F. Várnai Ágnes Irodalmi est Kaposváron KORMORAN Megirigyelték a kabátom — Egy tyúkalja csirkét és egy malacot kaptam — ve­szi át a szót Irén néni —, ennyi volt a hozományom. Mentünk Almádiba, az er­dészházba. Ott az uram ösz- szebarátkozott egy paraszt- emberrel; az azt mondta ne­ki; Gábor, itt nektek gaz­dálkodnotok kell. Azt csi­nálták az elődeitek is, és mindenük megvolt. Először is vegyél egy jó tehenet! Ha nincs rá pénzed, adok köl­csön. — Egész életemben akkor az egyszer fogadtam el köl­csönt — emeli fel a mutató­ujját jelentőségteljesen az öregember —, de még azon a nyáron • visszafizettem. 400 pengőért vettem egy tehe­net Füreden, olyan jó teje­lőt, hogy a feleségem a tej­ből kigazdálkodta az árát. Igen ügyesen gazdálkodott. Rengeteg baromfit nevelt, tyúkot, pulykát, kacsát; kosztosokat tartott, egyete­mistákra, mérnökökre fő­zött. Akkor építették az utat a tórgyöpi erdészház fe­lé, ahol a mostani Kápta- lanfüredet parcellázták. So­kan duruzsoltak a fülembe, hogy aki nagy konyháról jön, az elparazolja a java­kat. Látja, az én feleségem nagy konyhához szokott, de -nála takarékosabb asszonyt nem találtam volna a kör­nyéken. Addig nyújtózkod­tunk, ameddig a takarónk ért. Szépen gyarapodtunk ott, Almádiban, hogy úgy mond­jam, éltünk a lehetőségek­kel. — Boldogok voltunk — mondja Irén inéni. — Csakhogy megelégelték a boldogságunkat. — Azt aztán meg... Vet­tünk a Gábornak egy kabá­tot. — Szép kabát volt, az igaz. ' — A központból kijött egy mérnök, egy gőgös, iszákos szoknyapecér. — Látta a kis gazdaságot, meg a száradó rókabőrö­ket ... — Meg a Gábor szép ka­bátját ... — De jól megy maguk­nak, mondta. Nézd csak, kü­lönb kabátja van, mint egy mérnöknek! No, majd teszek róla... — Tett is, a gyalázatos. Két hét múlva megjött az írás, hogy áthelyeztek. bennünket Jutaspusztára. Csak egy te­henet vihettünk magunkkal, az egész gazdaságot föl kel­lett prédálnunk. Jutaspusz- tán megismerkedtünk a cse­lédélet minden nyomorúsá­gával, piszkával, a hasme­nést okozó ivóvízzel, a kiirt- hatatlan féregtenyészettel az egyetlen földes szobában. Nem sokáig maradtunk. El­megyek inkább napszámos­nak erdész létemre, gondol­tam. És már csak a felmon­dási időt töltöttem a pusztán. Alsóörsön, az Iglódiak szőlő­jében dolgoztam, és albér­letben laktam a családom­mal. Egy nap kijött a mél- tóságos úr; én éppen a sző­lőt metszettem, s nagyon tet­szett neki, ahogyan dolgoz­tam. Mindegy volt nekem, mit csinálok. Apám mellett megtanultam mindent, amit egy gazdaságban el kell vé­gezni. Másnap hivatt méltóságos úr, és azt kér­dezte, hogy elvállalnám-e Kenésén a halászati Rt-mél a telepvezetői állást. Hát hogyne vállaltam volna el?! Szép szolgálati lakást kap­tunk, közvetlenül a tó part­ján; a munka is kedvemre való volt. Később Alsóörsre helyeztek, közelebb a szü­lőkhöz, s ott voltunk, amíg a háború engedte. Közben megvettük ezt a házat, és ide költöztettük anyámat, a négy kisebb testvéremmel, miután édesapám meghalt. A harcok idején aztán mi is ide húzódtunk. Azóta itt vagyunk. — 45 után mihez kezdett? — Volt egy lovam. Fuva­roztam. És 800 négyszögölön kertészkedtem. Elláttam a veszprémi piacot. 