Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
1987. szeptember 19., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Somogyi kastélyok Mi történt azóta? Álom helyett élet Kastélyokról szóló sorozatunk indítása óta három év telt el. Néhány helyre visz- szatérünk, hiszen a lejegyzettekhez képest sok helyütt megváltoztak az állapotok, több esetben viszont a változatlanság miatt érdemes szót emelnünk. Első visszatekintő utunk Várdára, Bodrogra és Csom- bárdra vezetett. A várdai. kúriát Szász Endre festőművész vásárolta meg a somogyiádi tanácstól. Azután híre terjedt, hogy a vevő visszalépett az üzlettől. Erről Jádon mit sem tudnak, a pénzt megkapták a kastélyért, a szerződést senki sem próbálta fölbontani-. Viszont az épület éppen olyan, mint volt, azaz tovább romlott az állapota. Egyszer kiirtották körülötte a bozótot, de újra embernyi magas gaz veszi körül. A tanácson és a faluban is úgy tartják: ideje volna tenni valamit az épülettel. A csombárdi kastélyt a Sáév vette meg, el is kezdődött a felújítás. A tetőt szépen megcsinálták, a ledő- léssel fenyegető falakat újjáépítették, a házat alászigetelték. Ezzel meg is állt a munka. A vállalat veszteséges lett, egy fillérje sincs a kastélyra, szívesen megszabadulna tőle. Jó lenne, ha jelentkezne valamely szervezet, hogy átvegye a félig felújított házat, mert félő: így még a ráfordított pénz és emberi energia is kárba vész. A legbiztatóbb állapotokat Bodrogon találtuk. A budapesti Lares kisszövetkezet vásárolta meg ezt az épületet humán szolgáltatások céljára. A kisszövetkezet jelentős állami segítséget is kap, valamint sok társadalmi munkában dolgozó ember támogatja. A kastély felújítása jó ütemben halad; az idén átadnak benne egy lakást, ahová beköltözik egy házaspár. Hivatásos nevelőszülőként a sajátjukon kívül öt gyerek fölnevelését vállalták. Még három család számára lesz hely a kastélyban. Mind a négy lakás — tehát az egész kúria — legkésőbb 1989-re elkészül. Jó kedvvel, ritkán látható fegyelmezett és szervezett munkával újítják föl a nem szakképzett fiatal és idősebb alkalmi építőmunkások ezt a kastélyt. Természetesen megfelelő szakmai irányítást kapnak, jól felkészült emberek vezetik az építkezést. A kastély sorsa megnyugtatóan alakul, s külön öröm, hogy az épület nemcsak szép lesz, hanem nemes célokat is szolgál. L. P. A Szabolcs megyei Penészlektől Kaposújlakig jutni nem volt egyszerű. Légrádi Józsejné — Borbála asszony — mégis az örömét érzi ennek az elhatározásnak. Édesapja, hét gyereket nevelve fontosabbnak érezte a mindennapok örömét, ezért inkább távolabbi megyében keresett olyan munkalehetőséget, ahol esténként hazatérhetett. — Könnyű életünk mégsem volt — mondja Légrá- diné —; hat lányt és egy fiút etetni, ruházni... bizony, sok gondja volt édesanyámnak. Nem értünk rá álmokat kergetni, nagy vágyakat hajszolni. A nyolc általános után nem gondolhattam tanulásra ; kellett a pénz a családnak. Tizenhat évesen már a gép mellett álltam a pamutfonóban. Három műszakban dolgoztam. Később, mikor már magamnak is volt családom, más munka után kellett néznem, így kerültem 1971-ben az FMV-be. Betanított munkásként a hideg- saj tolón dolgoztam. Nézem a forgó gépet, s Légrádiné ügyes kezét, ahogy egymás után passzítja a vaslemezeket a gép alá. Fülsértő csattanással dolgozik a sajtoló, egy nap talán több tízezerszer is felhangzik ez az éles hang, s a műhelyben nem is egy ilyen gép dolgozik. — Megszoktuk — mosolyog Borbála asszony. — Én már meg sem hallom. A munka sem nehéz, inkább nagy figyelem kell hozzá, s ez néha kiszívja az emberből az erőt. Általában vígkedé- lyűnek tartanak, igyekszem a gondokat otthon hagyni. Nem segít azzal az ember, ha másokra zúdítja a problémáit. Munkabrigádban dolgozunk, ismerjük és segítjük egymást, s ez nagyon fontos. Enélkül csak fintorogva lépnénk át a gyárkaput, s csigalassúsággal telnének az órák. A Légrádi családban végül is nincs semmi különös. A fiú Budapesten, műszaki főiskolán tanul, a férj az állatkórházban gondozó. Fölépítettek egy családi házat, és nyugodt, harmonikus körülmények között élnek. Nem érzi hát a hiányát Légrádiné semminek, nem gondolja, hogy becsapta az élet, több és szebb járt volna neki. Munka után közösen dolgoznak a kertben, örömmel és szívesen. Tevékeny évek vannak még hátra az életből, s a legfontosabb most az: a fiú jövője biztosítva legyen. Az elégedettség, a boldogság nem bonyolult. Merni kell úgy vállalni az életet, ahogyan adatott, s helytállni ott, ahová a sors rendelte az embert. Olyan életfilozófia ez, amit az asszony könnyedén alakított ki, érzése belülről fakad. S hogy nem tévedett, bizonyítja az is: az idén április negyedikén átvette munkája elismeréseként az Ipari Minisztérium Kiváló Munkáért kitüntetését. Klie Ágnes A képlékeny agyagtömb ezer fokon válik kemény, érdes tapintású téglává. Akinek puha a keze, hamar megsérülne itt. A téglagyári munkásoknak először a tenyere keményedik meg. A munka később ez egész embert a maga képére formálja. A kemencék közelében leolvad a máz az emberről. Nyoma sincs a képmutatásnak, intrikának, elfojtott sérelmeknek. Mindenki keményen kimondja, ami a szivét nyomja, ám senkiben sem maradhat tüske. Az egy- másrautalság erősebb a haragnál, a másik nehéz munkája iránti tisztelet a féltékenységnél. EMBERI IZZÁS Mindig közösségi ember voltam... A kaposmérői téglagyárban korábban egymást váltották a vezetők. Volt köztük, aki mérnöki fokon ismerte a téglagyártás minden csínját-bínját, mégsem tudott helytállni. Azt mondták, nem értett szót az emberekkel... Azután egy asszony, Jakab Józsefné lett a gyár vezetője. — Voltaik, akik azt kérdezték, hogyan szelídítettem meg az embereket. De hát ilyesmiről szó sem volt, sőt ha úgy adódik, magam is el- kanyarítom a káromkodást. Tudom azonban, hogy a szónak nem a hangerőtől van súlya. Az emberek azért fogadják el a véleményemet, mert látják, hogy munkalapok nélkül is pontosan tudom, mit bír el valaki a 60 fokos hőségben, hogy a látszatmunkát nem tévesztem össze a valódival, hogy tapasztalatból tudom, mennyit nyom egy tégla. 13 évesen kezdtem itt mint kocsitoló, s azután végigcsináltam mindent. Mióta vezető vagyok, még égettem is, mikor nem volt hozzá ember. Azért ne dőljön be a munkásból lett vezető sémájának, mert nem ilyen egyszerű. Volt, mikor a vita hevében olyat mondtak nekem az emberek, amitől más nő sírva szaladt volna becsületsértési pert indítani. Én viszont éppen ezt a kendőzetlenséget becsültem bennük, s eszem ágában sem volt megsértődni vagy megharagudni. Ezt érezték meg a dolgozók, ezért fogadtak el. A téglagyári munka semmiképpen sem nőies, és nemcsak a fizikai terhek miatt. Vannak persze férfias természetű nők. Csakhogy — mint beszélgetésünk bizonyította — Jakabnéra ez sem érvényes. Két gyereket nevelt föl, háztartást vezet, érdekli a divat, szeret kézimunkázni... Amiben mégis más, az emberi alkatában keresendő. — Fiatalasszony koromban irigyeltem az irodista nőket. Mindig csinosan jártak, szép frizurával. Igaz, akkor már nekem is jobban jutott ruházkodásra, csak nem volt mikor fölvennem. Mikor az addigi fizetésem feléért elmentem bérelszámolónak az egyik közeli állami gazdaságba, azt hittem, könnyebb dolgom lesz. Ami a munkát illeti, az nem is volt túl nehéz, leszámítva, hogy mindig egy szobában kellett kuksolni. Mégsem éreztem jól magam. Nem értettem, mire jók a kicsinyes furkálások, pletykák, hogy az emberek mást mondanak négy- és sokszem- közt. Az íróasztal mellett értettem meg, hogy más apró világok is vannak, olyanok, amelyekben idegen vagyok. Visszajöttem, pedig akkor rosszul ment a gyár. s nagyon féltem, képes leszek-e ismét bizonyítani. Azután valahogy felülkerekedett a makacsságom. Ez a tulajdonságom sok nehézségen átsegített. Csak annyit kellett mondanom, ezt meg akarom csinálni, s utána már önmagámmal sem voltam hajlandó megalkudni. Azért sem fogok úgy beszélni, határoztam el, mikor az iskolában kinevettek alföldi tájszólásom miatt. Ez is sikerült. Jakabné családja 1955-ben Szabolcsból jött a Dunántúlra munkát keresni. — Szegények voltunk; ráadásul építkezni kezdtünk, kellett a kereset, s bár jó tanuló voltam, apám hallani sem akart arról, hogy továbbtanuljak. Még a tanárom is könyörgött neki, de ő hajthatatlan maradt. A« téglagyárat magam választottam. Ámulva néztem a csillét toló vidám fiatalokat, s úgy gondoltam, ez nagyon szép munka. Amikor a nyári szünetben először veselkedtem neki, tudtam, nehéz dologra vállalkoztam. Csakhogy már akkor sem adtam fel egykönnyen. 1962-ben ment férjhez, megszülettek a gyerekek. — Akkoriban jöttek az első kismozdonyok. Kulinak hívták őket. Mikor jelentkeztem a vezetői tanfolyamra, mindenki elképedt. „Ez nem nőnek való” — hallottam sokszor. Azután a férjemmel együtt mégis kitűnő eredménnyel tettük le a vizsgát. Később más asszonyok is nekidurálták magukat. Akkor már mindenki elhitte, hogy képesek erre a nők is. Később Jakabné munka mellett elvégezte a közgazdasági szakközépiskolát. Közben belépett a pártba, s a marxista esti egyetemen folytatta a tanulást. 1977-ben lett művezető . .. Közben nemcsak a munkában szerzett elismerést, hanem sokoldalú közéleti tevékenységéért is. Háromszor kapta meg a Kiváló társadalmi munkás kitüntető jelvényt. — Mindig közösségi ember voltam, sohase számolgattam zsugorian a szabadidőmet. Sokat mozogtam a faluban, s ennek is köszönhetem, hogy megismertek, nem könyveltek el valamiféle csudabogárnak. Örömmel mesélt a családjáról, a helyi iskolában tanító lányáról, határőr fiáról s hároméves kisunokájáról, akivel annyi derűs órát tölt el. A beszélgetés mégis mindannyiszor visszakanyarodott a gyárra, a dolgozókra. — Mondták, hogy igazán kicserélhetném már az irodám szegényes bútorzatát. Eszem ágában sincs. Azért, hogy a dolgozók ne merjenek bejönni sáros cipőben? Ráadásul nem sok időt töltök az irodán. Jobban érzem magam a téglarakások között vagy a bányában. — Lehet, hogy a kívülállónak mostoha világ ez. Nekem a legszebb. Jártam sok automatizált téglagyárban, ahol csak gombokat nyomogatnak. Hiányoztak onnan az emberek, az igazi téglások. Bíró Ferenc Megmenekült a bodrogi kastély A változatlan várdai épület A félbehagyott csombárdi ház
