Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-19 / 273. szám
4 Somogyi Néplap 1987. november 19., csütörtök Novemberben is nagy lendülettel folytatja a munkát a barcsi Építőipari Szövetkezeti Közös Vállalat. A palánkokkal körülhatárolt területen, az autóbuszállomás szomszédságában egyre tetszetősebben bontakozik ki az új városközpont. Régi épületek újulnak meg, újak készülnek, és már tető alatt van a város új piaci csarnoka. Várják a javallatokat Párbeszéd a lakossággal Dobban megszervezik a társadalmi munkát Egyre több kaposvári fogalmazza meg azt az igényét, hogy szeretne minél gyorsabban, minél pontosabban tájékoztatást kapná a megyeszékhely fejlesztéséről, az esetleg elmaradó vagy elhalasztott beruházások megvalósításának későbbi lehetőségeiről. Harangozó Gyulával, a városi népfrontbizottság titkárával arról beszélgettünk, miként járul hozzá a mozgalom a nyitott várospolitika továbbfejlődéséhez. — A jelenlegi helyzetben azt tartjuk a legfontosabb feladatunknak, hogy még hatékonyabban együttműködjünk a tanáccsal, a társadalmi és tömegszerveze- tekíkel, valamint a különféle egyesületekkel minden területen, különösen pedig a lakóterületi munkában. Ez a kibontakozási program megvalósítását is segíti. — Milyen módszereket alkalmaznak a városban? — Az élőbeszédet tartjuk a legfontosabbnak — szögezte le a titkár. — A körzeti bizottságokkal közösen minél több eszmecserét kívánunk szervezni, olyanokat, amelyeken az emberek őszintén kifejthetik a véleményüket. A rendezvények nyíltsága abban is megnyilvánul, hogy minden kérdést, amely emberi szempontból érthető, jóindulatú, föl lehet tenni, meg lehet tárgyalni. Azt már szinte mondanom sem kell, hogy rendezvényeinken bárki részt vehet, mindenki bekapcsolódhat a beszélgetésekbe. Még azokkal is keressük a párbeszéd lehetőségét, akiknek bizonyos országos vagy helyi kérdésekben ellenvéleményük van. Mi azt kérjük aktíváinktól, hogy legyenek türelmesek, érvekkel győzzenek meg mindenkit. Csak így kerülhetünk közel a közélet iránt még közömbös, politikai szempontból bizonytalan emberekhez. Enélkül ugyanis nem juthatunk velük politikai egyetértésre, nem számíthatunk cselekvő részvételükre. Minden városlakót hívunk ugyanis, hogy működjön közre azoknak a feladatoknak a megoldásában, amelyeket el tud fogadni, és amelyekért tenni is akar. — Sokan szóvá teszik, hogy még a tanácstagok javaslatait sem mindig veszik figyelembe, hát még az állampolgárokét. — Először azt szeretném elmondani, hogy a mozgalom támogatja a városi tanács munkáját, az országgyűlési képviselőik, a tanácstagok tevékenységét, a jövőben pedig nagyobb figyelmet fordít a városkörnyékre is. Elsősorban a körzeti, a helyi népfrontbizottságok dolga, hogy kezdeményezzék például a településfejlesztési tervek áttekintését, a feladatok új rangsorolását az igények szerint. A városi népfront- bizottság legutóbbi ülésén azt javasoltuk, hogy a falugyűléseken, a tanácstagi beszámolókon és a városrészi fórumokon mindenütt adjanak tájékoztatást arról: miért és mennyivel csökkent a tanácsi fejlesztési alap. Csak a lakossággal együttgondolkodva lehet megtalálni az észszerű és legtakarékosabb megoldásokat. A szakigazgatási szervektől azt várjuk, hogy ezeket — véleményükkel kiegészítve — terjesszék a itanácsülés elé, s a testület döntsön arról, hogy elfogadja-e vagy sem. — Mit kíván tenni a bizottság a lakosság bizalmának fenntartásáért és erősítéséért? — Ezután is továbbítjuk a véleményeket a tanácshoz, ezenkívül pedig eszmecseréket szerveznünk. Részt veszünk a tanácsi tervek előzetes véleményezésében, mert csaik így vállalhatjuk a végrehajtás megszervezését. A bizalom erősítését szolgálja, hogy kedvezőbben fogadják a lakosság véleményét, javaslatát a testületek, a szak- igazgatási szervek. A fo- gyaisztók érdekeinek jobb védelmétől a rászorultak segélyezésének figyelemmel kíséréséig sok mindent vállalunk és tervezünk. Közösen határozzuk meg a társadalmi munka feladatait a lakossággal. Felkaroljuk a lakóterület, a környezet megóvását, szépítését szolgáló kezdeményezéseket, akár a lakosságtól, akár az egyesületektől, kertbarátköröktől származnak. Most tág tere nyílik a találékonyságnak, az ötletgazdaságnak és az új cselekvési formáknak — mondta befejezésül Harangozó Gyula. L. G. — ' ■■■ ■■ i ...................k O lvasom a rangos folyóirat rangos szerzőjének tanulmányában : „A lakosság 1985— 1986. évi többletfogyasztása miatt olyan intézkedéseket kellett hozni, amelyek a fogyasztást mind 1986- hoz, mind a jóváhagyott 1987. évi tervhez képest mérséklésre késztetik.” S olvastam az elmúlt hónapokban több, ehhez hasonló és kategorikusan fogalmazott megállapítást, s ezekből csakis arra következtethetek, hogy az ország minden gondjának, bajának legfőbb — de legalábbis egyik legfőbb — oka hogy a tervekhez és a józan mértékletességhez képest a személyes fogyasztásom mértéktelen. Ha meggondolom, hogy mint „bérből és fizetésből élő” havonta, a KSH megállapítása szerint, mindösz- sze 6084 forint bérből, illetve és legfeljebb csak 6412 forintnyi keresetből élek, akkor ugye aligha lehetséges annyi anyagi erőm, amennyi a mértéktelennek ítélt túlfogyasztásomhoz elegendő lenne. Ha azt is meggondolom, hogy a másod-harmad és -negyedállások, a mellékfoglalkozások, a különmunkák, az eseti munkavégzéssel kapcsolatos szerződések, a vgmk-zások, egyszóval a „keresetkiegészítő többletjövedelmek” hajszolásának korszakában ez a bizonyos többletjövedelem — és megszerzésének lehetősége — nagyon sokak számára még mindig elérhetetlen, akkor máris nem értem, hogy miből finanszírozná e sokaság, a rájuk is érvényesített „túlfogyasztást”; s egyáltalán vajon lakossági méretekben általá- nosíthatók-e a túlfogyasztással kapcsolatos vádak? Megkockáztatnám: aligha... De mert — az iménti átlagkereseteket jelző számokra visszagondolva — a két keresős család havi összes keresete — KSH-adat! — a 13 ezer forintot sem éri el, s ha e családban csak egyetlen eltartottal számolunk is, akkor az egy főre jutó családi jövedelem alig több mint négyezer forint, akkor kérdeznem kell, hogy a hivatalosan ugyan nem publikált, de azért csak-csak számítgatott létminimumnál alig egy ezressel magasabb egy főre számított családi jövedelemből miként futná a mértéktelennek ítélt túlfogyasztásra? Mit tehet — ha egyáltalán tehet valamit — ilyen helyzetben a bérből és fizetésből élő állampolgár? Jövedelmét kiegészítő munka- vállalási lehetőség után néz, no de azt is olvasom, hogy például a vgmk-kban történő munkavállalás korántsem jár együtt olyan magas jövedelemmel, amit egyébként e munkaszervezetekből kiszorult nagy többség feltételez. Vannak persze más források is. Csakhogy a maszekvilágot nem említeném, mert az ide tartozók aligha lehetnek annyian, hogy személyes fogyasztásuk döntően meghatározná a belső egyensúlyzavart. Az átlagoshoz képest valóban több személyi jövedelmet kasz- szírozó kisvállalkozásokat meg azért nem említeném, mert egyrészt kemény szigorúsággal adóztatják ezeket, másrészt pedig — s erről is sokat olvasni — túlságosan is magasnak ítélt jövedelmük ellenében valóban magasnak ítélhető teljesítményeket produkálnak. Ha nem ezt tennék, meghalnának ... A nem második, a hovatovább nem is harmadik, inkább már csak valóban fekete gazdaságnak nevezett szférából származó fekete pénzek kasszírozóit meg azért nem említeném, mert e hiénákat többnyire a bérből és fizetésből élők fizetik. (No persze: „hiénák” ők, valamennyien? Közéjük sorolható például a „hálapénzért” ácsingózó pályakezdő orvos is, akinek havi fizetése alig több mint 3000 forint?) Forog tehát a pénz, s lényegében ugyanabban a körben: a szegényes havi bérek, a már-már elviselhetetlen önkizsákmányolással megszerezhető, ám ugyancsak szegényes mellékjövedelmek „csoportosulnak” át egyik társadalmi rétegből a másikba, aminek következtében amit én nem fogyaszthatok, azt fogyasztja más. Ez lenne a lakossági „túlfogyasztás” anyagi forrásvidéke? Vagy netán e társadalmi méretű túlfogyasztásba más is közrejátszik? Hogy például az úgynevezett közfogyasztást — a vállalatok, a legkülönbözőbb költségvetési intézmények pénzgazdálkodását — egyelőre még aligha a szigorú takarékosság jellemzi. És ez olyannyira feltűnő, hogy az államgazdálkodási ügyek iránt legkevésbé fogékony — mert ez ügyben hosszú évtizedeken át a tökéletes közömbösségre nevelt — állampolgárnak is most már feltűnik a pazarlás. S vajon közrejátszik-e a túlfogyasztásban az elmúlt évek beruházáspolitikája, s még inkább a beruházási gyakorlata? Hogy milliár- dok mentek el, és minden haszon nélkül az energetikai beruházásokra, és az energiaigényes ágazatokra, vállalatokra. Éppen abban az időszakban, amikor a világ fejlettebb és megfontoltabban gondolkodó országaiban rémülten menekült a tőke az ilyesfajta befektetési lehetőségeitől. S további milliárdokkal próbáltuk megmenteni — a siker legcsekélyebb reménye nélkül is — a már hosszabb ideje és tartósan veszteséges vállalatokat, sőt, komplett iparágakat. Nem volt-e oka a túlfogyasztásnak — a túlköltekezésnek — a vállalatoknál hosszú évek óta és ma is jellemző készletfelhalmozás, ami persze megint csak — a hiánygazdálkodás miatti — kényszerhelyzet, de gyakorta és általában csakis veszteségeket okozó pazarló pénzköltés. Mindezek csak tanácstalan — ám nemcsak a civil állampolgárnak, de a szakembereknek is gyötrődést okozó — kérdések. Mind- ahányan egyre csak azon töprengenek, hogy igazából mi az oka az egyébként vitathatatlan túlfogyasztásnak, s vajon ez ügyben csakis a lakossági fogyasztás — másképpen fogalmazva : az életszínvonal — drasztikus visszaszorítása jelentheti-e az egyetlen lehetséges megoldást? Vagy ha nem, akkor netán elképzelhető lenne végre a társadalmi méretű pénzgazdálkodás racionalizálásának kikényszerítése; mi több: az anyagi haszonnal együtt járó tőkebefektetések — és nem a közpénzt fogyasztó beruházások — minden lehetséges módon történő szorgalmazása? A válasz nem lehet kétséges. Vértes Csaba Segítség a háztájinak Elfelejtett lehetőségek Másfél évvel ezelőtt a megyei pártbizottság, majd a megyei tanács végrehajtó- bizottsága is foglalkozott Somogy állattenyésztésének helyzetével. Megállapították: az elmúlt években nagymértékben csökkent az állat- állomány, romlott a termelés gazdaságossága, növekedtek az ágazati veszteségek. Az állattenyésztés mennyiségi és minőségi fejlesztése, gazdaságosságának javítása, a kedvezőtlen folyamatok megállítása és kedvező irányú megváltoztatása nemcsak népgazdasági, hanem megyei és üzemi érdek is. Csurgó és vidéke megyénk egyik legnagyobb hagyományú állattenyésztési körzete volt. Milyen a mai kép? Érre voltak kíváncsiak a nagyatádi népi ellenőrök is, amikor felkeresték a csurgóiakat, a berzenceieket, a gyékényesieket, és az iharos- berényieket. Ezekben a termelőszövetkezetekben meglepően kicsi az állattenyésztés részaránya. Például Gyékényesen három évvel ezelőtt harmincnyolc százalékos volt, tavaly már csak tizenhárom százalékos. Itt a baromfiállomány felszámolása okozta a hirtelen csökkenést. Akkor úgy gondolták a vezetők: veszteségforrást szüntetnek meg ezzel. A vizsgálatot végzők szerint azonban elhamarkodott volt a döntés, merthogy az elavultnak ítélt épületekben most is dolgoznak a baromfitenyésztők; igaz a Balatoni Szakszövetkezet irányításával, de továbbra is a termelőszövetkezet tápjával. Hogy nyereségesek, az csupán a szemléletváltásnak köszönhető. A gyékényesi példa nem egyedi. Mint ahogy általános az is, hogy a termelőszövetkezetek jóformán csak azért tartanak fenn kapcsolatokat a különböző termelési rendszerekkel, például a szarvasmarha esetében, hogy beszerezhessék a fejőberendezésekhez szükséges mosó- és fertőtlenítő szereket, illetve az alkatrészeket. Az üzemek véleménye szerint a rendszereik csak részben segítik állattenyésztésüket, nem érdekeltek az eredmények javításában, a szerződésben vállalt kötelezettségeik nagy részének nem tesznek eleget. Ami a kapcsolatok másik oldalát érinti, mármint a gazdaságok és a háztáji viszonyát, már kedvezőbb a kép. Ennek is köszönhető, hogy évről évre nő a háztájiból származó hízósertés értékesítése. A tenyésztéshez, hizlaláshoz megfelelő meny- nyiségű és minőségű alapanyagot, valamint abraktakarmányt adnak a téeszek. A szerződések pedig mindkét fél érdekeit szolgálják. A térség állattenyésztésének legnagyobb gondja az, hogy épületeik elöregedtek, a technológiák és eszközök elavultak. Fejlesztési elképzelése majd mindenkinek van, csupán forintja nincs senkinek. Pedig szükség lenne a rekonstrukciókra. Ha például a csurgóiak nem tudják megvalósítani hu- szonkétmillió forintos programjukat, akkor a szarvasmarhaágazat rövid időn belül önmagát számolja föl. A népiellenőrök a tapasztalatok alapján megállapították, hogy a térség állat- tenyésztése aggasztóvá vált a helytelen vezetői szemlélet, a szükségessé vált felújítások elmaradása, a rétek és legelők elhanyagoltsága, az anyagi és erkölcsi elismerés hiánya, a veszteségek elemzésének elégtelensége miatt. A hiányosságok felszámolásához jelentős szemléleti változásra, a vezetői munka hatékonyságának javítására van szükség. Hogy véleményük szerint miként lehet továbblépni?' Nos, ehhez adtak javaslatokat, nem tagadva, hogy azért egyedül nem megy... Nagy Jenő Túlfogyasztás vagy túlköltekezés?