59-ben beálltam a tsz-be. Így szólt az elnök: Simon bátyám, maga lesz a kertészünk; olyan kertet csináljon a kö­zösnek, mint amilyen a ma­gáé szokott lenni. Szívesen, feleltem. És nekiálltam dol­gozni. Csakhogy jött egy nő, yalahonnét a fővárosból, és az is kertésznek mondta ma­gát. Elküldték ötnapos gyors­talpaló tanfolyamra ... — Háromnapos volt — szólt közbe Irén néni. — Szóval, ez a nő egy- szercsak elkezdett nekem parancsolgatni. Így Simon, úgy Simon, ezt csinálja, oda­menjen!, és csak egyszerűen a vezetéknevemen szólított. Elfutott a méreg. Kedves hölgyem, szóltam, maga még a pisikását gyúrta, amikor ón már felelős tényező vol­tam ... Bementem az elnök­höz, kértem, tegyen igazsá­got. Megvakarta a füle tö­vét. Azzal az asszonnyal, mondta, nem lehet ám akár­hogyan beszólni. Jól van, értek én a szóból, feleltem. De akkor felezzük el a ker­tet, és versenyezzünk. Lás­suk, melyikünk tud többet! összehívták a vezetőséget, engem kiküldtek a szobából.. Úgy döntöttünk, mondta ké­sőbb az elnök, hogy ha mem akar az asszonnyal együtt dolgozni, menjen el Paloz- nakra, csináljon ott egy ker­tet. Azt már nem! Itt van ez a jól elmunkált kerti ta­laj, közel a házamhoz, miért mennék én Paloznakra dol­gozni?! Szó sem lehet róla! A vezetőségi tagok hallgat­tak. Senki sem szólt mellet­tem. — Jól megbüntették a Gá­bort — veti közbe a fele­sége. — Rendben van, mondta az elnök. Kettéválasztjuk a kertet. Magának két katasz­ter hold jut, és paradicso­mot kell termelnie a nyá­rom. De holdanként nem le­het ám . kevesebb 60 mázsá­nál, mert különben baj lesz! Én tudtam, hogy rajtam nem lehet kifogni a becsületes munkában, apám mellett ta­nultam meg dolgozni Csopa­kon. Igen jó magot kaptam. Elültettem, melegágyakat csináltam, és fölneveltem a szép palántát. Aztán elkezd­tem az ültetést párosával, nyolcvanszor-százcentis volt a sortávolság. Idefi­gyeljen, egy egész hónapig ültettem, mert segítséget egyáltalán nem kaptam. — Ez volt a büntetése, amiért szólni mert. — Minden asszony a kert másik felében dolgozott, en­gem csak nevettek. Aztán egyszer csak abbahagyták a nevetést. A paradicsomot kétszer megkapáltam. De nem ám akármilyen kapá­val, uram! Az öcsém volt akkor a tsz kovácsa. Csinál­tattam vele egy kitűnő pro- pellleres kapát (ma is meg­van), azzal dolgoztam. Ami­kor a gaz még éppenhogy csak kidugta a fejét, akkor hurultam meg a földet, de csak a színét kellett, ezért gyorsan végeztem. Azután pirulni kezdett a tábla. Cso­dájára jártak a paradicso­momnak. Alsóörsön volt a gyűjtőhely, oda szállította egy fuvaros. A szedéshez már adtak mellém öt asz- szonyt, és a föld ontotta a termést. Hetek teltek el. Egyszercsak azt mondja a fuvaros: Simon bátyám, azt üzeni a telepvezető, hogy többet egy szemet se merjen küldeni, mert nem tudják már hová tenni a paradicso­mot. És most figyeljen . . . Még ma is rosszul esik ki­mondani ... A munkám gyü­mölcse ott rohadt a begyűj­tőhelyen. Az a töméntelen sok, gyönyörű paradicsom! Belebetegedtem. Amikor Al­mádiból kitettek fiatal er­dészként és föl kellett pré- dálnorn a szorgalommal gyűjtött kis gazdaságot, nem voltam annyira elkeseredve, mint a tsz-nek termelt pa­radicsom miatt. Attól kezd­ve az egészségem se volt a régi. Egyik orvostól a má­sikhoz jártam, végül rok­kantnyugdíjas lettem. Azóta 27 év telt el. Visszatértem a madaraimhoz; az iskolák, Intézmények vezetői egy­másnak adták a kilincset. Preparáltam. Végül ezt a kormoránt is megcsináltam, de higgye el, ez most már válóban az utolsó. * * * Vissza Siófokra. Almádi tájt az ifjabbik (59 éves) Simon Gábor így szól: — Az az erdőmériíök, aki a kabátját megirigyelte, So­mogyba került. Apám sok­szor érdeklődött utána, ke­reste, szeretett volna ismét találkozni vele. — Fizetni .akart talán a sérelemért? — Dehogy. Csak meg akar­ta mondani neki, hogy az ő fiából is mérnök lett. Csak- azértis mérnök ... Szapudi András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents