Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
1987. október 10., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK KÖLTŐ AZ ALMÁS UTCÁBÓL Ha költőről ír az ember, soha nem tapo- gatódzik ismeretlenségben, hiszen ott vannak versei. A versek pedig tükrei a léleknek, a gondolatnak. így aztán személyes ismeretség nélkül is megannyi kiindulópontot találhatunk beszélgetésünkhöz. A beszélgetésre pedig a Magyar írók Szövetségének Bajza utcai székházában kerítünk sort, amely az év elejétől — amióta a szövetség főtitkárává választották — Veress Miklós munkahelye is. Éppen emiatt nem jöhetett létre ez a beszélgetés mondjuk tíz hónapja, amikor a frissiben jött megtiszteltetés egyben sok gondot is okozott a főtitkárnak. A tengernyi munka közepette is Somogy- ról szerettünk volna beszélgetni. A szülővárosról — akkor még községi rangban —, aztán a gyermekkor színhelyéül szolgáló somogyi falvacskákról, Nagyszakácsiról, Alsóbogéiról, Erdészlakról, és természetesen Kaposvárról is, ahol gimnáziumi évei teltek. — Éppen a Budapest című folyóiratban jelent meg a Legszűkebb hazám rovatban a napokban egy írásom. Azt kellett átgondolnom ebben, mit jelent számomra a főváros. Itt élek csaknem másfél évtizede, ám a hegyekben, folyókban mindegyre Somogyot látom. Föllapozom az említett vallomást: So- mogyközpontú szemlélettel néz végig lakhelyén a költő. Ezt írja: „Szemközt az ide nem látható várral — váram az otthonom. Négy- emeletes bérház, egy ráhúzott ötödikkel, mindig zajos és piszkos, a liftet is minek cserélik. Ruhakölcsönző is van benne, gyógyszertár is, trafik stb. Arrébb a ruha- tisztító, a közért, balra a piac, jobbra a Műcsarnok. Szerencsés ember vagyok: a Királydombban a somogyi halmokat látom, a ligetben gyertyázó gesztenyékben a hajdani barcsiakat, kaposváriakat. Nékem a Duna most a Drávám, a Rákos a Rinyám vagy Kapósom. Hazaérkeztem: világvárosi polgárként Budapestre, Somogyország óvárosába." — önfeledt gyermekkor színhelye lehetett Somogy annak, aki annyi év után is így váll róla. — Sok nehézség terhelte boldog gyermekkoromat. Szüleim korán elváltak, én édesanyámmal éltem. Megszámlálhatatlanul sok albérletet jártunk végig, az igazán szép esztendőket Barcson egy rokoni házban, az Almás utca 13-ban töltöttem. Ebben is születtem egyébként, s ráadásul 13-án. Talán nem véletlen, hogy Kosztolányi szavai jutnak most eszembe erről, aki,azt mondja: a költő akkor arat, ha búzáját elveri a jég. Néhány éve voltam Barcson: a ház még megvan, csak az utca neve változott meg- Somogyi Béla utcának hívják. A szomszédok a rokonaim nevén szólítottak meg: azt mondták, hogy itt van a Papes Miki. A megyeszékhelyen már saját nevén szerepelt. Kérdezhetném, hogy mire emlékszik az ötvenes évek Kaposváréból Veress Miklós? Ezek az évek verseiben is ott vannak, nagyon pontos és tiszta kép állítható össze belőlük. Hogyan is mondhatná el élőbeszédben a költő azt, amit versben így fogalmaz: „Sohasem hitte el lankád, Somogy / mikor szánkómat röpítetted: / hány kiló szenet húztam haza hogy / melege legyen albérlethitednek / míg belehal április alkonyán ötvenkilenc éves édesanyám Leltározott valahány patikában / gyógyszert mérget és il- lószereket i és végig is gyalogolta hibátlan / mindazt ami belőlem kiveszett Tab Nagybajom öreglak és Somogyjád — / visz minden út Barcsig és Szülőkig s belőlem földem ha végleg kifogynál / nyisd föl szemét- méhedben álmodik." — Kaposváron az Anna iskolába jártam, ahol nagyon kedves tanárom, Csajághy Károly külön is foglalkozott velem. Azt, hogy szívén viselte sorsomat, bizonyítja az is, hogy amikor gimnázium után nem vettek föl egyetemre — bár pontszámom alapján az elutasítás nem volt indokolt — fölkerekedett és sikerrel intézkedett a különböző hivatalokban. így aztán Szegedre kerültem magyar—orosz szakra. Tanulságos évek voltak ezek. Ütravalóul Takáts Gyula szavait vittem magammal, aki azt mondta: ha átléped a Dunát, és megharapják a lábadat, nézd meg, hogy nem ember-e. Megismertem az Alföldet és különösen Szegedet. Az egyetem után majdnem Kaposvárra kerültem, édesanyám szerette volna, hogy a közelében legyek. Kis híja, hogy ma nem kollégák vagyunk. Közben megházasodtam, és első feleségemnek folytatnia kellett tanulmányait. Maradtunk Szegeden. Üjságíró voltam nyolc éven keresztül. — Sokféle újságíró van, Veress Miklós melyik kategóriába tartozott? — Sokat dolgoztam, és szinte mindenről írtam. A lányom úgyszólván a szerkesztőségben nevelkedett. Volt amikor karácsony előtti napon a főszerkesztőm azt mondta, hogy „jó is, szép is az ünnepi szám, de hiányzik belőle valami: indulj és keress igazi szenzációnak valót”. Nagyon jó kapcsolatom volt a városi vezetőkkel, s éppen valami fogadásról sikerült kikönyörögnöm az egyik illetékest, aki elmondta, hogy gázt találtak Szeged alatt. Nyilvánosságra akkor még nem hozták a tényt, így az ünnepi szám Gáz van Szeged alatt címmel valóban szenzációt szolgáltatott. Szegeden kezdődött az igazi irodalmi pályája is. A Somogyi Néplap és Somogyi írás után a Tiszatájban jelentek meg versei, műfordításai, kritikái. 1973-ban József Attila-díjjal jutalmazták irodalmi munkásságát. Ám ez már a szakítás ideje is Szegeddel. Ügy látszik, a dombok közül jött ember az Alföldre kerülve egy idő után mégis visszavágyik a síkságról. „Ha neked ez nem elég, amennyit Szegeden érsz, keress magadnak egy másik várost” — mondta egy kollégája Veress Miklósnak. — A költő indult is, és Budapesten kötött ki, ahol az Élet és Irodalom szerkesztőségében kapott munkát. Együtt dolgozott Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal. Aztán még az indulni készülő Mozgó Világ folyóiratának felelős szerkesztői posztjára nevezték ki. Egyszerre tábornoki rangot jelentett ez az irodalmi hadseregben. 1981-ben a viták kereszttüzébe került a lap, Veress Miklós lemondott. — Nehéz napok voltak — emlékszik visz- sza. — Előtte nemrég halt meg apám, aztán a lap körüli huzavonával egyidőben anyám. Haláluk nagyon megviselt. Azóta csak ritkán járok Kaposvárra, Somogyba. — Nem jelent ez távolmaradást a megyétől? — Egyértelműen mondom: nem. Azt hiszem, én mindig másként szerettem szülőföldemet, mint szokás. Főszerkesztő koromban nem jelentett egy írás közlésének megítélésében előnyt például az, hogy szerzője földim, hiszen a szülőhely nem esztétikai kategória. Sajnáltam, de nem tudtam verset írni Barcs várossá avatásakor sem, noha fölkértek erre. Bár nagyon sok versemben szerepelt Barcs, sokat írtam róla, előtte, utána, akkor, „megrendelésre” nem tudtam. — Talán emiatt kevesebbet is hívják Somogyba. — Lehet, bár nagyon örültem, hogy az idei könyvhét megnyitójára először engem kértek föl, sajnos külföldi elfoglaltságom miatt le kell mondanom. A napokban kaptam meghívót, hogy novemberben vegyek részt a Táncsics Mihály Gimnázium fennállásának 175. évfordulójára rendezett ünnepségsorozaton. Remélem, hogy ott lehetek. Alig vesszük észre, hogy múlik az idő. Pedig azzal kezdtük, hogy nem fogunk bele nagyobb beszélgetésbe: később, két emelettel lejjebb, az írószövetség éttermében — ebéd közben — indítjuk meg az emlékek sorozatát. El is indulunk. Az előszobában azonban már többen várják a főtitkárt, hogy néhány ügyes-bajos dologban határozzon. Közben bemutat egy mosolygós, rokonszenves fiatalembernek, aki Vietnamból jött azért, hogy irodalmunkat tanulmányozza, számos művet pedig már lefordított anyanyelvére. A liftben oroszul beszélget Veress Miklós útitársunkkal, aki bizonyos könyvek felől érdeklődik. — Tud alkotni az írószövetség főtitkára a fárasztó napi adminisztráció után is? — kérdezem már az étteremben a menüre várva. — Kell dolgozni — mondja Veress Miklós, és ezzel megválaszoltnak is tekinti a kérdést. Nem beszél egyeztetési nehézségekről, nem hivatkozik időhiányra. Átgondolva természetesnek és magától értetődőnek látszik a válasz. Hiszen az írónak írni kell. Azért azt hozzáteszi, hogy felesége szinte számolja a napokat is, ami még a választott funkciójából hátra van. Egészséget kívánok hát a hátralevő írószövetségi munkához az ebédre megivott fröccs után abban a reményben, hogy a mandátum lejárta után még nagyobb alkotói kedvben is bízhatunk. Vonatom indulása előtt fél órával látjuk be: már semmiképp nem érünk a beszélgetés végére. Noteszomban is alig van följegyzés. Sebaj, a vonatok ezen a volánon amúgy is mindig késnek. Van időm hát ebben a jelképesnek tetsző helyzetben rendezni hazáig gondolataimat. Arról kellene legvégül írni, hogy amikor búcsúzáskor kézét fogunk, miért volt bennem a féltő érzés? Talán éppen a somogyiság okán. Költők, kollégák, múzsák és emberek, vigyázzatok arra, akitől most jövök, vigyázzatok Papes Mikire, az Almás utca 13-ból. A vonaton úgy éreztem: Somogyból utazom Somogyba. Varga István
