Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
1987. november 7., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Mihail MEGTORLÁS [RÉSZLET] És nálunk Kijevben ősszel megkezdődött a küldöttek választása a pétervári kongresszusra. Engem, mint tevékeny pártmunkást, beválasztottak közéjük. A kijevi delegációval el is utaztam Pé- tervárra. Módfelett büszke voltam. Tudni, hallani sem akartam másról, csak erről a kongresszusról. Kijevből való elutazásom előtt Borovszkij megkérte a kezem, én azonban visszautasítottam. Azt akarta, hogy legyek a felesége, mert belém szeretett. De mit törődtem én akkor ezzel! Mindennek a tetejébe nem is tetszett nekem különösen, úgyhogy nyugodt lelkiismerettel utaztam el. ö azután ki tudja, hova lett. Soha többé nem találkoztam vele. Pétervárott egy katonais- koía kollégiumában szállásolták el a küldöttségünket. A legforróbb, döntő jelentőségű napon érkeztünk. Két nappal a kongresszus kezdete előtt. Forró, lángoló, égő napok voltak ezek, amikor eldőlt az egész forradalom további sorsa. Azokban a napokban Lenint hallottam szónokolni, és közelről láthattam sok forradalmárt. Magam iskolázatlan és tájékozatlan nő, hallgattam a beszédeiket, de — ha lehet ezt így mondani — magamnak sem tudtam volna számot adni róla, tulajdonképpen mi is történik Ügy ültem ott, mint valami ünnepélyen, de hogy miféle * * zoscsenko teljes regénye a Szovjetunió című folyóirat 1987. 11. számában jelenik meg. ünnepély ez — magam sem értettem. Ma is csodálatos élmény beszélni erről. Benn ültem a forradalom fortyogó katlanában, de nem egészen tudatosult bennem az eseményeknek a jelentősége. Ez pedig az én mínuszom volt. Bizony. A barátnőmmel sétálgattunk a Szadovaján. Egyszer csak lövéseket hallunk. Mi pedig akkoriban még, hogy is mondjam, afféle egyszerű falusi lányok voltunk, ostobák, akik addig a frontnak a közelében sem jártunk. Fogalmunk se volt róla, milyen az, amikor lövöldöznek. Elhatároztuk, hogy odamegyünk, és megnézzük, mi történt. Kimentünk a Nyevszkij proszpektre, s láttuk, hogy felvonulók haladnak a duma épülete felől a Téli Palota irányába. Mensevikek voltak. A transzparensükön, ez állt: „Minden hatalmat az ideiglenes kormánynak!” A miénken pedig ez volt: „Minden hatalmat _ a Szovjeteknek!” No, itt már kitűnően kiismertük magunkat. Erre mi a barátnőmmel megpróbáltunk erőszakkal áttörni a tömegen, hogy csatlakozhassunk a mieinkhez. Ugyanekkor újra lövések csattantak a téren. Minket a tömeg hátranyomott. Akkor megpróbáltuk a barátnőmmel a tér másik oldala felől, ahol még úgy jártak a villamosok, mintha mi sem történt volna. Mire eljutottunk a tér széléig, legnagyobb csodálkozásunkra majdnem üresen találtuk. összes osztagunk a Millio- naja utcában volt elhelyezve, meg a vezérkar árkádjai alatt. Szerettünk volna megint .csak a mieinkhez csatlakozni. De itt akkora puskatűz kér letkezett, hogy az előttünk haladó emberek, akiknek a háta mögött osontunk, futásnak eredtek, minket újra hátravezettek. Ekkor a barátnőm elesett, kificamodott a lába, így haza kellett támogatnom. 'Végig az úton hallatszott a lövöldözés, és egyre erősödött. Borzasztóan szégyell- tük magunkat, hogy nem sikerült részt vennünk a végső harcokban. Még aznap este a kongresszuson megtudtuk, hogy a Téli Palotát elfoglalták. Még aznap elutaztunk. Kijevben már a pályaudvaron megtudtuk, hogy harc folyik a városban: a bolse- vikok elfoglaltak néhány városnegyedet, és már a Podol felé nyomulnak előre. Közismert, hogy ez az ütközet az ukrán tanácshatalom győzelmével végződött az ideiglenes kormánnyal szemben. A kijevi proletariátus elfoglalta az egész várost, de a szovjethatalom Kijevben csak januárban szilárdult meg, és