Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

1987. október 24., szombat

Somogyi Néplap

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

Mo,ú' Gá*>»' NYOMORÉKLÁZADÁS

A magyar műemlékvédelem

A kellemetlen szögben visszaverődő napsugaraktól hunyorogva, szótlanul hasaltak a hegyvidéki község új központjaként emlegetett bányató északi, kirándulóktól viszonylag még kevéssé veszélyeztetett partján. Kezüket közvetlenül a víz fölött lóbázták, az aprócska hullámok néha váratlanul megemelkedve végigsimítottak barna bőrükön, ilyenkor elmosolyodtak, összenéztek.

Elfogadva a természetéből következően legtöbbször eleve rövid lejáratúra szabott „tábori-szerelem” jó, rossz oldalát, már első közös vacsorájuk után lefeküdtek egymással. Élvezték a kirobbanni engedett vágy keserű ízektől mentes beteljesülését, nem nyugtalankodtak a pár hét múlva szinte törvény-« szerűen bekövetkező, nagy valószínűséggel az ő esetükben is végleges elválástól, nem nyaggatták a másikat fölösleges, bántó kérdésekkel.

Kettejük kapcsolatát feltűnőnek, szokatlannak tartották a tábor lakói. Ha kimondatlanul is, sőt, pontosan meg sem fogalmazva, de hiányolták viszonyukból a „lelkizést”, irigyelték határozottságukat, helyzetük

megváltoztathatatlanságá- nak ilyen mérvű semmibevevését.

A faházak közötti keskeny, rideggé ápolt sétányokon! gyakran önfeledtté váló „száguldozásaik”, a délutáni, hallgatólagos szabályozottsággal előírt pihenőidőt akaratlanul is szétromboló röhögésük, a nem reszkető titkolódzással elfogyasztott üveg sörök hamar kivívták a teljhatalmú vezetőség tagjainak rosszallását, melyet táborozásuk negyedik napján követett a csak nevelőkből és kísérőkből álló fegyelmi bizottság azonnali egybehívá- sa.

Sűrű, tömött sorokban feszengett a kivezényelt közönség az eredeti rendeltetésétől arra a délutánra megfosztott ebédlőben, szemben a sebtiben összetákolt emelvényen helyet foglaló bírókkal. Az ítélkezők piros terítővei leplezett asztalsorok ablakközeli végéhez rendelték a lányt, a távolabbihoz a fiút.

Kemény, célratörő, megválaszolni nem hagyott kérdések záporoztak a magatartásuk következményeit „kellő komolysággal” mérlegelni nem képes vádlottakra.

Talán húsz percet, ha tartott az „előadás”.

A közösséget bomlasztanak! kikiáltottak ügyében hozott döntés — hazaküldik őket — formás, pecsétes, so - kak által aláírt határozat alakjában látott napvilágot.

Többen érthetetlenül súlyosnak találták a büntetést, ám szólni senki nem mert, hiszen mindenki közpénzei — ezt jól a fejükbe verték —, az „ÉV” jóvoltából var itt, nem nagyon ugrálhattak.

Legkevésbé az „elítélteket” zavarta a dolog. Az „utolsó nap” reggelén jó korán, már a közös étkezés előtt kint voltak a strandon. Mialatt úsztak egyet, megérkezett a maszek kenyeres, aki tejet is árul. Bevásároltak nála, megreggeliztek, átúsztak ide, a csendesebb, zavartalanabb részre, és azóta, kisebb pancsolásoktól eltekintve, napoztak.

— Nézd! — mutatott a lány a túlsó oldalra, ahol néhány tucat ember indokolatlannak tetsző ide-oda rohangálása törte meg a nyaralók nagy tömegének lusta höm- pölygését.

— Mi lehet az? — kérdezte a fiú, bár látszott rajta, nem különösebben érdekli a dolog.

— Átmegyünk? — fordult feléje a lány.

— Hm... — vonta meg vállát a fiú, majd felfigyelve a lány mind nagyobb kíváncsiságot tükröző tekinteKelemen Lajos

EMBERPÁR

Kisántikálnak édenedből újra ahogy Te

az idillt ritkítod szövetséget fogyatkoztatsz

felökrendenek gondolatot dühöt s míg vonszolódnak kifelé jóslataidba

beleöregszenek, Uram —

S Te majd rajtakapod őket odakint: ragyás falak emeletes objektumok között lakozva a két ölelkező

képed sértett mását egymásban leli

Jasper Gyula

Az utcalámpa monológja

Esik!

A szociálisotthon előtt

utasára vár a fekete autó,

fénylő tetején

kis erekben csordogál a lé

s a komor esti ég alatt

a harangkondulások lomhán szállanak.

Posztján a lámpa sápadtan motyog: napról napra égve élek • hasznomat látja mind ki erre jár szép az élet! Egyszerű szavakkal mondom nem tanultam filozófiát.

Kiégni?

Mily üresség szorítja izzó szálam át tudom megkopott a fényem már vibrálok ha rám fú a szél holnap talán még sápadtabban égek látom az idő forgó kerekét...

Ismertem őt a költözőt a pádon üldögélt fénykörömbe zárva úgy látszott mintha mindig várna szemeiben halvány szomorú lámpák égtek.

Hát most eljöttek érte!

Lelke már a Hádeshez ért s talán csak az eső siratja meg én.

Hétköznapi csendes halálod volt...

Bólogatott a lámpa ember módra s ráköszönt a búcsúzóra.

téré, lassan belecsúszott a vízbe.

Kényelmes, pihentető mozdulatokkal haladtak. A foutóbbi harminc esztendeje

környezet megorzesenek gondolatáig. Ezekről az eredményekről szól igen sokoldalúan a Három évtized — tíz évszázadért^ című fotókiállítás, amelyet az Országos Műemléki Felügyelőség székházában (Budapest I., Táncsics Mihály u. 1. sz.) rendeztek a felügyelőség munkatársai.

A tárlat, miközben gyönyörű színes felvételeket vonultat fel magyarországi várakról, kastélyokról, templomokról, középületekről és lakóházakról, híven számot ad műemlékvédelmi politikánk erőfeszítéseiről, eredményeiről.

Az 1906-ban közzétett első műemlékjegyzék még csak az 1711 előtt emelt épületek védelmét tartotta szükségesnek. Védelmen kívül hagyva például a barokk, vagy a századforduló építészeti alkotásait. Ma az 1948-ban épített Engels téri pályaudvar a védettség alatt álló legfiatalabb épületünk. A legrégibb pedig a prehisto- rikus szabolcsi földvár.

Hogy mi minden történt a műemlékvédelem legutóbbi harminc esztendejében, azt csak címszavakban tudjuk fölsorolni. Az ötvenes évek végén megindult a népi építészet, a falusi települések műemléki szempontú kutatása, védendő épületeinek kiválasztása. A világon elsőként Magyarországon fogalmazták meg a történeti városközpontok megőrzésének fontosságát. (Buda, Sopron, Éger, Kőszeg, Győr, Pécs, Szentendre.) Sopron városközpontjának rekonstrukciójáért 1975-ben a világon elsőként nyert Európa- aranyérmet. 1980-ban készült el a magyarországi kastélyok, kúriák megmentését célzó program, amelyhez központi keretből is jelentős összegeket biztosítottak.

Minderről a kiállítás úgy tudósít, hogy a harminc év helyreállítási munkáiból minden évre kiemel egyel.

Így kezdődik a képsor a bélapátfalvai cisztercita templommal, és fejeződik be az éppen a múzeumi és műemléki hónap alkalmából október elején átadott páci- ni Mágochy várkastéllyal.

K. M.

Dobrin Dobrev VÉLEMÉNY

Nem tudtam türtőztetni magam, és fölkerestem az egyik patinás intézményt. Benyitottam a legelső szobába, és így szóltam:

— Szeretném megmondani a véleményemet.

— Pozitív vagy negatív értelemben? — kérdezték.

— Negatív a javából! — feleltem állhatatosan.

— Mi itt csak pozitív véleményekkel foglalkozunk. Menjen át a szomszéd szobába, ott bárki elmondhatja a negatív véleményét!

Bementem hát a másik szobába.

— Szeretném kifejteni a negatív véleményemet!

— Éljen! — és megtapsoltak. — No, és miről szándékozik véleményt mondani? Munkahelyi vezetőről vagy jelenségről?

— Vezetőről — vágtam ki huszárosán.

— Mi itt csak jelenségeket érintő negatív véleményeket hallgatunk meg. A főnökökről a szomszéd szobában lehet nyilatkozni.

Benyitottam a harmadik szobába is.

— Szeretnék negatív véleményt mondani egy munkahelyi vezetőről!

— Bravó, ilyen emberekre van szükségünk! — lelkendeztek. — Még csak azt

árulja el, a saját főnökéről van-e szó vagy a munkahelyi vezetőkről általában?

— A sajátomról — válaszoltam bátran.

— Mi nem foglalkozunk konkrét személyekkel. Menjen át a szomszéd szobába! Ott mindenki elmondhatja a negatív véleményét a főnökéről.

Oda is bementem.

— Szeretnék negatív véleményt mondani a ... — és ekkor a torkomra forrott a szó.

A saját főnököm állt előtétem.

Ügy látszik, mialatt szobáról szobára tévelyegtem, előléptették.

kozatosan érthetővé váló hangokból hamarosan kive- hették, odaát egy elveszett kisgyereket keresnek.

Valahol a tó közepe táján, szinte egyszerre bukva a víz alá, mind a ketten lefelé kezdtek úszni. Csupán egyik kezükkel tempóztak, a másikkal fürdőruhájuktól igyekeztek megszabadulni, és a puha, finoman süppedő homokban már meztelenül landoltak.

A tiszta, alig szennyezett vízben kíváncsian, örülve meztelenségüknek, nézegették egymás testét, arcát, furcsán lebegő hajukat, s kife- héredett, tapadós tenyerüket a fejük mellett összeszorítva csókolóztak... A lány csak a fiú segítségével tudta bikinije felső részét becsatolni, utána belecsusszantak nadrágjukba, és folytatták az átkelést.

Hangos nyögdécselések közepette, erőlködve kúsztak ki a vízből. Mikor sikerült valamelyest „normalizálódniuk”, lelkes segíteni akarással forgatva fejüket kutatni kezdték a még mindig izgatottan rohangáló strandolok nyugtalanságának az okozóját.

— Ott van! — mutatott a fiú váratlanul az elkerített hulladékgyűjtő hely felé, ahol egy kisfiú egy felborult kuka tartalmának közepén guggolva, elmerülten turkált a szemétben.

— Tényleg! Hurrá! — vetette magát hanyatt a lány, tapsolt, majd a hasára hem- peredve megemelkedett, felsőtestét ügyesen megtámasztotta jobb kezével, a ballal pedig nagy köröket írva le a levegőben megpróbálta felhívni magukra a tömeg figyelmét. Senki nem ért rá foglalkozni velük.

Aztán halk surranással partra siklott mellettük a mentőcsónak, a benne görnyedő, sötétbarnára égett férfi elégedetten nyugtázta a lány integetését, a nyakában szörcsögő adóvevőn benyomott egy gombot, várt kis ideig, csak utána szólalt meg.

— Nyugi! Megtalál... ták ... Viszem.

Felpattant, a kukához rohant, hóna alá kapta a rémületében sírva fakadó gyereket, visszaugrott a csónakba, térdei közé állította a kisfiút, a lapáttal ellökte magát a parttól, és evezni kezdett.

— Cuki — mondta a lány vidáman, ujjait végigzongo- ráztatta a fiú csillogó, forró hátán. — Megyünk? Éhes vagyok.

A fiú elgondolkodva bólintott, szemét félig lehunyva kutatón körülnézett, majd karját előrenyújtva közelebb húzott két, mechanikus meghajtású rokkantkocsit. Köny- nyedén, a lábaik helyén me- redező sápadt, érátütötte vékony bőrű csonkokat nem is használva tornázták fel magukat az ülésbe.

— Irány a büfé! Verseny! — kiáltotta a lány, és eltorzult arccal, vadul tekerni kezdte a kerekeket.

Harmincéves az a rendelet, amellyel életre hívták az Országos Műemléki Felügyelőséget. Noha az intézmény, és a feladat, amelyet ellát, jóval korábbi. 1872-ben alakult meg a magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Jószerével e dátumtól számítható a hazai intézményes műemlékvédelem.

Hogy most mégis az utóbbi harminc esztendő került előtérbe, annak az a minőségi változás az oka, amely ezekben az években történt. Ami- koris a műemlékvédelem időben, műfajban kiterjesztve eljutott az egyedi épületek védelmétől az együttesek. városközpontok és a