Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
1987. augusztus 29., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Nekem Szennáról Csepinszky Mária jut az eszembe. S vajon mire gondol ö, ha meghallja a falu nevét? így szerettem volna indítani a történetet, mert makacsul ragaszkodom a lényegre törő kezdethez. Kész választ vártam a kérdésre, olyasfélét, hogy előbb a múzeum az, ami felötlik a képzeletben, aztán odatüremkedik mögé az az elmúlt tíz év, amit itt dolgozott, s talán jutott volna még hely ebben a bekezdésben, hogy fölhívjuk a figyelmet arra a gondnoki minőségre, amely valóban minőséget jelentett, hiszen a gondnokság szó mélyén ott csírázik a türelem, a szeretet és az aggódás. Mindezen fogalmakat egy szóba tündérkedte a nyelvi lelemény: gondnok. Idegenebb népek bizonyára vezetőnek, direktornak, igazgatónak hívják, s árnyalatokra alig fogékony gondolkodásmódjukkal nem is sejtik, mennyi mindennel szegényülnek. Ilyen lett volna tehát a Csepinszky Máriáról szóló írás fohász nélküli kezdete. Helyette azonban csak ennyit mond: — Szennáról a falu jut az eszembe, aztán a múzeum, az emberek, szóval így együtt minden... Kicsit megrándulhat az arcom, ami azt is jelentheti: elégedetlen vagyok a válasszal, vagyis hát használhatóbb állásfoglalást akarnék a kérdésben. — Mást várt? — kérdez vissza. — Nem, nem — szabadkozom, csak oda az indításom. Hiszen ezzel mégsem lehet elkezdeni egy írást, még befejezni sem, legfeljebb, ha középtájra elhelyezzük, akkor már nagyon jó munkát végeztünk. — Akkor most mi legyen? — néz rám sajnálattal és várakozón. — Semmi. Kitalálunk majd egy másik kezdetet. A másik kezdet úgy indulhatna, hogy Máriával már hat-hét éve ismerjük egymást éppen egy véletlen kapcsán. Valahol Székelyföld közepén, Korondon tévedtünk be Máthé Kati Pista bácsihoz, az egyik legjobb fazekas hírében álló mesterhez. Csakhamar kiderült, hogy honnan jöttünk, s a Kaposvár szóra fölcsillant a szeme. De hát akkor maguk ismerik Csepinszky Máriát is Szennában. S máris kezünkbe nyomott két tányért, hogy vinnénk el ajándékba, az üzent jókívánságok mellé. Aztán hazaérkezve indultam is Szennába, hogy a küldetésnek eleget tegyek. Akkor jártam először ebben az Erdély-illatú lakásban, ahol most is ülünk. — Szóval egy ilyen indítást is el tudnék képzelni, itt aztán részletesen leírhatnánk, hogy milyen is ez a lakás, amelyről a betévedt skanzenlátogató (joggal) azt hiszi néha: szintén múzeumban ( van. Beszélgetnénk a régi-régi tányérokról, amiket a köröndi malomárokból mentett meg Csepinszky Mária, s a legősibb motívumokat őrzik, ám a helyiek már avíttnak, divatjamúltnak találták. Megemlíthetnénk a falakon levő képek történetét, egyiket például László Gyula professzor rajzolta Csepinszky Máriának mény, munka iránti alázat. Vezérszavak egy készülő portréhoz. Még utolsó érvként hozzáteszi: — Tíz évvel ezelőtt ugyanezt mondták nekem. Meg vagyok bolondulva, hogy Szennába megyek, ahol még az sem lesz, aki ajtót nyisson rám. Másként alakult minden. Mint ahogy remélem, ott sem lesz másként. — No ez szép befejezés lenne. De mi lesz a nyitó gondolatokkal? — Magára bízom. — Akkor álljon csupa-csupa kezdetből ez az írás! Ne legyen se tárgyalás, se befejezés, csak megannyi kezdés és újrakezdés. — Ennek az a hátránya, hogy azért mégis csak be kell fejezni. — De hát nem lehet befejezni, mert még nincs vége. Találkozunk Kötésén — mondjuk tíz év múlva —, de addig is, ha időnk engedi. S nem kérek címet, hiszen tudom: Kétesére érve a legelső megszólított helybeli útba igazít majd Mária asszony háza felé ... Varga István Csupa-csupa kezdet ajándékba, nézegethetnénk aztán fotókat, réges-régi képeket, mert van-e gazdagabb története valaminek, mint ezeknek a fotóknak? Egyiken éppen László Gyulával beszélget Csepinszky Mária, a másikon Horváth Jánossal, a messze földön híres karádi táncossal. Föleleveníthetnénk személyes emlékei közül olyanokat, amelyek irodalomtörténetünkhöz már adalékul is szolgálhatnának, leírnánk egy jellemzőbb pillanatot Nagy Lászlóval való találkozásaiból. Idáig jutok a tervezésben, aztán belátom: túl átlátszó és egyszerű szakmai fogás lenne a tárgyakhoz rendelni az emlékeket, így sürgősen újabb lehetőség után kell néznünk. Kezdődjön az egész egy tájleírással, amelynek első részében az állna, hogy ha ennek a vidéknek valaha született- volna Tamási Áronja, bizton írva látnánk most a faluról: Szenna fölött elaludt fáradt lován a Gondviselés. S céloznánk az itt kezdődő Zselicre, ahogy dombjai soha nem