Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-29 / 255. szám

1987. október 29., csütörtök Somogyi Néplap 5 Kongresszusra készül a Vöröskereszt A falusi pihenés alkalmai Néprajzi hét a múzeumban A Magyar Vöröskereszt decemberben tartja hetedik kongresszusát. Lezajlottak az alapszervezeti beszámoló- és vezetőségválasztó tag­gyűlések, és folynak a vá­rosi küldöttértekezletek. Dr. Alföldy Árpád főtitkárhe­lyettestől kérdeztük: —Mit mutat a számvetés? — 13 748 alapszerveze­tünkben tartották meg a be­számoló- és vezetőségválasz­tó taggyűlést, s ezeken több mint 700 ezer vöröskeresz­tes jelent meg. Mérleget ké­szítettek az elmúlt évek mozgalmi tevékenységéről, jó ötleteket, javaslatokat ad­tak a vezetőségeknek, és — nagyon fontosnak tartom — megköszönték, elismerték a jól dolgozó aktivisták hasz­nos munkálkodását, áldo­zatkészségét. Az összegezés, értékelés során bemutatták azt a sok­színű munkát, amelyet a Magyar Vöröskereszt prog-' ramjának helyi megvalósít tása érdekében végeztek. Rendszeresen foglalkoztak egészségvédelmi feladatok­kal, az egészséges életmód terjesztésével, a betegségek és balesetek megelőzésével. A hagyományos — elsősor­ban előadásos ismeretter­jesztés mellett egyre széle­sebb körben terjednek A szoba félhomályában Csutorás F. László nyugal­mazott pedagógus reggelizik. Az asztalnál ül, plédekkel körülcsavarva. A sarokban mankó, kampósbot. Kissé előbbre egy fém „járóka” jelzi, hogy az idő — a ke­gyetlen ítélet-végrehajtó — ide is bekukkantott. Régóta nem tud már segítség nél­kül mozogni. Lánya, aki egy­ben az ápolója is, a szom­szédból szalad át az idegen jöttére. Kávé kerül elő, de nemcsak ezzel szolgál, ha­nem segítséggel is: az emlé­kezés elmosódó évszámai kö­zött igyekszik apját kalau­zolni. Hiszen Csutorás F. László 1898. augusztus 15-én született — Szentbalázson —, s betöltötte már 89. életévét. A kaposvári Somssich gim­názium elvégzése után a bu­dapesti tanítóképző követke­zett, majd tanítás az ország különböző tájain. És zene­oktatás. Iglóról Paks érinté­sével került Fonyódra. — Ezerkilencszázhuszon- hatban érkeztem a Balaton mellé kántortanitónak — emlékezik az idős ember. Majd sorolja a tanítás, az életút újabb állomásait. 1950-ben Kuntelepre helyez­ték az addig már igazgatóvá előlépett fonyódi pedagógust, ott azonban megbetegedett. Egyévi kényszerszünet után kezdett újra dolgozni. Haza­jött Fonyódra, s a Háziipari Szövetkezetnél lett vándorta­nító. VÖrsre, Balatonszemes- re, Boglárra, Lellére járt ok­tatni az embereket a fűzfa­kosár, a gyékénypapucsok és szatyrok fonására, a takarók és napozók készítésére. Köz­ben felújította az elsorvadt fúvószenekarokat Fonyódon, Bogláron, Lengyeltótiban, öreglakon. A nagy falióra gongütés­sel jelzi a múló időt. — Ez is öreg; nálam is öregebb — jegyzi meg mo­solyogva. Csutorás F. László a szék­hez „láncolva” tölti napjait, de szellemi ereje még arra ösztönzi, hogy hasznos dol­gokat vigyen végbe. — A helytörténeti adato­kat 1926-tól gyűjtöm, s az 1985-ben megjelent Fonyód története című könyvben én az iskolák történetét dolgoz­tam föl. Amikor ide kerül­tem, a községben még csak öt utca volt, így elmondha­tom: hogy Fonyód szinte előttem nőtt föl. Bármi tör­tént a faluban, én szinte mindig ott voltam: az alsó- bélatelepi ásatásoknál, a honfoglalás kori cölöpépít­mények feltárásánál, az első fonyódi futballpálya építésé­nél. Műkedvelő-előadásokat tartottunk, amatőr színját­újabb, korszerűbb módsze­rek, például a klubszerű foglalkozások, az egészség- ügyi fórumok, az egészséges életmódot propagáló kiállí­tások, bemutatók, vetélke­dők. Felhasználjuk a mo­dern technikát, a videót is. Ugyanakkor alapszerveze­teinkben azt is tudjuk, hogy a lakosság egészségi állapo­ta nem kielégítő, munkánk nem glég eredményes. Ezért üdvözöljük a kormány el­határozását az átfogó egész­ségmegőrzési társadalmi program kidolgozására, és készek vagyunk abban cse­lekvőén részt venni. Ki­emelkedő az alkoholfogyasz­tás, a dohányzás visszaszo­rításának szándéka, a szűrő- vizsgálatok mind kiterjed­tebb szervezése. — Az elmúlt években újabb elemekkel gazdago­dott a családvédelmi, szo­ciális munka. — E területen találkozunk a legtöbb kezdeményezés­sel. A VI. kongresszust kö­vetően bővült társadalmi családgondozói hálózatunk, amely a helyi adottságok fi­gyelembevételével önkéntes társadalmi támasza az álla­mi gyermek- és ifjúságvéde­lemnek, a szociálpolitikának és az egészségügynek. Fel­adata, hogy konkrét segítsé­szócsoportot szerveztünk. Én azt vallom: a munkában so­sem fárad el az ember, ha változatosan és sokfélét dol­gozik. Be kell osztani az időt, és akkor mindenre jut. Még ma is igyekszem rend­szeresen dolgozni. Ebéd után pihenek, majd 1—2 órás munka következik. Olyankor még frissnek érzem magam. Elbeszéléseket is írtam a környék egykori történetei­ből. Sajnos, egyre nehezeb­ben megy már a gépelés, de amíg bírom, csinálom.' Azt a véleményét is kifej­ni : Fonyódon feltétlenül kel­lene múzeumot létesíteni. — Az itteni vár, a halá­szat, a föld- és a szőlőműve­lés eszközei, hagyományai megérdemelnék az utókor figyelmét — mondja. — Én ezt valószínűleg már nem érhetem meg. Ennyi idős korban az egészség már csak olyan, mint a vérbeli keres­kedő kilója: mindig hiány­zik belőle valamennyi... Gyarmati László Lassan, októbervég­hez méltatlanul lus­tán hullanak a levelek a fákról. Régen azt tartot­ták: ha októberben a leve­lek sokáig hullanak, szigorú tél várható — ha gyorsan búcsúznak lombjuktól a fák, hamarosan itt a hideg és a következő év bö termést ígér. Az utcaseprő viszont praktikus oldaláról közelíti meg a témát és azt mondja, miközben reggelente dohog­va takarítja az utat: csípős dér kellene. Az egyik nap­ról a másikra leparancsolná az ágak sokszínű díszeit az aszfaltra, és nem kellene na­pokig seperni... S mit mond a beteg, ma­gára maradt idős asszony, aki az ablakon át nézi az ősz búcsúzását? Kaposvár­ról, a Cseri út 10. számú házból ezt írja egy kitépett füzetlapon: „Sajnos, nincs gondozóm, és szeretnék az újságba tetetni egy hirdetést arról, hogy nagyon rendes asszonyt keresek, aki na­ponta kétszer eljönne hoz­zám. A feltételeket majd megbeszéljük...” A hirdetés már megjelent a lapban; hogy akadt-e jelentkező — nem tudom. Régóta ismerem ezt az ap­ró termetű asszonyt. Több mint hét évtizedet hagyott maga mögött. Tudok kiszol­gáltatottságáról. ami össze­függ betegségével és egye­düllétével. Még az ősz ele­jén költözött el — költöztet­het adjon a rászorultaknak, felderítő és jelző munkával közreműködjön a bajok megelőzésében. Alapszer­vezeteink érzékelik a lakos­ság egyes rétegeinél a foko­zódó szociális gondokat. Ja­vaslatot tesznek segélyezés­re, támogatják a rászoruló­kat. Nagy eredmény, hogy a korábbiaknál lényegesen ne­hezebb körülmények között is sikerült az ország egész­ségügyi intézményei bizton­ságos vérellátáshoz szüksé­ges vérmennyiséget begyűj­teni. 1986-ban kétezer liter­rel több vért adtak az ön­kéntes véradók — számuk ma több mint 600 ezer —, mint 1982-ben. — Érzékelhető, hogy a továbbiakban milyen fontos feladatok várnak a szerve­zetre, a tagokat, aktivistá­kat mozgósító, irányító ön­kéntes vezetőkre. — A taggyűléseken or­szágszerte 87 ezer vezetősé­gi tagot és számvizsgálót vá­lasztottak meg. A vezetők kétharmadát újjáválasztot­ták. Ismét bebizonyosodott, hogy szervezetünkben a nők kulcsszerepet játszanak, hi­szen 79 százalékban vannak képviselve a vezetőségekben. — A most folyó küldött- értekezletek hogyan tudják leghasznosabban betölteni funkciójukat? — Véleményem szerint úgy, hogy — az alapszerve­zeti taggyűlésekre építve — városi, kerületi szinten is kritikusan értékelik a mun­kát, és így határozzák meg a további, legfontosabb fel­adatokat. A jó alapszerveze­ti kezdeményezések, fel­ajánlások, javaslatok pedig kapjanak minél szélesebb nyilvánosságot, hiszen régi igazság, hogy a jó példa kö­vetésre ösztönöz. — Befejezésül mondhat­na-e valamit a Magyar Vö­röskereszt nemzetközi tevé­kenységéről? — Munkánk, eredmé­nyeink adtak biztos alapot ahhoz; hogy szervezetünk a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold Mozgalom megbecsült tagja. Ezt iga­zolja, hogy több, az egész mozgalom fejlődésére ható javaslatunk jó visszhangra talált. A Nemzetközi Bizott­ság és a Liga tisztségvise­lőivel szinte folyamatos munkakapcsolatban va­gyunk, ismételten fontos nemzetközi tanácskozások­nak adunk otthont. Ü. L. ték ki — Április 4. utcai la­kásából, mert az a házrész, ahol lakott, felújításra szo­rul. Félt a kimozdulástól, de nem maradhatott ott tovább: mutatta a repedt falat, s a rés bizony napról napra ve­szedelmesért tágult. Nem élhet gondozó nél­kül, s a jó szót. a törődést nem várja ingyen. Nem ga­rasoskodik, ha a szolgálta­tást ki kell fizetnie és rá­szorultságát szemérmesen- pironkodva nem rejti véka alá. És hányán. de hányán vannak a megyében férfiak és nők, magukra maradt öregek, hasonló állapotban... Sorscsapás, mondják, ha a betegség szobába zárja, ágy­hoz vagy székhez bilincseli az embert, s ráadásul a csa­lád. a gyerkek és unokák is száz — vagy ennél a kapos­vári néninél például több ezer — kilométerre élnek. Sokan úgy fogadják el eze­ket a körülményeket, hogy panaszra. de még kérésre sem nyitják szájukat. Pedig de sok olyan falusi házat — köztük nem egy dugadől- tet, félelmetesen roskadozót — találni Somogybán, ahol ilyentájt, október végén nemhogy központi vagy gáz­„Széles a pad, leülhetsz rá, jaj...” — ezzel a moldvai csángó népdalidézettel tár­ja a közönség elé mintegy hatvan tárgyból és harminc fotóból álló kamarakiállítá­sát a Somogy Megyei Múze­um néprajzi osztálya. A fa­lusi — ünnepi, hétköznapi, munka közbeni — pihenés tárgyi emlékeinek és fotódo­kumentumainak bemutatá­sára a néprajzi hét alkal­Lassan-lassan megszokot­tá válik, hogy Kaposváron a Toldi Általános Iskola aulá­jában kiállítás fogadja a be­lépőt. Négy évvel ezelőtt szü­letett meg az ötlet: az intéz­mény legyen egy iskolagalé­ria házigazdája. Azóta szá­mos kiállítást láttak itt nemcsak az iskola tanulói, hanem a környék lakói is. A tanulók munkáin kívül álta­lában somogyi képzőművé­szek alkotásai voltak látha­tók, többek között TiboZ Lászlóé, Takács Zoltáné és Honty Mártáé. Októberben fűtés nem ad meleget, de a vaskályha, a cserépkályha is épp csak langyositja azt az egyetlen helyiséget, amelyik állandó tartózkodásra szol­gál. Ilyen helyeken szomorúak és a tél felé lépkedve egy­re szomorúbbak a magukra maradottak nappalai, estéi. Mert most még csak meg­szólíthat valakit az öreg, ha „kibotoz" a kerítéshez — mindig sietnek a boltba, a postára, az autóbusz-megál­lóhoz — hozathat magának ezt-azt, szót válthat az em­berekkel erről vagy arról. De mi lesz, ha rászakad a falura a hideg évszak? Az törődés, a tanácsok és a te­lepüléseken működő gaz­dálkodó szervezetek növek­vő gondoskodása sem zárja ki — az utóbbi telek ta­pasztalati példái tanúsítják —, hogy idős, megviselt egészségű és erejű emberek­re később nyitjuk rá az ajtót, mint amikor kellett volna... Tüzelőben — szénben, er­dei fában — nincs hiány, halljuk és olvassuk erről az illetékesek nyilatkozatát, s ez igy igaz. Van, amivel füt­hetünk. illetve fűthetik ka­zánjaikat a hőszolgáltatók. A somogyi falvakat járva há­méval került sor. E tárgya­kat — szőtteseket, faragáso­kat, jegyajándékokat, vise­letkiegészítőket, hímzéseket, illetve hangszereket, melyek a pihenés alkalmait és esz­közeit jelenítik meg, rész­ben most láthatja először a közönség. Az első képen idős bácsi fogja a pici gyer­mek kezét. Az utolsón, bot­jára támaszkodva egy öreg új bemutató nyílt: Szabó Gyuláné terménybábjaiból. A bemutatók egy másik célt is szolgálnak: szorosan kapcsolódnak