akkor sem tartósan, hiszen Kijevet a német csapatok hamarosan elfoglalták. Mi tehát egyenesen az állomástól kerültünk be az ütközet forgatagába. Én ugyan nem lőttem, hiszen addig soha életemben nem tartottam puskát a kezemben. Segítettem ellenben a rohamozók- nak, lőszert hordtam, és a sebesülteket kötöztem. Amikor aztán a harcnak vége lett, és elfoglaltuk az egész várost, azt mondja nekem Rozenblum: — Te most akkora próbát álltái ki, hogy ezek után a párt soraiban a helyed. Irt is egy kis feljegyzést, kezembe nyomta, s elküldött vele a pártbizottságra. Egy nő ült ott az asztalnál, és párttagsági igazolványokat töltött ki. Jókora sor várakozott rá: munkások, matrózok, frontról érkezett katonák. Beálltam én is a sor végére, s hamarosan kezemben volt a piros párttagsági könyvem. Attól kezdve párttagnak számítottam. Kijev számára igen nehéz napok kezdődtek abban az időben. A német hadsereg, Szkoropadszkij, Petljura, Gyenyikin csapatai vonultak be Kijevbe, és rendezték be a maguk hatalmát. Ilyen körülmények között mi, bolsevikok sem ülhettünk ölbe tett kézzel. Csupán talán két, három hónapig a németek bejövetele előtt éltem némileg nyugalomban, úgy, hogy nem vettem részt fegyveres harcban. Sőt, egy olyan időszaka is volt az életemnek akkor, hogy összekerültem egy férfival és össze is házasodtunk. Jevgenyij Jevtusenko Kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban Hát szent lesz, ki szentekhez tolakszik magától? Kétkedni önmagunkban — nem szentségesebb? Tehetséges az, ki visszahőkölni bátor Attól, milyen gyötrően tehetségtelen. Mert kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban, Hogy kínok konok fogói tépkedjenek, S hogy az éji égbolt az ablakon bebújva halántékunk csillaggal ütögesse le, s a sikongó villamos a szobánkba rontva arcunkon végigszántson kerekeivel, és hogy ama kötél, a horzsoló, Otromba, ablakba vágódjon szörnyen, s elevenen. Hogy jöjjön, ha más nem, a legócskább kísértet, jöjjön a megtépázott, rongyos, jelmezes, de még akkor is, ha a kísértet is sértett, az élőknél, tudom, sértettebb úgyse lesz. Kell, hogy legyen bennünk halálos gyávaság, ha megtörjük fecsegések únt hangzavarát, s ha megborotválkozunk, látván mintha sápadt arcunkon a sírhant zöld tűje ütne át. SZOBROK, EMBEREK Kujundzic: Porcelánbaba J. Grisko: önarckép a fiával A. Monaszelidze: Szamáron M. Varik: Akt Juhás. Gyula BALALAJKA Orosz testvéremnek, 1917. Fölzendül szépen, csendesen A balalajka Szegeden. A hold ragyog a fák felett, Mint távol tájról üzenet. A rabok arcán úgy dereng, Mint könnyek és mint ékszerek. A zene száll, a nóta szól, A holdas éj békét dalol. E nóta ismerős nekem, Szívem dobogja szüntelen. E zene kedves rokonom, Bölcsőmtől fogva zokogom. Mert bú él bennem, s vágy remeg, Felétek más táj, más egek! S a nótát aki pengeti, Szívem őt régen ismeri. Egy fának fájó levele, Öröktől egy vagyok vele. Egy föld sápadt virágai, Élünk virulni, hullani. Jöttünk e földre sírva mi, Egy Isten árva fiai! Kell, hogy dadogni tudjunk, ébren lázban égve, Kell kétségbeesés, s ugrás a semmibe, Korunkkal kereken talán csak az beszélhet, Aki már kellőképpen kétségbeesett. Kell a gyávaság könyörtelennek lenni, s kell hozzá megannyi apró könyörület, ha álmesszi célokhoz lépünk közelebb mi, S talpunk alatt a sok csillag csipogni kezd. Kell, hogy abbahagyva minden abrakadabrát, felrobbantsuk magunk, s körülöttünk derű, míg összekotorjuk a sok dirib-darabkát, s kezünk ágy alól ujjúnként előkerül. De ha már felnyomakodtál szennyből a mennybe, enyhülj mennyhelyeden s tűnődjél el, hiszen, amíg te is itt voltál lenn, igazi szennybe, mennyivel kevesebb volt mindenütt a szenny. Hitvány, ki kételkedni nem tud önmagában! S a teremtő magasra csak olyat emel, Kit a legparányibb lépésnél is kirázhat a bizonytalanság dermesztő hidege. Jobb ütőeret felvágni konzervnyitóval, Jobb pádon aludni korhelyként részegen, mint az összkomfortos hit bármely alkotóban, melyet ki-ki önnön fontosságába vet. Áldott a művész, ki bolond indulatában szétveri szobrait, ha kell egy perc alatt, ki fázik, s éhezik, de nem hisz önmagában, ki csalhatatlansága hitétől szabad. Szilágyi Ákos fordítása Móra Ferenc 0r0SX fCI^Cr Az orosz hadsereg elfogadta az új forradalmi kormány programját, • fegyverszünetet és békét követel. A háború s a világtörténelem elérkezett ez elhatározással új fejezetéhez, ahol végre mezítelenül jelennek meg a küzdők szándékai, nem pedig a szólamok álöltözetében, kifestve, s a bölcsesség parókájával fejükön. Az orosz forradalom nem jelentette azt a változást, amit a benne bízók, a forradalmak hívői és álmodói vártak tőle. A jogtalan nép a forradalom győzelmes pillanatában nem ért bele az országkormányo- zás felelősségébe, s amit uralkodó nemzedékek évszázadokon keresztül adtak egymásnak örökül, az uralkodás parancsoló pózát, hősi méltóságát, nem sajátíthatták el a kitagadottak a fölszabadulás első, lázas mámorában. Kerenszki forradalma ezért lett folytatása a cári hatalomnak, befelé hajlítha- tatlan despotizmus, vérengzés és elnyomás, be nem váltott ígéretek és lázító beszédek, kifelé összekovácsolása annak a szövetségnek, melynek meglazulását a cári hatalom legnagyobb bűnéül rótták föl. A világháború folyt tovább, a fronton nem a cár, de Kerenszki lelkesített, Lloyd George Kerenszki dicsőségét zengte, a vér, a reménytelenség, s a szenvedések kilátástalansága tovább élt. Az orosz forradalom tovább élt. Az orosz forradalom bukásában sem volt hűtlen a francia példához, letűnő és felbukkanó osztályok adják át egymásnak a hatalmat, s a lelépő hőst várja az orosz Bastille: a Péter- Pál erőd. A színpad változott, a cári hatalom sárga világítását fölváltotta a forradalom izzó pirosa, regla- más tábornokok helyett nehézléptű kozákok léptek színre, a fojtott hangú beszélgetést durva káromolá- sok követték, a cár helyett Kerenszki körül mozgott minden, de a darab, amit játszottak, ugyanaz volt. Ám az első szó, ami ide- hallik a munkások és katonák forradalmából, már új hang, friss reményeket keltő, s bátor várakozásokat ébresztő. Ez a hang már nem tesz különbséget a hadban állók nemzetisége között, csak az az ellenség, aki háborúra uszít, akár angol gyáros, akár német junker, s mindenki barát, aki összefog a békéért. Az erfurti kiáltvány óta nem hangzott el ennyi magasztos, ennyi megrendítő erő mint most abban a kiáltványban, melyben az új forradalom első szervezete szól a népeihez. Álljanak meg a gyárak, hogy ne lehessen téli háború — ez a kívánság többé nem a kiirtandó lázadás uszító harci szava, de kormányprogram, s ami ennél is több, orosz program. Az orosz nép, amelyik csodálatos lendületében tűrni volt kénytelen eddig a francia és angol hivatkozásokat, amikor a háború demokratizáló célját kellett bizonyítani, most világtörténelmet és épochet csináló módon ad példát arra, amire eddig csak ürügyül használták. „Repül a nehéz kő: s ki tudja, hol áll meg?” Az események logikátlansága ránevelt bennünket arra, hogy szédítő események előtt se legyünk vakok, s a hallásunkat ne tompítsák el a világot dübörgető változások sem. A hitünk virága, amiből a vér- öntözés nem tudott gyümölcsöt érlelni, kinyílik újra, s várja az orosz felhők áldását. Az orosz proletártömeg megmozdult, s ennek a tömegnek ellene tud-e állni a hazug érveknek, gyűlölködő uszításoknak homoktöltése? Az orosz tenger megmozdult. (Szegedi Napló, 1917. nov. 10.)