érik el a »hegy” fokozatot, csak a lankaságig viszik a földrajzi rangsorban. Ezen bevezető után — mintha csak képzeletben repülnénk a tó fölött — a múzeumig szállnánk, megemlítve, hogy Mária éppen tíz éve dolgozik itt; hogy micsoda öröm volt, amikor az első vendég megérkezett, ebéddel is megkínálta, s azóta is leveleznek. Kínos pontjához akkor érne a beszélgetés, ha részletezni kéne ezt az időszakot. Hiteles kép ugyanis csak akkor keletkezhetne, ha az évtized alatti sok látogató írná le emlékeit. Aki egyszer Csepinszky Mária kalauzolásával nézte meg a falumúzeumot, joggal érezhette úgy: a belépő mellé ajándékot is kapott, mert mi más lenne az a sok szeretettel átadott ismeret. Itt kellene aztán megemlíteni azt is, hogy mi módon került Szennába. Hogy előtte tíz évig a Somogy megyei tervezőknél dolgozott, s elmondhatná végre azt is, hogy micsoda jó közösség volt az. Együtt jártak moziba, színházba, kirándulni, s máig nem szűnt meg a barátság. S ha már a barátságnál tartunk, ejtsünk szót arról is, milyen nagy szerepe van a barátságnak Csepinszky Mária életében. Bizonyítékul leírhatnánk, hogy kétnapos beszélgetésünknek kevés olyan egész' órája volt, amikor nem csöngetett be egy-egy barát, ismerős. S itt van lehetőség arra is, hogy a rokonságról, családról vallhasson Mária. Hiszen történeteiből — egy, napjainkban már sajnos nagyon ritkán előforduló — egymással erős szálakkal kötődő család képe bontakozik ki előttem. Sok közös ismerősünk nevének említésekor mondja Mária, hogy de hisz rokonunk. Mert a legtávolabbi ágon is számon tartják, figyelik, biztatják, segítik egymást. Ha már a családig kanyarodott a bevezető, beszélgetnénk régi-régi történetekről is. Az — Jaj, hát maga még biztosan nem volt Kötésén. — Ez igaz. De tudom merre van. — Nagyon szép helyen van; több kúria van ott, ideális hely például egy fafaragótábornak. És sorolni kezdi Csepinszky Mária, hogy mennyi mindenre alkalmas Kötcse. Egyik kézenfekvő lehetőség már hívja is elő a következőt. Ám ez csak számára annyira nyilvánvaló, a kívülálló csak olyanokat jegyezhet föl noteszébe, hogy: hit, kitartás, reédesanyáról és édesapáról, aki Kötéséről került Tabra, ahol gazdatiszt volt. A háború után ez már éppen elég indoknak bizonyult, hogy az osztályidegenek népes táborát gyarapítsa a család. Akadt azonban Tabon olyan ember, aki befogadta őket akkor is, amikor határozat született: osztályidegenek nem lakhatnak utcafrontra néző lakásban. Nem mosolygunk a történeten véletlenül sem, pedig a tragédiájában jócskán hordoz komikumot is. — Leírjuk-e ebből az időből azt a történetet? — Arra gondol, amikor már ugyancsak fogytán volt a tüzelőnk, s éjjel kilopakodtunk a patak partjára, hogy kivágjunk egy fűzfát? — Arra gondolok. — A legnagyobb körültekintéssel jártunk el, gondosan ügyelve arra, hogy nyom ne maradjon. Sikerült is a munkánk, ám otthon azt tapasztaltuk, hogy a fűzfa inkább eloltotta a tüzet, mintsem tovább hevítette. Rá se gondoltunk arra, hogy annyira megszívta magát vízzel, hogy még évek múltán se lehetett eltüzelni. Azóta is jót mosolygunk akkori tettes pajtásommal a történeten, ha néhanapján találkozunk. — Nem beszéltünk még Mezőtúrról. A fölcsillanó szemekből arra következtetek, kedves emlékek fűzik oda. — Mezőtúrra kerültem népi kollégiumba. Nagyon kedves tanáraim voltak; egész emberségükkel képesek voltak nevelni bennünket. Aztán újra a gyermekkor színhelye, Tab következett. Onnan járt tíz esztendeig dolgozni Csepinszky Mária Siófokra, a vendéglátóipari vállalathoz. — Három munkahely: háromszor tíz év ... — Igen, úgy látszik, hogy ez már elkísér engem. Mert nem véletlenül ragaszkodunk a jó indításhoz. Hiszen a vég eleve adva van, s valószínűleg, kivált „szennai” szempontból, szomorúbb kicsengésű. Augusztus elsejétől Csepinszky Mária ugyanis már nem gondnoka a szennai falumúzeumnak. Nyugdíjba ment. — írhatom-e azt, hogy érdemei elismerése mellett, saját kérésére? — Ha akarja, írja úgy. — Szennából merre viszi az útja? — Apám Kötésén töltötte gyerekkorát, talán említettem már. Ha valami sérelem vagy igazságtalanság ért bennünket, mindig azzal vigasztalt, hogy majd visszamegyünk Kötésére. Ott együtt lesz szeretet, nyugalom és béke. A dologból nem lett semmi, ám az talán nem véletlen, hogy most Kötésére kerülök. — S mit lehet kezdeni Kötésén, elzárva mindentől? Ott nincs falumúzeum, nem lesz kinek pogácsát sütni, nyaranként nem érkeznek gyerekek néprajzi táborba, hogy fa- zekaskodjanak, szőjenek vagy sárkányt eregessenek Máriával.