az iskolai tan­anyaghoz. S egy-egy téma­kör feldolgozásához rendkí­vül nagy segítséget nyújta­nak a tanulóknak. A részle­tekről Károlyné Duics Györ­gyi, az iskola közművelődési felelőse beszélt. — Évente nyolc-tíz bemu­tatót szervezünk, ezeket az osztályok vagy tanulócsopor­tok elemzik; közösen meg­beszélik a látottakat, s ha lomba rakott hasábfát lát­ni az udvarokon — persze, többnyire csak a régi portá­kon, az újaknál a pincében van a központi fűtésre szánt szén, tartályban az olaj —, s jó lenne tudni, gondosko­dott-e — gondoskodhatott-e — a gazda a fűrészeltetés- ről, ha maga már képtelen erre a munkára; lesz-e, aki a fát fölapritja, kályhakö­zeibe hordja, ha „etetni” kell a rostélyon a parazsat? A kérdésekre — jól tu­dom — sokan máris készek a válaszokkal: a helyi taná­csoknál vannak, akiknek munkaköri feladatuk a ma­gukra hagyatottak, a támo­gatásra és ellátásra szorulók földerítése, számon tartása, a szükséges intézkedések javasolása (valahogyan így szerepelhet ez a tennivalóik hivatalos leírásában), és a gazdálkodó szervezetek is fi­gyelemmel kísérik egykori munkavállalóik, a mai nyug­díjasok életkörülményeinek alakulását, tehát nincs ok aggodalomra. Őszintén kívá­nom, hogy nekik legyen iga­zuk, s én most, a tél kü­szöbén, oktalanul verem fél­re a harangot. Csupán azt hozhatom föl mentségként, hogy féltem ezeket az öre­geket. Azokat, akik — te­hetnek róla vagy sem, mind ­egy — éltes korukra maguk­ra maradtak, a tél előtt áll­nak, s akikhez csupán any- nyi a közöm. hogy ők is emberek. Hernesz Ferenc lantos gondol vissza a múlt­ra, eltelt életére... Egy másik világot, a pao- ra indiánok kultúráját mu­tatják be ma, csütörtökön délután fél háromkor a mú­zeum előadótermében a Sá­mán nyaklánca és az Elve­szett kultúránk című video­filmen. Az Amazonas vidé­kén élő népcsoport életével Winkler Ferenc néprajzos- ismerteti meg a nézőkel. lehet, munkájuk során fel­használják az itt szerzett ta­pasztalatokat. Igyekszünk' a megnyitókat arra is felhasz­nálni, hogy a gyerekek ta­lálkozzanak a művészekkel, kérdéseket tegyenek föl, eset­leg a témáról filmet is be­mutatunk számukra. Szabó Gyuláné rendkívül ötletes terménybábjai előtt a 2./A osztály tagjai szorgos­kodtak, Szemes Anikó tanár­nő vezetésével. A tanárnő elmondta, hogy a kiállítás jól használható a tananyag­hoz, a művészeti ismeretek keretén belül, éppen az ősz témakör kapcsán a tanulók maguk is készítenek hasonló bábokat. Már a foglalkozás elején kitűnt: a gyerekeknek annak ellenére, hogy városban nőt­tek fel, rendkívül sok isme­retük van akár az őszi mun­kákról, akár a jeles napok­ról vagy a gazdasági életről. Említették a Magyar népszo­kások, az Apáról fiúra, vala­mint a Mindennapi hagyo­mányok című könyvet is. A kiállított terménybábokról is adtak ötletet. A gyerme­ki fantázia azonban a leg­többször nem szorul segít­ségre. Somogyi Balázs példá­ul ötletes emberfigurát állí­tott össze: teste egy kukori­cacső volt, haja kukoricahaj, keze és lába hurkapálciká­ból készült. Pór Attila paza­rul feldíszített karácsonyfát varázsolt a zöld filcre bab­szemek és más termények segítségével. Több más ér­dekes ötlet is megvalósult, így a kukorica-sündisznó, a gesztenyezsiráf vagy a fa­kanálboszorka. Készítettek hangulatos virágtartókat lo­pótökből, tündért és manófe­jeket rafia segítségével. Szépséges királykisasszo­nyok néztek szomorú szo- tyolaszemekkel a kukorica­vitézekre ... A nagyszerű ötlet nyomán így lett egy kiállításból tan­anyag. A népművészet közel kerül a mindennapokhoz, és a képzőművészeti alkotások így nem lesznek az iskolától távoli kiállítótermek külön világát képviselő élettelen tárgyak. B. P. F. —--------------------------------------------------------------------------------------­Összegyűjtött múlt AJTÓNYITÁS SÜN DISZNÓ KUKORICÁBÓL % Kiállítás nemcsak látnivalóként

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents